Ott alszik a lyány, oly nyugtalan alszik,
És szíve dobog és sóhaja hallszik.
Mi bántja, mi búja, mi titka lehet?
Először, utolszor, örökre szeret.
S mint őzike, mely’t a vadász nyíla hajt,
Reszketve, lihegve, alélva sohajt:
Oh titka szivemnek,
Oh sziklateher!
Oh ifju, szeretlek,
S nem mondhatom el!
Megölne a szégyen,
Megölne a bánat,
Elhervadok érted,
Haldoklom utánad!
Ott alszik a lyány, oly nyugtalan alszik,
És szíve dobog, és sóhaja hallszik,
De égi mosoly lebeg ajka felett,
Álmában övé, kit oly égve szeret.
S mint vágya hevébe veszett csalogány,
Megcsattan a szó remegő ajakán:
Tiéd leve immár
Búm szégyene, titkom.
Oh ifju, szeretlek
És íme kimondom,
Csókollak, ölellek,
S bár veszszek el én,
E pillanat üdve
Örökre enyém!
Forrás: Koszorú 3. évf. Első félév 8. sz. 1865. febr. 19.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése