2022. jan. 11.

Zilahy Imre (1845-1867): Egy ifju hölgyhöz (Kolozsvárt, 1864. oct. 3-án)

 

Fenékig hajtád az öröm kelyhét,

Aztán megtöltötték keservvel;

S te kiittad végetlen sokszor,

S belőle egy csöpp sem fogyott el.

S hogy a lezajlott zivatarnak

Vetsz pillantást pusztúlt nyomára:

Kelyhed most is kezedben reszket,

Most is benne a kínok árja.

 

Futottál gyilkos éjszakában

Be, a sülyedtek tömegébe,

Hogy fölránthasd a napvilágra,

Kiért benned gyülőlet ége;

Csakhogy a milliónyi embert,

Ki millió tőrt vert szivedbe,

Megfoszd kiváncsi mosolyától –

Magad a mennyből vetetted le.

 

Mert, bár kín volt minden órája

S most is az, első szerelmednek,

Virágos volt az átok fája

S lombján madarak zengedeztek.

S árnyában te, a boldog álom

Titkos bájától részegedve,

Nem néztél a tátongó űrre,

S a rettenetes fellegekre.

 

Az élet szokott, silány arcza

Undok mosolylyal reád nézett,

Bár férjed, s a nyomor korbácsolt,

Bár lelked a mocsoktól vérzett.

Feledni tudtál büzhödt léget,

És ki nem hitt menybe’, pokolba’,

Kit erényéért önvád tépett –

A tisztaság gyémántját szórta.

 

Nem a lélek nyugodalmáért…

Ah! hiszen az elveszett régen!

Nem is a múlt szerelmi kéjből

Eredt szebb jövő reményében.

Ha említem a jövőt néked,

Mosolyod szívem szétszaggatja…

Égben, földön nincs reménységed

A mely magasabbra ragadna.

 

Nékem is volt már szenvedésem.

A halál? – oh, hiszen az semmi.

Boldogért miért keseregjek?

Hisz én magam vágyom pihenni.

Egy gyilka van csak a halálnak

És az életnek ezer tőre.

Hajh! már mind, mind szivemben hordom,

S mégis, most is reszketek tőle.

 

Oh, de mért beszéljek magamról?
Nem érdemes egy hitvány szóra!

Előttem állsz, - cseng édes hangod,

Cseng, mint éjféli rémes óra…

Mit az érzésről képzeltem csak –

Megtestesülve látom benned.

Most is vigyorog rád az élet,

Szíved most is hasztalan szenved.

 

„Föl, föl! rohanj a pusztaságba,

A gyönyörök sivatagjára.

A szétzúzott erény hadd nyögjön,

Hadd sírjon az eltikkadt árva.”

Az emberek szólnak így hozzád,

S az is, a ki nyugodtan élhet.

S te erényeddel tündöklesz most is

S én most is itt kesergek véled.

 

Nevetsz, és ők vígnak itélnek,

Ők, kik nem tudják, hogy a bánat

Mindig nevet, örökké vidám,

Nyomában mindig kaczaj támad.

S ha így a bércz tetőre ér fel,

S a derült eget közel érzi:

Csak akkor tör ki bősz átokban,

A villámot csak akkor kéri.

 

És te, a ki a világ arczát

Láttad, s mindig ily nagy alakban, -

Kinek érzése ott a multba’

Lenn vagy fenn csak pokolba dobbant:

Im itt vagy most, hol minden ember –

S kinek elég a menny se volna,

Hogy gyűlölt élted el ne veszszen

Küzködni tudsz a földi porba.

 

Beszélsz és jársz az emberekkel.

Bárcsak hideg közönyük fájna.

Bárcsak utálni tudnád őket,

Bár mosolyod átokká válna;

Milyen semmi a forró részvét,

Milyen semmi lehet az néked,

hogy jövőmmé örömmel tenném

Minden – minden múlt szenvedésed! -

 

Forrás: Koszorú 3. évf. Első félév 5. sz. 1865. jan. 29.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése