Tar ágakon a bús, nagy téli varjak
Csapatban ülnek, hómezők felett,
S ugy sirnak, mint a szélvészrázta galyak,
Mert messze még az enyhez kikelet.
Az egyik gugsol egy tölgy sorvadt ágán,
Mint bimbó, mely a nyárból rajt maradt,
A hideg nap játszik éjszinü szárnyán,
És hangja fölver alvó falvakat.
A másik egy siralmasan magányos,
Nagy dombtetőn károg és ugy figyel
A téli estbe, amely ólmos, álmos,
S ugy fest, mint holt, ki sirjából kikel.
S a harmadik, zuzmarás, ködös tájon
Egy háztetőn ül s ott éri halál,
S ugy ül, mint ősi hyeroglyphákon
Egy élettelen, dermedt kőmadár.
Tar ágakon sötét, nagy téli varjak
Csapatban ülnek hómezők felett,
S ugy sirnak, mint a szélvészrázta galyak,
Mert messze még a fénylő kikelet.
Ford.: Peterdi Andor
Forrás: Az Érdekes Ujság 7. évf. 1919.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése