Párisba jertek, hogyha rózsa kell,
Páris ma legszebb rózsákat nevel;
Párisba jertek: kert ez, tarka kert,
Hol télen is lelsz bokrok közt epert,
Kaméliát, mely fényportól piros,
Vad rózsafát, mit légszesz árja mos,
Sziklák alatt ezüst tót, mely csörög,
Niagarát, mely távol menydörög,
Egész tavaszt, erdőt zenéivel,
Tavaz van itt, - csak parancsolni kell.
Tél közepén ez mind itt nem csoda,
Ha rózsa kell, s bankár vagy, menj oda!
Pórlány, szinésznő, marquisné, grizett,
Virág az a mit legjobban szeret,
Virág az ablak, erkély, gomblyukak,
Angyalfejek közt ők mosolyganak,
Övé a frank, a fillér, és arany,
Csak az boldog, kinek virága van!
Virág a munka és operabál,
A gyermek is virágokat csinál,
Virág az élet és az ifjuság:
S virág nélkül mi lenne a világ? –
**
Oh be szépen nyilnak ezek a virágok!
Mintha mindeniknek most tavasza volna,
Minden percz az égről uj fényt hoz reájok,
Tegnap mind fehér volt, nézd csak mily piros ma!
Mintha ezt a bimbót most nyitná a harmat,
Olyan részegitő édes rajt” az illat…
„Törjetek le! – szól mind – „én vagyok a rózsa,
Tűzz fel fürteidbe, vagy tűzz kalapodra!
Hadd mosolygjak ott, látd, rám is néznek akkor:
Szép vagyok, tudom jól, ám legszebb tavaszkor!”
„Törj le!” szól a szegfű az ibolya mellett,
„Bennem is van illat, az minden lehellet.”
És a gyöngyvirágok, a jáczinttal együtt,
Mind, hová szellő ér, merre napsugár süt,
Esdekelve szólnak: „törjetek le engem!
Addig tart csak éltem,a meddig szerelmem…”
Más szól: „tégy pohárba! egy csepp víz nem oly sok,
Szídd ki illatom mind, én semmit se mondok.”
Oh be gyorsan nyílnak ezek a virágok!
**
S jő az ifju: „jaj be szép e rózsa!”
Mond, és rajt’ ég szeme mint a csókja,
Egyik kelyhét, másik dulja szirmát,
Látnád, lányka, két szemed kisírnád.
S jő a gyermek, lábhegyen, titokban –
Mert hol törni kell, mindig gyerek van –
És a bimbót lázasan kuszálja,
A nélkül, hogy nézne a virágra,
Tövist nem lát, elhányván a keztyűt
Szíjja mézét a méreggel együtt…
S jő az agg is reszkető inakkal,
A virágot üdvözölni csókkal;
Szive zárva, de nyitott a pénztár!
Hogy’ e rózsa? szól és kész a vásár;
Hát ez itt? mond s válogatva szaggat:
Boldog az, ki agg kezén fonyadhat.
**
Jaj be gyorsan hullnak ezek a virágok!
Mint sebes volt éltök, oly sebes halálok;
Mintha mindenikre eljött volna a tél.
A halál – csak ő – ül a virágcserépnél.
A halotti szirmon megfagyott a harmat,
A leányka is, mint a madárka, hallgat.
Puszták, mint az ablak, a virágedények,
Nem füröszti harmat, sem testvéri könnyek;
Jég van a pohárban ugy, mint jég a szemben,
Egy meleg könycseppet kérnek mind a ketten.
Tél van itt! rideg tél; megfagyott az élet;
Koszorúd, virágom! mostan szemfedőd lett.
Lassan! itt halott van! suttogják a lombok,
Ah, tiporjatok csak, én semmit se mondok!
Sárga levelét is mind elsepri a szél,
Hisz nincs semmi könnyebb a hulló levélnél.
Ott feküsznek együtt, a virágcsaládok,
Látni, hogy halottak, ámde nem virágok;
Együtt hull a rózsa a kaméliával,
Senki nem zokog rajt’, sem lány, sem madárdal:
Kik mézét kiszítták, most azok tapodják,
És az áldozatnak még nevét se’ tudják!
**
Semmi nem hat ugy meg, mint egy pusztuló kert,
Hol korán letépett koszoruk hevernek,
A virág, ki annyi lágy tekintetet nyert,
Vad karjában fekszik a forgó szeleknek!
Melyik volt a rózsa? hol kaméliátok?
Oh be gyorsan hullnak a hervadt
virágok!
Néha, mint a völgyben, a lomb ujra zöldül,
Ujra zeng egész föld daltól és örömtül,
Lassan, mint a tört szív, a síró fuvalmak
A bokron keresztül egy nevet sohajtnak:
„Hol van ő?” ne kérdezd! hol van ő? az égre!
Anyja kérdi, a föld: vajh mi lett belőle?
És egy tomp ahang szól, azt nem tudni honnan:
„Ő is, mint a többi szép halottad,
itt van!
Forrás: Koszorú 3. évf. Első félév 2. sz. 1865. jan. 8.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése