Mármora partján, Rodostó felett
Illatos szárnyon leng a kikelet,
Bimbóbontó nap sugara ragyog,
Az ég s a föld ujjongó a vigalomban!
… S könnyhullajtó keserű siralomban
Búsonganak a szegény magyarok,
A szegény magyarok.
A bujdosók… nevük is bús, borus…
Mind hős dalja, mind cserfa-koszorús,
Magyar szabadság vitéze vala!
S kinek bátran néztek mindig szemébe:
Ejti most őket néma döbbenésbe
Az enyészet, a halál angyala,
A halál angyala.
Halkan járnak, hogy zajt ne verjenek,
Mint hervadt tájon sápadt levelek.
Ujjonghat már nekik a vig tavasz!
Ők bús avarban, siró őszben járnak,
Útjukon targally… romok… sirok… árnyak…
Lelkükre sötét gyász-felhő havaz,
Hajh, gyász-felhő havaz!
Gyűlnek, gyülekeznek a szomorú házban,
Ott fekszik Rákóczi nagy, halálos lázban.
Egyszerű faágyát némán körülállják
S hülő ajakának búcsúzó beszédit
- Lelke szentigéit –
Mint papét a hívők, áhitattal várják.
Föltekint a beteg. Bágyadt szeme-párja
Szelid szeretettel hiveit bejárja,
Majd kipirul arca, szemében tűz gyúlad.
S míg végsőt lobban a húnyó élet-fáklya,
Föllobogó lángja
Bevilágitja a jövendőt s a múltat.
„Magyarok Istene! – tör fohász az égre –
Te küldtél el engem. Te tudod, mi végre.
Szent ügyünk védelmét rám parancsod bizta.
Forgattam hiven, míg gyönge erőm tartott, -
Elejtvén a kardot,
Te erős kezedbe adom im most vissza.
Te tudod, mit tettem, azt is, mit nem tettem.
Vesd a mértékbe és tégy törvényt felettem.
Te tudod, mi vala célja harcaimnak,
Önző hatalomra nem töri e kéz s elme,
- Hazám szent szerelme
Fénylelt csak utamra, mint vezető csillag.
Elcsuklik a szava. Leszáll künn az alkony.
Enyhe szellő lendül a Mármora-parton.
Im a fejedelem. Az ablak kitárul…
Forrás: Az Érdekes Ujság 7. évf. 1919.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése