Megáradott a fájdalom szivemben,
Mint a folyó, ha partján tőlömölt; -
A merre nézek, nincsen menedékül,
Nincs nyughelyül egy talpalatnyi föld.
Üdvözve légy, te kínok kikötője,
Sötét keresztü – drága sirhalom!
Fáradt hajóját a hol ő
köté ki,
Int nékem is tán itten nyugalom…
Alig hivé a sziv nagy veszteségét,
Midőn a hír jött holló-szárnyain; -
Oh, elhagyá legkedvesebb lakója,
S cserébe jött a gyászos – árva kín.
Hiába sírtam: jer, jer vissza angyal!
Foglald el ujra trónusod – szivem!
Hiába bolygék szerte: zordon árnyként
Mindenhová kisért a gyász hiven.
- Im itt vagyok most, egyszerű sirodnál;
Sír részvevőn – s köszönt az őszi szél,
Zizegve bókol hervadó virág, fű,
Némán vigasztal, gyöngéden beszél.
- Fejfád előtt meghajlik, íme, térdem,
Neved betűit könnyel áztatom…
Oh, lelkedet most oly közelnek érzem! –
S felolvad a könyékben bánatom.
Oh, oly közel vagy! – Oltár sirkereszted,
Az édes, a szent méla bú – imám;
Vigasznak áldott lelke az imádság,
Im égi balzsamír ömöl reám.
Oh, oly közel vagy! – Bárka itt e sirdomb, -
Derülni kezd már lassan bús egem:
Lefolyt az árviz – visszatér galambom
S zöld olajágat – enyhet hoz nekem!
Forrás: Koszorú 3. évf. Első félév 1. sz. 1865. jan. 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése