Leszáll a nap, az ég ivén
A holdnak ád mostan helyet,
Előtünnek a csillagok,
A téjut s más égi jelek.
Oly regényes, oly szép az est –
Künn a bagoly sivalg, huhog,
S a ház előtt a hársfasor
Holdsúgárban fürdik, susog.
Ez lesz a nyáréj, a midőn
Sok fej hatalma megszünik,
S bályványának az ifju sziv
Örök szerelmet esküszik.
A szentivánéj, a midőn
Minden teremtmény kéjeleg,
Lágy szellőkkel ölelkezik
S halgat csalogányéneket.
A szentivánéj, melyen, ah!
Egykor szintén ábrándozám,
S a legelső csókot adá
Szemérmes, szőke Juliám.
Ilyen szép éj volt akkor is,
Csupa, merő illat a lég,
És minden oly ábrándozó,
Mint akkor, akkor én valék.
Szintugy dalolt a csalogány,
A hogy most a völgyben dalol;
A fasor ott is suttogott,
S egy vén néni volt a bagoly. –
… Ki tagadná? s valóban oly
Gyönyörü, oly üde az est!
Kedves nőm itt a karomon
Egészen igy találja ezt.
Tán ő is a multon mereng,
Mikor ő is ábrándozott…
Aligha nem. Szeme mosolyg,
Különben oly szórakozott - -
Oh kedves! én is nevetem
Ifjuságom bohó korát;
Az idő ugy mulik, halad - -
Kérlek, hozasd a vacsorát!
Forrás: Koszorú 3. évf. Első félév 4. sz. 1865. jan. 22.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése