- Krónikás legenda –
Régi krónikában találtam ezt irva
(Tán valami tudós byzánci pap irta):
- Jeles nép a scytha, nincsen párja annak,
Mondják őket „turk”-nak, ők maguk „magyar”-nak.
Onnan jöttek, ahol reggel a nap támad.
Szerelmesei a napos rónaságnak…
Kövérfüves rétnek, sokhalu folyónak,
Csókos menyecskének, széljárásu lónak.
Nem verik meg a szép arany-ezüst-marhát,
Boglárnak, pitykének köntösükre varrják.
Szabadságot tartják mégis legfő jónak.
Szaporán nyilaznak, ritka-kurtán szólnak.
Áhitattal néznek tüzre, vizre, égre,
Oszolnak két törzsre, száznyolc nemzetségre.
Ősi törzsökére mind módfölött büszke.
Főnyavalyájuk a pártoskodás üszke.
Szivükben mikoron ez üszök kigyulad:
Fejbubig elönti őket vad indulat.
Kis okból ilyenkor nagy birokra mennek
Emlegetve nevét az „Öregisten”-nek!
Minapában is lám – igy a pap folytatja –
Hajbakap vala a scythák két hadnagya,
Egyik fia Tarnak, a másik meg Turnak.
Tartja magát mind a kettő „különb úr”-nak.
Tar Kievnél vérzett. Tur Lebédiában,
Nem engedi „jussát” egyik se tehátlan.
Nem! Ha magában tán jobb eszére tért is,
Ha már elkezdte, hát állja „csak azért is!”
Állja mind a kettő, míg bele nem kékül.
„Ki a legény?” – az majd elválik azt’ végül.
Kidagad az ér és megborzan az üstök,
Fütik az ördögök alattuk az üstöt…
Forralja a vérük egy-két kupa óbor.
Piszkálja a tüzet: vő, koma és sógor.
Feleségek, aztán menyek, napak, ángyok
Asszonygerjelemmel fujtatják a lángot…
Fölhorkan a zajra – hogy a dörgést hallja –
És pártokba rajzik minden sátoralja.
Otthagyják a munkát, gyülésekbe gyülnek.
Egymásra ott nyelvet s nyilat köszörülnek.
Hol az igazság? – már ilyet ki sem kérdez.
Huz ki-ki a vérhez – testvér a testvérhez.
S ahhoz, aki szót szól érte a Tanácsban,
Vagy ki nagyobb koncot mér neki harácsban.
Szitokkal, átokkal egymásra zudulnak.
Egyik segit Tarnak, a másik meg Túrnak,
Nincs az a bölcs Gyula (ugy a birót hivják),
Ki békére birja a két konok szittyát.
Biró fejet csóvál – már itt nincs mit tenni:
Fővezér elé köll igazságért menni!
S mennek a Vezérhez! kinek kópjás sátra
Hármas zöld halomról néz a rónaságra.
Turulos zászlót ott estvéli szél lenget.
Áll hatalmas szálja lengő zászló mellett,
Azaz – száljának csak messzi lentről néznéd –
Ember az, a dombról sólyomszemmel néz szét.
Temérdek nagy kürtöt fog a jobb kezében.
… Ég a távol égalj véres-vörös fényben…
Tiszta bár az égtáj, felhők kelnek – porbul.
Olykor-olykor dörgő hadi lárma mordul…
Mire Tarfi és Turfi fölliheg a dombra,
A kürtös a kürtöt már ajkára nyomja.
(Szent szerül a kürtöt tiszteli a szittya,
Áldozat-italát Táltos ebbül issza!)
Már ott a Vezér is, ilyen hangot zúgat:
„Fujjad a szent kürtöt! Fujjad, Lehel, fujjad!
Ádáz ellen zúdul ránk éhes rajtokban.
Közös védelemre – kezetfogni mostan!”
Mellette a Táltos, szemét veti égre,
Hangját zöngeti az emberke szivébe:
„Veszélyben a község!... ha ki most üt pártot.
Sujtsa itt lenn kardunk, ott fönn istenátok!”
S megszólalt a szent kürt egekre harsogva…
… És Tarfi és Turfi testvérkezet fogva,
Engesztelő szóval ment hadához vissza:
„Hiv a szent kürt – gátra!... Egy pártba most szittya!”
És törzsököt, ágat, közembert, hadnagyot,
Ifjút és aggot, kicsinyet és nagyot
Egy lélek heviteli… S a szent kürt szavaira
Egy szivvel szálltak a község ótalmára.
Holtra hamvadt bennük a pártos indulat,
Minden szép virtusuk egy szent lángra gyúladt.
És játszva lebirták minden ellenségük’…
A „szent kürt” – lássátok – ily csudát tett vélük!
Forrás: Az Érdekes Ujság 7. évf. 1919.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése