Fenékig hajtád az öröm kelyhét,
Aztán megtöltötték keservvel;
S te kiittad végetlen sokszor,
S belőle egy csöpp sem fogyott el.
S hogy a lezajlott zivatarnak
Vetsz pillantást pusztúlt nyomára:
Kelyhed most is kezedben reszket,
Most is benne a kínok árja.
Futottál gyilkos éjszakában
Be, a sülyedtek tömegébe,
Hogy fölránthasd a napvilágra,
Kiért benned gyülőlet ége;
Csakhogy a milliónyi embert,
Ki millió tőrt vert szivedbe,
Megfoszd kiváncsi mosolyától –
Magad a mennyből vetetted le.
Mert, bár kín volt minden órája
S most is az, első szerelmednek,
Virágos volt az átok fája
S lombján madarak zengedeztek.
S árnyában te, a boldog álom
Titkos bájától részegedve,
Nem néztél a tátongó űrre,
S a rettenetes fellegekre.
Az élet szokott, silány arcza
Undok mosolylyal reád nézett,
Bár férjed, s a nyomor korbácsolt,
Bár lelked a mocsoktól vérzett.
Feledni tudtál büzhödt léget,
És ki nem hitt menybe’, pokolba’,
Kit erényéért önvád tépett –
A tisztaság gyémántját szórta.
Nem a lélek nyugodalmáért…
Ah! hiszen az elveszett régen!
Nem is a múlt szerelmi kéjből
Eredt szebb jövő reményében.
Ha említem a jövőt néked,
Mosolyod szívem szétszaggatja…
Égben, földön nincs reménységed
A mely magasabbra ragadna.
Nékem is volt már szenvedésem.
A halál? – oh, hiszen az semmi.
Boldogért miért keseregjek?
Hisz én magam vágyom pihenni.
Egy gyilka van csak a halálnak
És az életnek ezer tőre.
Hajh! már mind, mind szivemben hordom,
S mégis, most is reszketek tőle.
Oh, de mért beszéljek magamról?
Nem érdemes egy hitvány szóra!
Előttem állsz, - cseng édes hangod,
Cseng, mint éjféli rémes óra…
Mit az érzésről képzeltem csak –
Megtestesülve látom benned.
Most is vigyorog rád az élet,
Szíved most is hasztalan szenved.
„Föl, föl! rohanj a pusztaságba,
A gyönyörök sivatagjára.
A szétzúzott erény hadd nyögjön,
Hadd sírjon az eltikkadt árva.”
Az emberek szólnak így hozzád,
S az is, a ki nyugodtan élhet.
S te erényeddel tündöklesz most is
S én most is itt kesergek véled.
Nevetsz, és ők vígnak itélnek,
Ők, kik nem tudják, hogy a bánat
Mindig nevet, örökké vidám,
Nyomában mindig kaczaj támad.
S ha így a bércz tetőre ér fel,
S a derült eget közel érzi:
Csak akkor tör ki bősz átokban,
A villámot csak akkor kéri.
És te, a ki a világ arczát
Láttad, s mindig ily nagy alakban, -
Kinek érzése ott a multba’
Lenn vagy fenn csak pokolba dobbant:
Im itt vagy most, hol minden ember –
S kinek elég a menny se volna,
Hogy gyűlölt élted el ne veszszen
Küzködni tudsz a földi porba.
Beszélsz és jársz az emberekkel.
Bárcsak hideg közönyük fájna.
Bárcsak utálni tudnád őket,
Bár mosolyod átokká válna;
Milyen semmi a forró részvét,
Milyen semmi lehet az néked,
hogy jövőmmé örömmel tenném
Minden – minden múlt szenvedésed! -
Forrás: Koszorú 3. évf. Első félév 5. sz. 1865. jan. 29.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése