Eljön majd a május, majd megint
Zöld ággal, virággal,
Kettesben egy kedves kis leánnyal
Ott ülünk majd a padon,
Bolondosan, szabadon,
Szivünkben a friss, meleg világgal.
S hogy ölelném szépen szép nyakát,
Odaáll egy kódis,
Mikor éppen ölelkeznénk szépen,
Odaáll a sok szegény,
Szegény félkezü legény,
Száz, száz, százezer, vagy millió is:
„Mink is igy ölelnénk, éppen igy
Mostan szép tavasszal,
Ugy szeretnénk mink is vigan lenni,
De hiába akarunk,
Nincs meg már a jobbkarunk.
Jaj, milyen jó vót ölelni azzal.”
Megkapom majd gyönge kis kezed,
Ó fussunk el innet!
Akkor meg hátunk megett kocognak
Mankón a féllábuak:
„Álljanak meg, várjanak!”
S halljuk mint a szélvészt ríni mindet.
Mályva, szép szegfü virul miránk
S néz az égi kékség;
Már azt hinnénk ez itt a mennyország
S jönnek az özön vakok,
Szemeik vakablakok
S kérdezik: mi ez a nagy sötétség.
Jaj nekünk, ha fübe heverünk
A szemünk betéve,
A földből suttognak a halottak:
Szivetek miért dobog,
Hogy lehettek boldogok
Ilyen szörnyű, szörnyű téli éjbe!”
Forrás: Az Érdekes Ujság 7. évf. 1919.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése