A modern magyar lírának és regénynek naturalizmusa letépte a magyar emberről mindazt a fajiságot, amivel a századvég elmélete a többi faj képviselőitől megkülönböztetni kívánta. A magyar parasztot, a magyar fajnak ezt a legérintetlenebb megtestesítőjét, a naturalista írók olyan csupaszra vetkőztették, hogy közte és Zola La Terre-ének földmívese között alig látunk több eltérést, mint amennyit a szadizmus betegei között a patológia engedélyez. Az örök emberi csontváz az állati erotikum és ezen a csontvázon a föld-éhség az érző ideg és a mozgató izom. A magyar földnek sáraranya itt olyan, mint a ház körül settenkedő kuvasz, - legfeljebb abban emelkedik a kuvasz fölé, hogy még a kuvaszhűség sincs meg benne. Millet, a szerintük immár divatját múlta „idealista” festő,még arra törekedett, hogy képéről a paraszt munkájának egyszerűsége és vidámsága szóljon, hogy éreztesse a kútnak hűvösségét is, ami az innen vizet merítő nemzedékek arcát és megjelenését nemessé teszi – így írja Sensier-hez írt egyik levelében -, a modern naturalizmus ezt az egyszerű vidámságot törli le a képről és a hűsítő kút helyébe az érzékiség túlfűtött kemencéjét festi. Nem tudom, hogy van-e összefüggés a szociáldemokrata törekvéseknek azon iránya között, amely az iparral szemben a mezőgazdaságot lekicsinyli és a földmíves-osztálynak a között a megutáltatása között, amire az a modern irodalom törekszik, de érzem azt az üdítő felfrissülést, magyar lelket megnyugtató békét, ami éppen manap az ellenkező, a réginek szidott, a sablonosnak taksált irodalom magyarja nyomán az olvasót megszállja. Sajó Sándor költészetének aktualitását már ez a szempont is megvilágítja.
A magyar lírában manap három társadalmi rétegnek a lelke szólal meg. Adyék a kisvárosból a nagyvárosba szakadt poéták, akik a nagyváros társadalmi problémái, a proletárnyomor előtt megdöbbenve vagy dühös gyűlöletre gyúlva állanak, a nagyváros könnyelmű életét, csak napról-napra gondolkodó gazdálkodását élik, se az igazi magyar éggel, se az igazi magyar lélekkel nem törődnek: amattól a gyárak füstje, emettől a gyárak nyomorgó népe vonja el a tekintetüket. Bárd Miklós a földjén, szántóin és pusztáján élő magyar gentry, aki ott él a magyar természet ölén, belehelyezkedve az állat- és növényvilág életébe, ugyanolyan megértéssel a puszta lova iránt, mint amilyen az ázsiai ősökben élhetett. Vargha Gyula és Sajó Sándor a város fiai, - de nem a nyomor tanyái felé, hanem a rendezett utcára néz az ablakuk; a nap szépen süt le íróasztalukra és a napsütéssel állandó vallásos megnyugvás tér a lelkükbe: ki-kimennek a zajba, de igazi magukat családjuk körében lelik meg, igazi életüket a maguk baráti körében élik.
Sajó Sándor az Ipoly partjáról indult el az élet útjára; állomásai kisebb magyar városok voltak s amikor végre Pestre került, akkor se érezte a légkör erősebb megváltozását: csupán azon, hogy egyre több embert látott az utcán és egyre többször gondolt a szülőhelyére. Mintha a végzet is segítené ebben: előbb Óbudára került, azután Kőbányára, szóval mindig a város végére. A népszokás a falu végére teszi a temetőt, melléje pedig a frissen zöldellő legelőt. Az ember azt gondolná, hogy Sajó ablakából is ez a kép tárul elénk: annyira összefonódik a halál és az élet Sajó költészetének békés harmóniájában. sok e költeményekben a szomorúság, a bánat, de állandó a megnyugvás. Az életben több a gyász, mintsem hogy megsirassa, de van az életben szépség is annyi, hogy a végét nem kívánja.
„Ez az élet nem oly bus, hogy
Halni vágyjak minden áron,
Annyi fénye még sincsen, hogy
Válni tőle nagyon fájjon.”
Ez a nyugodt béke, ami az élet és halál kérdésénél se borul viharba, Sajó költészetének legegyénibb sajátossága. És éppen ez magyar fajisága is: az a keleti vérre valló megnyugvás, amin búnak és örömnek semmi hatalma.
Magyar faji jelleg Sajó költészetében a világszemlélet józansága is. Az ifjú eszményt keres magának, nagyot, hősit, megközelíthetetlent. Sajó a maga eszményét a közelben találja: az édesapjában. nem lát benne Napóleont, mint G. Hauptmann egyik hőse, - csupán egyszerű polgárembert. Ilyen akar ő is lenni: szókimondó, meg nem alázkodó, családját szerető. Apjának nem volt
„kincse, gazdagsága,
A szive mégis fénnyel volt tele;
Szeretett, küzdött, - nem élt hát hiába,
Rövid pályáját szépen élte le.”
Íme, lelke egyensúlyának az alapja; lehet-e boldogtalan az, aki ennyire józan bölcsességgel néz már gyerekkorában az életre?... És apjának példájára hármas érzést növel a lelkében: önérzetes emberméltóságot, ami távolról sem gőg, nem is megalázkodás; nem értékeli túl magát, nem nagyítja hivatásának fontosságát s éppen ezért mindig őszinte, mindig nemes, mindig tiszteletre méltó. Növel bátor szókimondást, hiszen nem kell kétes jövőt féltegetnie, nem kell kegyes ajándékért hajlongania. És kivirágoztatja családias érzését, ami lírájának legvonzóbb sajátosságát, meghittségét biztosítja.
Ha a nap süt túl erősen, vagy az utcán nagy a sár, beteszi ablakának fatábláit, családjának körébe telepszik. Sajó Sándor költői termésének jó egyharmada itt, családjának meghitt otthonában született. Előbb a hitvest váró és a hitvest ünneplő szerelem, azután a mézédes szívről tanúskodó bölcsődalok hangja száll felénk. Első kötetének (Fiatal szívvel, 1898)* (* Azóta 1904-ben Útközben (Lampel), 1910-ben Gordonka, 1920-ban Tegnaptól holnapig, 1925-ben Muzsikaszó jelent meg.) ezek a legkedvesebb melódiái. Büszke gonddal babusgatja őket, gondos szeretettel nézi fejlődésüket. Mennyi sajátos megnyilatkozása van ennek a gondnak, ennek a szeretetnek! Hogy elfogja a kedvetlenség, amikor a nagy, nehéz, népek és nemzedékek keserűségéről beszélő imákat hallja gyenge kis porontyainak ajkáról, hogy csitítja kettejük gondsajtolta könnyét, hogy a gyerekek idő előtt az élet kínjára rá ne ébredjenek! A legrokonszenvesebben azonban a fiú szeretete jut szóhoz anyja iránt. Mily megindítóan kedves az a jelenet, amikor a Szép öreg asszony-t vezeti karján az utca zsongó népe között! A régi magyar családi érzés melege csap felénk; az a család ez, ahol az asszony elsősorban gyermekeinek anyja, ahol az apa minden bút-örömöt feledni tud kis csöppségeinek mosolyán. És a férfi is célját érte, mert élete folytatódik, - de milyen nemes, milyen finom érzéssel tesz erről vallomást.
Sajó Sándor érzése valami sajátosan mély, ma már szerinte ritka, igaz, emberies érzésből fakad. Költeményei érzések és hangulatok: nem gondolatok sorával teszi világfelfogásáról tanúságot. De ami ebből a világfelfogásból kibontakozik, az a józan, békés, alapjában vallásos polgárember életnézete. Ezt mindössze két vonás teszi egyénibb színűvé: a kötelességtudásnak az – öntudatlanul – Fichtevel egyező hangsúlyozása és az, hogy mindent az emberi szempontjából ítél meg. Az eszményt, a célt látja maga előtt; nem keresi a létrejöttét: „es wird mir etwas Zweck, weil ich so handeln soll!” Nem lázadoz semmi ellen; valami felsőbb gondviselést érez a világ fölött és ha keserűsége megkínozza – mint mikor a csecsemőhalál felett elmélkedik -, lelkének feszültsége egy fohászban teljesen felenged. A gondolat nála mindig a szívhez alkalmazkodik és a szívnek minden fájdalmát-borúját csendre ringatja a hit. Sajónak a hite egész lelkét beragyogja; magasra tette, szentnek tartja és semmivel sem meri megzavarni. Úgy tekint rá, mint a szántóvető a napra: ahhoz igazodik, de erejét, éltető melegét csak áldja, sohasem elemzi. Hiszi, arról sohse botlik kétségbe lába, hogy az élet folytatódik, - többet nem keres, ebben megnyugszik. Azt, hogy milyen lesz ez a folytatás, hogy mi lesz a síron túl, föl sem veti, - neki elégséges az a tudat, hogy „lágy ölbe ringat a halál az éghez”. És ha mégis ide, a véghez kötődik gondolata, akkor is csak az bántja, hogy nem okoz-e a halála fájdalmat másoknak. Aki ennyire emberi érzésen keresztül néz mindent, annak Szűz Mária ajkán is csak keserű szemrehányás szólhat, amikor a kereszt alatt áll.
Sajó Sándor nevét hazafias költeményei tették ismertté. Két évtizede, hogy lantján a nemzet lelke szól és mégis mindig csodálatos hűséggel, igazsággal szól. Az oka ennek az, hogy mindazt a faji fogyatkozást, vétket, hibát, amit a nemzetben lát, önmagában is érzi, mindazt a sorscsapást, ami ezt a fajiságot sújtja, önmagán is tapasztalja. Sajó lelke a magyar fajisággal itt olvad a legbelsőbb kapcsolatba. Mivel a kapcsolat így teljes, szatírájának meleg a humora, szemrehányását fájó önvád enyhíti. A magyarság legnagyobb hibája, hogy csak a szíve után indul. A szív pedig sokszor lelkesedik olyanért, amit az értelem elvet, hibáztat. Itt van közismert lojalitása! – hányszor megbánta, hányszor megátkozta, de mégis hányszor megismételte, hogy: Vitam et sanguinem. Ez a magyar ember Sajó is: meghajlik a Habsburg uralkodó előtt és utóbb megsiratja a hajlongását. Másik hiába a dac, amivel egymást rágja a magyar. A szétvonásnak, a marakodásnak keserű szatírái folynak ajkáról, a leghatalmasabbak Sajó eddigi költészetében (Dacos magyarok, Nincs nekünk bajunk mással). Ez a haza sorsát féltő gond a legfájóbb teher költőnk lelkén; néha lázadoz az önnön szíve ellen: nem akar látni, nem akar tudni semmit a „rög omlásából, a nép romálsából2.Csöndország partjára szeretne lepihenni, hogy a fájdalom panaszából semmit, a boldogság szavából is csak halkult dallamod halljon; kikívánkozik a paraszthoz, aki csak egy életet figyel, a földje életét s nem kell látnia a nép haldoklását. Büszkén és fájón vallja magyarnak magát: tudja magyar voltának minden dicsőségét, minden gyászát, megérti és érzi a magyar átkot; a tavasz bimbóját, amit virágba fakadás előtt mindig letör a vihar! Két lüktető, hatalmas pátoszú költeménye van, amelyekben a büszkeség és a megtagadókra kiáltott átok tör ki: Magyarnak születtem, Magyarnak lenni. A történeti hagyományokból kifejlődött, törzséhez most is hű, újulást ebből a talajból remélő magyarságnak nyílt, komoly és keserű ódái ezek; felsebzik az olvasó szívét, magukkal ragadják a hallgatót. Magukkal ragadnak épp azért, mert pátoszukban semmi sablon, mert keserűségük égő fájás. Nem tud jajgatni: megveti a kesergőt; neki csak kemény ostora és tettre kész szíve van. A magyarsághoz nemcsak fajisága kapcsolja: a magyar emberben látja az egyetlen neki való embert! A tiszta érzés, becsület, munkaszeretet, egyenesség, önérzet, jószív, szabadságsóvárgás, földszeretet – ezek az érzések és tulajdonságok, amiket ma divat megtagadni a magyartól, közösek Sajóban és a magyar faji ideálban. A magyarsághoz való szeretete az ember eszménye után való sóvárgássá finomul benne: lehet lelkének a legmélyére, áthatja minden érzését, még a családit is.
Sajátos meghasonlással fenyegeti ezt az emberi érzést Sajó háborús költészete. De csak fenyegeti! – Sajót is magával ragadja a lelkesedés, de ennek a lelkesedésnek mindig megvan a kapcsolata a magyar faj fölemelkedésének reményével. Amikor a bosszú átkait zúgták a poéták, Sajó lantján az öröm zendül, hogy a magyar végre kilép tétlenségéből; szeme nem is keletre, hanem nyugatra néz: „Nagy átkok izzó fergetegjét zúdítjuk ama sziklakőre, mely végzetünkül áll utunkban”. Lefordítja Lissauernek gyűlölettől izzó versét, de csak azért, mert Ausztriára gondol. Ez a hit, a felszabadulásba vetett hit, teljesen elvakítja; maga se hallja a saját jósszavát:
„Hegyek itt majd leomolnak,
Folyók itt majd kiapadnak –
Én már látom rémes képét
Ama végső iszonyatnak.”
(Én vagyok az idők jósa, 1913.)
A parasztot nézi: a nekivadult életerőt megcsodálja, magába szívja a paraszt dalából a bús elszántságot és szent reménységet és ha szava megállásra készt, az még csak a figyelmeztetés: „csak aztán ne feledje senki, hogy ő a nemzet e hazán!” A régi magyar büszkeség ragadja el: a világ szemét érzi mirajtunk. Érzi, ameddig a napba tekintő szem újra látni nem tud. De amikor Sabác siratását hallja a somogyi nótában, amikor a szenvedő rokkantak döbbentő menete vetődik elébe: megnyílik a szem
„Most ember sorsa: sírni, sírni, sírni,
Siratni testvért, szeretőt, fiat”.
Az öntudatra ébredés úgy megnyomja mellét, hogy hangján alig tud uralkodni.
„Gonosz az ember, vérengző vadállat,
S a lelkem búja félig már utálat!”
Ez a legkomorabb akkord Sajó líráján. De ez a komorság a szeretet melegén fölenged: a végzetre hárítja a vérpazarlást s amikor a fájdalmas látvány tovább kínozza, kitárja a templomajtót és a keresztfához rogy. A szenvedő Isten lábánál költőnk is erőt merít: hinni kezd újra szent csodában; tudja, hogy a könny gyöngyszemeiből fűzött olvasó imája aq sújtó kart feltartóztatja.
A háború következménye, a letiport magyarság sorsa a keserűség új panaszát fakasztja lantján. Önarcképét most így rajzolja meg:
„Nincs Magyarország! – zúgva harsogom.
Vagyok vészkongás omló partokon,
Vagyok tüzes vas, szeges ostor,
Fajom-káromló bús apostol!...”
Szomorúságát csak fájóbbá, keserűbbé teszi a tudat, hogy evvel ma egyedül van. Néha kicsap a keserűsége: „Én Istenem, ne engedd, hogy megutáljam fajtámat!” – másutt leborul fajának lelkeformálta szobra előtt, azzal a vallomással, hogy „nincs más nép e kerek ég alatt, se nemesebb, se boldogtalanabb.” Átok és áldás között hányódik a lelke. Az olvasó ilyenkor megborzong a gyötrött szív vergődésén, mert úgy vonaglik fájdalmában, hogy a mi lelkünkre is reáfreccsen a vér, amelyet a kétségbeesés karmai fakasztottak. Fájdalma keresetlen kitörésében döbbenetes erejű, szívverést elállító. Jajkiáltása ott van az átok határán, csak a féltő szeretet zokogása nem engedi átokká keményülni. Ez a küszködő lelki tartalom teszi szavát költőivé: nem a porond szónoka ő, hanem önmagának síró ember; a hazafias líra pátoszából a vadonba bujdosó, bánatába merülő, megsebzett, megtépett magyar szív lázongása-jajongása lett, a lelkesítő dalok helyére a belső vívódás harcfoszlányai kerültek.
Sajó hatásának titka érzéseinek általános, emberi volta. Hazaszeretete is ide rakja alapját, családi érzése is innen fakad. Szíve az emberi gyászt és az emberi szenvedést gyors érzékenységgel veszi magába és amint az a sajátjává vált, költőnk erővel és igaz megindultsággal tudja azt kifejezésre juttatni.
De nagyban elősegíti a hatást kifejezésmódja is. Neki igazán a szíve parancsol:
„Ujmódi nótát nagy ritkán zenget,
Csak – ahogy érzi – hazát, szerelmet,
Cikázás nélkül, szivből, egyszerűn,
Ahogy tanulta, egy szál hegedűn…”
Meglepő, hogy mennyire keresetlen, egyszerű, őszinte Sajónak a stílje. Megjárta Nápolyt, Olaszországot, de úti versében azt dalolja, hogy „világot látni ne menjen soha, kit hazahúz kis fészke mosolya.” A lelke mindig itthon időzik; ha képet keres, ha haza után kutat, sohase megy messzebb, mint amit a saját jelene vagy múltja tár elébe. Könnyed dallamosság van a szavában; akár szerelmet muzsikál, akár honfibút dalol, - az érzés szabja meg a nótáját, az szabja meg szavát, stíljét. Nem újmódi nótán énekel, de az ember észre sem veszi, annyira összeillik ez a lélek és ez a forma. Újságot nem keres; nem azért szól, hogy hallgassák, csak azért, mert az érzés vagy az indulat nem fér beléje. Ha nekilendül, nem törődik vele, hogy szónokiasságba csap: de legalább kimondta, amit mondani akart. Igazi magyar, aki oda-odaül a palackja mellé, nem számolgatja a poharat és nem bánja, ha szétporlik is a falhoz csapott serleg. Polgárember, aki nem bánja, ha ósdinak mondják, - ő már ilyen és nem dalolhat mást, mint ami a lelkében van. Benne még a régi polgárideál él: nem szégyenli, sőt büszke rá. A hangja régi: azt se bánja; jó volt Aranynak, Petőfinek és Vajdának, - ő is csak egyszerű magyar ember, hát jó neki is. megmosolyogják önérzetes magyarságát: ő biz büszke arra, hogy magyar; ha van mit szégyellnie, legfeljebb azt röstelli, hogy ilyen mosolygók is magyaroknak mondják magukat. De a düh még erre sem fogja el: hisz az Istenben, hogy el nem pusztul a magyar és hisz a magyarban, hogy kiveti a férget:
„Hej eb a lelkét! – el ne feledd,
Ki ellened volt, nincsen veled…”
(Tárogató)
Forrás: Alszeghy Zsolt: Vázlatok – Írók – költők. Budapest, 1925. Pallas Irodalmi és Nyomdai R.-T. kiadása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése