Balassa Bálint (1551-1594): Örök szerelem

Idővel paloták, házak, erős várak, városok elromolnak,

Nagy erő, vastagság, sok kincs, nagy gazdagság idővel mind elmúlnak,

Tavaszi szép rózsák, liliom, violák idővel mint elhullnak.

 

Királyi méltóság, tisztesség, nagy jószág idővel mind elvesznek,

Nagy kövek hamuvá s hamu kősziklává nagy idővel lehetnek,

J hírnév, dicsőség, angyali nagy szépség idővel porrá lesznek.

 

Még az föld is elagg, hegyek fogyatkoznak, idővel tenger apad,

Az ég is béborul, fényes nap setétül, mindennek vége szakad,

Márvánkőbe metszett irás kopik, veszhet, egy helyiben más támad.

 

Meglágyul keménység, megszűnik irígység, jóra fordul gyűlölség,

Istentül mindenben adatott idővel változás, bizonyos vég,

Csak én szerelmemnek, mint pokol tüzének, nincs vége, mert égten ég.

 

Véghetetlen voltát, semmi változását szerelmemnek hogy látnám,

Kiben Juliátul, mint Lázár ujjátul, könnyebségemet várnám,

Ezeket úgy írám s az többi után Júliának ajánlám.

 

Forrás: Anthologia Hungarica Insel-Verlag Leipzig 1922.

 

Balassa Bálint (1551-1594): Kegyes, vidámszemü…

 

Kegyes vidámszemü, piros rózsa színű én édes fejér hölgyem;

Kin hű szerelemmel s teljes reménységgel nyugszik tüzesűlt lelkem,

Nemde nem siralmas kár-e énnekem az, hogy elfeledtél engem?

 

Jó vitézek harca hol volt – gondolhaddsza – piros vérontás nélkül?

Szerelemben esett vígan ki élhetett külön szerelmesétül?

Ne felejts engemet, ne veszesd lelkedet hitetlen, félj istentül!

 

Az szelid daruhoz szintén hasonlatos te kegyes tekinteted,

Rózsát jegyez orcád, kláris te kis szép szád, mézet ereszt beszéded.

Jőjj immár előmben, mondjam örömömben: az isten hozott téged!

 

Kerített várasok, kertek, mezők, szép tók nálad nélkül mind tümlöc,

Mint sólyom kis fuat*, bús lelkem magadat szerelmében úgy üldöz.

Jussak már eszedben, láss meg keservemben, magad jűjj, mást ne küldözz.

 

Hangos fülemile gyönyörű szép kertbe zöld ágak között csattog,

Én is szegény rabod új verset kiáltok hozzád, hogy lelkem buzog.

Mit vétettem, kérlek, hogy nem szánsz engemet, kinek szíve háborog?

 

Érted, hogy elementél és elfelejtettél engem, szegény árvádat,

Ily reménytelenül, szép személyed nélkül ne hagyd veszni szolgádat,

Emlékezzél rólam fényes fejér rózsám, add már látni magadat!

 

Szívem nagy szerelmét s titkon felgyúlt tüzét jelenteni nem merem,

Mert ha megjelentem, nagy tüzemmel – féltem, hogy – sokat, eszit vesztem,

Ha penig titkolom, csak magam fogyatom, mert belső tűz veszt engem.

 

Török szép versekből szerelmesek felől csak nem régen fordíttá,

Igérül ígére nem szinte teheté, de hertelen hibbítá,

Régi szörnyű kárán így veszett bánkodván, Júliának ajánlá.

 

*) vadréce

 

Forrás: Anthologia Hungarica Insel-Verlag Leipzig 1922.