Mikor az ember a folytonos
vendégeskedésből hazatér, az európai kényelem, stílusos bútor, tágas
vendégszoba, libériás külön-szolga pompájából szegényes szobájába, megviselt
íróasztala mellé, antracén-tintás üvege elé, valami leküzdhetetlen béke és
megnyugvás, boldog otthon-érzés simogattatja vele végig minden
értékes-értéktelen holmiját és a szeme azzal az élvezettel merül falon lógó
képeinek megszokott tájékaiba, mint nyelve a rég nem ízlelt vízbe. Így vagyok
én Móra verseivel is. Csak az imént jártam meg a váteszek világát, szálltam le
Vörösmarty lelkének mélységeibe, kutattam Komjáthyval a boldogság útját,
figyeltem Ady magasba húzó viharmadarát és lestem Harsányi Kálmán harangjának
szavát, világának néma mozdulatlanságát – és csak mintha önmagamra, a földön
járó emberre találtam volna, amikor Móra Ferenc költészetét lapozom. Itt járok
vele a földön: hallgatom a költöző rigó sírását, a galamb és pintyőke szavát,
nézem az Isten kőmíveseinek, a fecskéknek békés életét, behúzódom az erdőmélyre
s hajtom le hervadó vadszegfűre fejemet… Itthon vagyok: a magyar szívben és
magyar földön.
Móra
Ferenc költészete ennek a kettősségnek a hajtása: magyar földben fogant,
magyar szív melege érlelte poézissé. A talaj a szegedi humusz, a szív egy korán
őszülő, jóságos szemű, derék emberé.
„Szája mogorva, szeme csacska,
Önnön magától fáradtacska.
Szivében gyermek-ősz uracska,
- Ma vitte el nyarát a macska.”
dalolja
XL. születésnapján önmagáról. De a tükör nem jól mutat: ajka fölött az a ránc
nem mogorvaságnak, hanem a nyomorúság-hordozta gondnak, a gonddal járó
szomorúságnak az ekecsapása. Az első látásra észre sem veszed, annyira a szem
az uralkodó ezen az arcon. Mivel olyan uralkodó? Meglepő mélysége van és mégis
oly nyugodt a felszíne, hogy fölsugározza mindazt a gyöngyöt, amivel szívének
feneke van kirakva. Költészete is a szeretetnek ezeket a gyöngyszemeit fűzi
könnyes könyvvé.
Kevés alakja van ennek a költészetnek:
az anya, aki annyira szereti Ferkó fiát, az apa, akihez a temetőbe látogat,
felesége, akit egy mosolygós nyári alkonyaton ölelt örökre magához, meg Panka
lánya, ez a bájos emlékekben megörökített boldogság-zálog. Aki egyéb még
lantján dalhoz jut, az már nem egyes ember, hanem általában a szenvedő. Bár a
szenvedés felhője ott van a családi házuk felett is, - és a költő szíve minden
szenvedőt egy részvéttel tekint. A szíve tele van jósággal: azt sem bánja, ha
áthull sövényén a gyümölcs, - „Tikkadt
vándor lesz, ki felszedi.” Teljesen egyénivé ez a világ azzal válik, hogy
minden gondolata szeretetből ered vagy szeretetkoronába borul, másrészt azzal,
hogy semmi másról nem dalol, mint ami egész közvetlenül érdekli. Innen van,
hogy verseinek jó része családi vers: családi nemcsak annyiban, hogy
családjáról szól, hanem abban is, hogy látszólag nincs is családján túllépő igénye.
Azt a verset, amit menyasszonyának, az öregeknek címez, valóban ezeknek is
írta, - azok a dalok, amiknek Panka a hőse, csak az ő hármuknak készültek. És
ezért a dalok végtelenül egyszerűek, mesterkéletlenek, őszinték. Nincs ezekben
a versekben egyetlen nagy-mondás, keresett kép, távol fekvő hivatkozás: érzik
rajtuk, hogy minden szavuk a szívből, nem elgondolásból fakadt. Ez a
közvetlenség adja bájosan eredeti helyzetiségüket: teszi lehetővé, hogy Pankát
annyi meghitt jelenetben lássuk; ez teszi meghitté őket, és meghitt voltuk
egyszeriben fölmelegíti az olvasó szívét, mint mikor bájos családi kör
irígyletes boldogságába szakad a vándor. Mert a családi körben minden nyomor
ellenére is boldogság lakik: a kölcsönös szeretet boldogsága. Egymástól nem várnak
mást, csupán szeretetet. Amikor menyasszonyát oltár elé vitte, nem festett
elébe kőpalotát az ócska nádfödél helyett, nem kecsegtette világzajával,
házat-élénkítő látogató néppel: csak kettőt ígért, dalt és jókedvet. Dal csak
került, de a jókedvnek sok bajjal kellett megküzdenie; néha úgy elveszti, hogy
nevetni is csaknem elfelejt, - de bízik mindig, hogy majd csak föltalálja, ha
egyébütt nem, „Valahol, az Isten
kertjében”.
Az életet úgy veszi, ahogy van; abba
próbálja beletalálni magát. Nem álmodozó: a legtöbb, amit óhajt, egy egyszerű,
sajátjának mondható kertecske.
„Valahányszor éjnek éjszakáján
szántogatva a papírbarázdán.
A betű-magot vetem, vetem:
Mindig a kis kertünket ültetem.”
Ez sem önmagának kellene: csak mert
felesége arcán látja a reá vetődő fellegárnyat. Önmagát a szeretet mindig
kedvesei mögé helyezi, - és érdekes, hogy ez a szeretet diktálta szerénység még
ott is finom közvetettségre készteti, ahol egyenesen a maga szívét fedi fel.
Nem panaszolja az elsírhatatlan könnyeket, amiket szemében érez, hanem kislánya
őrzőangyalát becézi, hogy, ha borút s napfényt hoz is annak az égből, ne hozzon
soha könnyet, mely el nem sírható. Mindössze abból a féltő gondból látjuk, hogy
mennyire égették e könnyek a költőt, amellyel kislányát tőlük védeni szeretné.
Mintha ott, ahol hármukról dalol, önmagának helyet is alig adna: a maga
reménytelenségének egész szomorúságát csak az a szó pattantja ki, ami kislánya
ajkáról a megszületéskor szállt el: Nem baj. Még emberszeretete is csak kis
Pankáján keresztül sugárzik felénk, amikor az a bágyadt nézésű, fakó orcájú
drótosnak kínálja fel gyöngyvirágos csészéje tartalmát.
Mindez abból a meglepő családi érzésből
ered, amellyel Móra kis otthonát tekinti, - még a fecskéket is, akik eresze
alatt szoktak fészket verni. Családi érzésének nem adja magyarázatát: minek is?
Az a gondoskodás, amit édesanyja még a halálos ágyon is mutat, az a könny, ami
anyja halálának emlékébe-vésődését kíséri, az a boldogság, amit a Fodor utcai
kis lakás már a hetedik hónapja is áraszt, amikor még csak messziről ragyog elő
a gyermek reménye, és az az összeforrott élet, amit Panka imái erősítenek,
Panka sóhajai felhőznek és pillangós papucsa tarkít, magában is elégséges a
megértésére annak, hogy a költő otthon érzi jól magát és sehová se kívánkozik.
De az élettapasztalat is ide űzi. A szív, mely mindenkinek megnyílik, hamar
csalódik, - Móra, akiben annyi a szeretet, a világot, a künn zsivajgó életet
nem szereti: „S ha közünk egymáshoz nem
leszen, magamat tán újra meglelem.” Valami sajátos, humanitárius vallás
fejlődik ki a lelkében, szemben a világ szeretetlenségével .Ez a vallás azt
tanítja, hogy a szeretetlent még a végítélet trombitája sem ébreszti életre,
mert az életüknek sohasem volt célja. Kettővel szemben üldözi ezt a
szeretetlenséget: a gyermekkel és szegénnyel szemben.
„Amikor a földön gyermekek zokognak,
Az ég angyalai mind elszomorodnak,
- Amikor a földön gyermekek nevetnek,
Nagy az öröm kéklő mezején a mennynek.
Jó kedvü angyalkák le-lekukucskálnak,
Fellegek nyilásán csókokat dobálnak,
Szivárvány-szalagból csokrot kötögetnek…”
Legszentebb parancsul Istentől azt
hallotta: Szeresd a gyermeket. Szíve egyszeriben telve fájdalmas részvéttel, ha
gyermekszem könnyét látja, sírását hallja, mint mikor az öreg néne viszi
vásárra Gabót, Terkának és Janikának cirmos játszótársát. Ilyenkor egészen
felhőbe borul világfelfogása: nem is hiszi, hogy el nem szunyókált a kis
gyermek őrangyala, hogy „nem fogja meg
parányi lábait a mélységtől, hol a halál lakik.” Ez adja a magyarázatát
annak, hogy Móra Ferenc a gyermekeknek is költője: szomorkás gyermekeiből ez a
nagy szeretet csillan elő (Janika
kutyája, Aranyszöggel).
A nyomor azonban nemcsak a gyermekben
bántja:
„Sötét sejtések árnya rezdül:
Hogy mire felnő ez a szép gyerek,
Szépsége, kedvessége elpereg,
Kócos paraszt lesz, szilaj és komor,
Ember-barommá teszi a nyomor…”
Ezt az elgondolást olyan riasztó
erejűnek érzi, hogy „A didergő király”-t
ez ébreszti öntudatra bájos meséjében. És ez a szomorúság soh’sem
mondvacsinált. Hallelujátlan, virágtalan húsvét, koporsószagú, virágtalan
szobájú, elhagyott, szenvedő, pusztuló hadiárva könnye, apját váró gyermek,
fiát sirató anya kétségbeesése fakasztotta benne. A gyermek fáj neki itt is: a
beszélgető árvák, akik hiába járnak ki a katona-vonathoz, az énekszóval
hazatérő hadfiak elé; hiába várják az ígért „háborúfiát”, az aranyréten fogott
ezüstszínű barikát, míg otthon édesanyjuknak
„Fekete lett fehér ruhája,
S fehér a fekete haja…
Ragyogni be őket, irgalomnak
Aranyos csillaga!...”
Hogy vág a szívbe, hogy tép belé
ezekben a versekben a hadiárva sorsa! De nemcsak a hadiárváé, minden szereteté!
– Papdi Kis Veron megőrül a vesztésben, a Boldogságos ölén ott látja önfiát, a Pietá-ban és azután amint
„… egyre mélyebbre kandikál,
S két karját ölelőn terjeszti ki,
Magát a kút káváján átveti.
Az alvó víz magasra fellocsog:
ó, ti hóhérok, ó, ti gyilkosok!”
A családi érzés a haza szeretetét
Mórában teljesen elfojtja: az emberszeretet a jajongó panasz miatt a
honszerelem nemes lelkesedését nem hallja; nem hallotta már a háború keserves
szenvedése előtt sem; már 1908-ban rámutat arra, hogy élni, mindenütt elél
egy-szívesen, csak kenyeret adjon neki a föld, - hisz: „fa, madárdal, jószív mindenütt akad, merre Isten napja süt” – csak
a sírját kívánja oda, ahol bölcsője sarjadott. Innen van, hogy kis kötetének,
1902-18 között keletkezett versei között nincs egy sem, amely honszeretetet
dalolna. „Királyné köszöntője” is a
keserű sorsú magyar embernek, de nem a honfinak szava. A háborút Móra csak
siratni tudta, a hivatalos jelentések győzelem-híreiben sértő gúnyt érzett,
keserűsége előbb reménytelten Istent idézett, végül – megszállások idején –
keserű cinizmusba fúlt. A humánus érzés itt bizony csaknem disszonanciába vész.
Móra költészete elsősorban azzal nyeri
meg rokonszenvünket, hogy annyira emberi. Hatásának azonban vannak művészi
eszközei is. Egyszerű közvetlenségére már utaltam; ehhez járul az érzés
megjelenítésének sajátos művészete. Rendesen egy-egy történetkét vagy helyzetet
vet elénk s azt egy-két sóhaj vagy közbeszövés révén úgy színezi, hogy az
esemény hangulati ereje megkétszereződik. Egy-egy megszólaltatással vagy
gesztussal megrajzolt alaknak érzelmi életet ad, amivel a költemény szuggesztív
erőhöz jut. Nyelvének sajátos szépsége, megkapó tősgyökeressége van, amit az
egyszerű, mesterkéletlen stílus sohasem tesz nagyvárosivá. Hangjának sajátos
búgása van, zenéje, ami már magában intonálja a dalok melankóliáját. ennek
megfelelő a ritmusa is, - látszik rajta, hogy Pósa volt a mestere, Dankó a cigánya.
Pósánál érzésben mélyebb, művészetben keresetlenebb. Nagy előnye, hogy tudja
tehetségének határait. Az elmélyedésre, reflexióra, nincs ereje, - vagy
eltéved, vagy hidegen hagy, de ahol önmagának, családjának dalol, mindig megkap
és meghódít. Szerényen, de találóan dalolta magáról:
„Vagyok nótázó emberecske,
Magam zugának méla tücske,
Nem hangszer, mely csodákat ont:
Mezőkön csendülő kolomp…”
Szavában érzés és bájos dallamosság
lakik.
Forrás: Alszeghy Zsolt: Vázlatok – Írók – költők. Budapest,
1925. Pallas Irodalmi és Nyomdai R.-T. kiadása
