Emlékszel-e még
Silvia, halandó élted idejére,
Amikor még félve mosolygó szemedben
Ragyogott a báj,
És te, gyermekkorod küszöbéhez érve,
Átlépted vidáman,
S álmodozva egyben?
Visszhangzott a ház
És körül az út is nem szünő dalodtól.
Serény kis kezedben
Egyre fogy a munka,
S míg az idő malma futó percet őrül,
Dalban álmodoztál napfényes jövőről…
Május volt, virágos: s virág illatával
szállt dalod naponta.
Kedves tanulmányom
Fárasztó munkáját néha megszakitva,
Az atyai háznak, melyben gyermekkorom
Szép idejét élén –
Árnyékos erkélyén
Hallgattam merengve csengő dalaidra;
Néztem gyors kezecskéd,
Mint fonja a vásznat,
A felhőtlen eget,
A napsütött utat, a kertet, a házat,
Ott a messze tengert, itt a kék hegyekre…
Amit akkor érzék,
Nincs szó, mely lefesse!
Édes gondolatban dus vágyak, remények…
Igy tünt Silviám,
Nap a nap után,
Oh, mily szép volt akkor sorsom és az élet!
Ha most visszanézek annyi szép reményre!
Bus szivemben támad
Vigasztalan bánat,
S boldogtalan sorsom’ megsiratni késztet…
Kegyetlen természet,
Mért hogy be nem váltod,
Mit akkor igértél? Önön fiaidhoz
Mért vagy olyan álnok?
Elhervadtál te is, mint a virág őszre,
Lappangó betegség karjától legyőzve,
Gyenge kis virágom! Nem érhetted már meg
Tavaszod virágát;
Szived meg nem enyhült
Már többé a dalra, mely dicséretére
Hajadnak, szemednek lantomon megcsendült.
Nem jösz már közéjük s mindhiába várnak
Csendes ünnepestén tereád a társak…
Lehullt veled egyben
Reményem is holtan,
S míg ifju sem voltam,
Fáradt aggá leltem…
Oh, hogy messzetüntél, ifjukorom társa,
Siratott reményem!
Ez hát a világ, üdv, a szerelem, élet,
Melyről egykor régen
Álmodoztam véled?
Ime, ez hát sorsa az emberi nemnek?
Tél közeledtével
Te, szegény, lehulltál s egyre felém intve
A távolban állasz;
Oh, de amit mutatsz, csak egy fedetlen ür
S a hideg halál az!
Forrás: Az Érdekes Ujság 7. évf. 1919.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése