Mikor az ember a folytonos vendégeskedésből hazatér, az európai kényelem, stílusos bútor, tágas vendégszoba, libériás külön-szolga pompájából szegényes szobájába, megviselt íróasztala mellé, antracén-tintás üvege elé, valami leküzdhetetlen béke és megnyugvás, boldog otthon-érzés simogattatja vele végig minden értékes-értéktelen holmiját és a szeme azzal az élvezettel merül falon lógó képeinek megszokott tájékaiba, mint nyelve a rég nem ízlelt vízbe. Így vagyok én Móra verseivel is. Csak az imént jártam meg a váteszek világát, szálltam le Vörösmarty lelkének mélységeibe, kutattam Komjáthyval a boldogság útját, figyeltem Ady magasba húzó viharmadarát és lestem Harsányi Kálmán harangjának szavát, világának néma mozdulatlanságát – és csak mintha önmagamra, a földön járó emberre találtam volna, amikor Móra Ferenc költészetét lapozom. Itt járok vele a földön: hallgatom a költöző rigó sírását, a galamb és pintyőke szavát, nézem az Isten kőmíveseinek, a fecskéknek békés életét, behúzódom az erdőmélyre s hajtom le hervadó vadszegfűre fejemet… Itthon vagyok: a magyar szívben és magyar földön.
Móra Ferenc költészete ennek a kettősségnek a hajtása: magyar földben fogant, magyar szív melege érlelte poézissé. A talaj a szegedi humusz, a szív egy korán őszülő, jóságos szemű, derék emberé.
„Szája mogorva, szeme csacska,
Önnön magától fáradtacska.
Szivében gyermek-ősz uracska,
- Ma vitte el nyarát a macska.”
dalolja XL. születésnapján önmagáról. De a tükör nem jól mutat: ajka fölött az a ránc nem mogorvaságnak, hanem a nyomorúság-hordozta gondnak, a gonddal járó szomorúságnak az ekecsapása. Az első látásra észre sem veszed, annyira a szem az uralkodó ezen az arcon. Mivel olyan uralkodó? Meglepő mélysége van és mégis oly nyugodt a felszíne, hogy fölsugározza mindazt a gyöngyöt, amivel szívének feneke van kirakva. Költészete is a szeretetnek ezeket a gyöngyszemeit fűzi könnyes könyvvé.
Kevés alakja van ennek a költészetnek: az anya, aki annyira szereti Ferkó fiát, az apa, akihez a temetőbe látogat, felesége, akit egy mosolygós nyári alkonyaton ölelt örökre magához, meg Panka lánya, ez a bájos emlékekben megörökített boldogság-zálog. Aki egyéb még lantján dalhoz jut, az már nem egyes ember, hanem általában a szenvedő. Bár a szenvedés felhője ott van a családi házuk felett is, - és a költő szíve minden szenvedőt egy részvéttel tekint. A szíve tele van jósággal: azt sem bánja, ha áthull sövényén a gyümölcs, - „Tikkadt vándor lesz, ki felszedi.” Teljesen egyénivé ez a világ azzal válik, hogy minden gondolata szeretetből ered vagy szeretetkoronába borul, másrészt azzal, hogy semmi másról nem dalol, mint ami egész közvetlenül érdekli. Innen van, hogy verseinek jó része családi vers: családi nemcsak annyiban, hogy családjáról szól, hanem abban is, hogy látszólag nincs is családján túllépő igénye. Azt a verset, amit menyasszonyának, az öregeknek címez, valóban ezeknek is írta, - azok a dalok, amiknek Panka a hőse, csak az ő hármuknak készültek. És ezért a dalok végtelenül egyszerűek, mesterkéletlenek, őszinték. Nincs ezekben a versekben egyetlen nagy-mondás, keresett kép, távol fekvő hivatkozás: érzik rajtuk, hogy minden szavuk a szívből, nem elgondolásból fakadt. Ez a közvetlenség adja bájosan eredeti helyzetiségüket: teszi lehetővé, hogy Pankát annyi meghitt jelenetben lássuk; ez teszi meghitté őket, és meghitt voltuk egyszeriben fölmelegíti az olvasó szívét, mint mikor bájos családi kör irígyletes boldogságába szakad a vándor. Mert a családi körben minden nyomor ellenére is boldogság lakik: a kölcsönös szeretet boldogsága. Egymástól nem várnak mást, csupán szeretetet. Amikor menyasszonyát oltár elé vitte, nem festett elébe kőpalotát az ócska nádfödél helyett, nem kecsegtette világzajával, házat-élénkítő látogató néppel: csak kettőt ígért, dalt és jókedvet. Dal csak került, de a jókedvnek sok bajjal kellett megküzdenie; néha úgy elveszti, hogy nevetni is csaknem elfelejt, - de bízik mindig, hogy majd csak föltalálja, ha egyébütt nem, „Valahol, az Isten kertjében”.
Az életet úgy veszi, ahogy van; abba próbálja beletalálni magát. Nem álmodozó: a legtöbb, amit óhajt, egy egyszerű, sajátjának mondható kertecske.
„Valahányszor éjnek éjszakáján
szántogatva a papírbarázdán.
A betű-magot vetem, vetem:
Mindig a kis kertünket ültetem.”
Ez sem önmagának kellene: csak mert felesége arcán látja a reá vetődő fellegárnyat. Önmagát a szeretet mindig kedvesei mögé helyezi, - és érdekes, hogy ez a szeretet diktálta szerénység még ott is finom közvetettségre készteti, ahol egyenesen a maga szívét fedi fel. Nem panaszolja az elsírhatatlan könnyeket, amiket szemében érez, hanem kislánya őrzőangyalát becézi, hogy, ha borút s napfényt hoz is annak az égből, ne hozzon soha könnyet, mely el nem sírható. Mindössze abból a féltő gondból látjuk, hogy mennyire égették e könnyek a költőt, amellyel kislányát tőlük védeni szeretné. Mintha ott, ahol hármukról dalol, önmagának helyet is alig adna: a maga reménytelenségének egész szomorúságát csak az a szó pattantja ki, ami kislánya ajkáról a megszületéskor szállt el: Nem baj. Még emberszeretete is csak kis Pankáján keresztül sugárzik felénk, amikor az a bágyadt nézésű, fakó orcájú drótosnak kínálja fel gyöngyvirágos csészéje tartalmát.
Mindez abból a meglepő családi érzésből ered, amellyel Móra kis otthonát tekinti, - még a fecskéket is, akik eresze alatt szoktak fészket verni. Családi érzésének nem adja magyarázatát: minek is? Az a gondoskodás, amit édesanyja még a halálos ágyon is mutat, az a könny, ami anyja halálának emlékébe-vésődését kíséri, az a boldogság, amit a Fodor utcai kis lakás már a hetedik hónapja is áraszt, amikor még csak messziről ragyog elő a gyermek reménye, és az az összeforrott élet, amit Panka imái erősítenek, Panka sóhajai felhőznek és pillangós papucsa tarkít, magában is elégséges a megértésére annak, hogy a költő otthon érzi jól magát és sehová se kívánkozik. De az élettapasztalat is ide űzi. A szív, mely mindenkinek megnyílik, hamar csalódik, - Móra, akiben annyi a szeretet, a világot, a künn zsivajgó életet nem szereti: „S ha közünk egymáshoz nem leszen, magamat tán újra meglelem.” Valami sajátos, humanitárius vallás fejlődik ki a lelkében, szemben a világ szeretetlenségével .Ez a vallás azt tanítja, hogy a szeretetlent még a végítélet trombitája sem ébreszti életre, mert az életüknek sohasem volt célja. Kettővel szemben üldözi ezt a szeretetlenséget: a gyermekkel és szegénnyel szemben.
„Amikor a földön gyermekek zokognak,
Az ég angyalai mind elszomorodnak,
- Amikor a földön gyermekek nevetnek,
Nagy az öröm kéklő mezején a mennynek.
Jó kedvü angyalkák le-lekukucskálnak,
Fellegek nyilásán csókokat dobálnak,
Szivárvány-szalagból csokrot kötögetnek…”
Legszentebb parancsul Istentől azt hallotta: Szeresd a gyermeket. Szíve egyszeriben telve fájdalmas részvéttel, ha gyermekszem könnyét látja, sírását hallja, mint mikor az öreg néne viszi vásárra Gabót, Terkának és Janikának cirmos játszótársát. Ilyenkor egészen felhőbe borul világfelfogása: nem is hiszi, hogy el nem szunyókált a kis gyermek őrangyala, hogy „nem fogja meg parányi lábait a mélységtől, hol a halál lakik.” Ez adja a magyarázatát annak, hogy Móra Ferenc a gyermekeknek is költője: szomorkás gyermekeiből ez a nagy szeretet csillan elő (Janika kutyája, Aranyszöggel).
A nyomor azonban nemcsak a gyermekben bántja:
„Sötét sejtések árnya rezdül:
Hogy mire felnő ez a szép gyerek,
Szépsége, kedvessége elpereg,
Kócos paraszt lesz, szilaj és komor,
Ember-barommá teszi a nyomor…”
Ezt az elgondolást olyan riasztó erejűnek érzi, hogy „A didergő király”-t ez ébreszti öntudatra bájos meséjében. És ez a szomorúság soh’sem mondvacsinált. Hallelujátlan, virágtalan húsvét, koporsószagú, virágtalan szobájú, elhagyott, szenvedő, pusztuló hadiárva könnye, apját váró gyermek, fiát sirató anya kétségbeesése fakasztotta benne. A gyermek fáj neki itt is: a beszélgető árvák, akik hiába járnak ki a katona-vonathoz, az énekszóval hazatérő hadfiak elé; hiába várják az ígért „háborúfiát”, az aranyréten fogott ezüstszínű barikát, míg otthon édesanyjuknak
„Fekete lett fehér ruhája,
S fehér a fekete haja…
Ragyogni be őket, irgalomnak
Aranyos csillaga!...”
Hogy vág a szívbe, hogy tép belé ezekben a versekben a hadiárva sorsa! De nemcsak a hadiárváé, minden szereteté! – Papdi Kis Veron megőrül a vesztésben, a Boldogságos ölén ott látja önfiát, a Pietá-ban és azután amint
„… egyre mélyebbre kandikál,
S két karját ölelőn terjeszti ki,
Magát a kút káváján átveti.
Az alvó víz magasra fellocsog:
ó, ti hóhérok, ó, ti gyilkosok!”
A családi érzés a haza szeretetét Mórában teljesen elfojtja: az emberszeretet a jajongó panasz miatt a honszerelem nemes lelkesedését nem hallja; nem hallotta már a háború keserves szenvedése előtt sem; már 1908-ban rámutat arra, hogy élni, mindenütt elél egy-szívesen, csak kenyeret adjon neki a föld, - hisz: „fa, madárdal, jószív mindenütt akad, merre Isten napja süt” – csak a sírját kívánja oda, ahol bölcsője sarjadott. Innen van, hogy kis kötetének, 1902-18 között keletkezett versei között nincs egy sem, amely honszeretetet dalolna. „Királyné köszöntője” is a keserű sorsú magyar embernek, de nem a honfinak szava. A háborút Móra csak siratni tudta, a hivatalos jelentések győzelem-híreiben sértő gúnyt érzett, keserűsége előbb reménytelten Istent idézett, végül – megszállások idején – keserű cinizmusba fúlt. A humánus érzés itt bizony csaknem disszonanciába vész.
Móra költészete elsősorban azzal nyeri meg rokonszenvünket, hogy annyira emberi. Hatásának azonban vannak művészi eszközei is. Egyszerű közvetlenségére már utaltam; ehhez járul az érzés megjelenítésének sajátos művészete. Rendesen egy-egy történetkét vagy helyzetet vet elénk s azt egy-két sóhaj vagy közbeszövés révén úgy színezi, hogy az esemény hangulati ereje megkétszereződik. Egy-egy megszólaltatással vagy gesztussal megrajzolt alaknak érzelmi életet ad, amivel a költemény szuggesztív erőhöz jut. Nyelvének sajátos szépsége, megkapó tősgyökeressége van, amit az egyszerű, mesterkéletlen stílus sohasem tesz nagyvárosivá. Hangjának sajátos búgása van, zenéje, ami már magában intonálja a dalok melankóliáját. ennek megfelelő a ritmusa is, - látszik rajta, hogy Pósa volt a mestere, Dankó a cigánya. Pósánál érzésben mélyebb, művészetben keresetlenebb. Nagy előnye, hogy tudja tehetségének határait. Az elmélyedésre, reflexióra, nincs ereje, - vagy eltéved, vagy hidegen hagy, de ahol önmagának, családjának dalol, mindig megkap és meghódít. Szerényen, de találóan dalolta magáról:
„Vagyok nótázó emberecske,
Magam zugának méla tücske,
Nem hangszer, mely csodákat ont:
Mezőkön csendülő kolomp…”
Szavában érzés és bájos dallamosság lakik.
Forrás: Alszeghy Zsolt: Vázlatok – Írók – költők. Budapest, 1925. Pallas Irodalmi és Nyomdai R.-T. kiadása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése