Ahogy a ma embere a XVIII. század fordulójának magyar nemesét Berzsenyi Dániel és Kisfaludy Sándor költészetéből tudja a leghívebben rekonstruálni, ahogy nekünk a két poéta önvallomásai az 1800 körüli idők tiszteletre méltó nemes emberét revelálják, olyan őszinte és beszédes forrás lesz a XIX. század fordulójáról az a költői termés, amelyet Kozma Andor kötetei foglalnak magukban. A világháború és a forradalmi okulások ezt a magunk-megélte századfordulót a történelem távlatába tolták: jelenünk ilyenné formálódásának okait és fázisait teljes világossággal látjuk benne, és mivel a nehéz napok önismeretre is megtanították, elfogódás és jobb vagy bal irányban való minden elfogultság nélkül tudjuk szemlélni, minden szemrehányás nélkül tudunk ítélni felette.
De vajon nem igazságtalanság-e, ha egy poéta arcképének megrajzolásánál ilyen, alapjában művészeten kívül álló szempontból indulunk ki, ilyen társadalomtörténeti háttérbe próbáljuk helyezni az írót? – Vannak poéták, akik poézisükben csak a l’art pour l’art gyönyörködését szolgálják, akiknek nincs más céljuk, mint a maguk lelkének poézistartalmát művészeti formába jegecesíteni. A maguk korának ezek is önkéntelen megnyilatkoztatói: az elvont klasszicizmus hívei, Kazinczy vagy Stephan George épp úgy, mint a romantikus mesék álmodói, a Délsziget poétája vagy a Hinkel, Gockel und Gackileia mesélgetője. A művészeti program, akár tudatos, akár tudattalan, mindig hitvallás is, hiszen az embernek legmélyebb vallási problémájából, az egyén és a mindenség viszonyba állításából fakad ez is. Kozma Andor azonban – egyenesen a társadalmi-politikai kérdések visszhangoztatója: költő és politikus egy személyben. Alapjában egész költői pályáját híven intonálja első ismertebb kötetének bevezetése, amikor ezt vallja: „Nem mint költő, nem is mind politikai költő, hanem mint lantos államférfiú áll előttem; mint egy ritka eszű, ritka erejű ember, aki a magyar versalakot oly tökéllyel kezeli, mint az élő költők közül senki”.
„Valaki szenved, akit szeretek –
S komornak érzem én az életet,
Mint hogyha tornyos hullám tetejérül
Völgynek rohanna csolnakom:
Zuhan a kedvem rémülten, vakon –
Szívem vonaglik, elmém majd megőrül”
írja Hullám című versében magáról: valóban, költészete mindig ilyen erős érzelmi meghatódás alkalmiságából sarjad. Nem külső, csinált alkalmiságból: Kozma Andor a legszebb értelemben vett alkalmi költő, akinek emberszeretettel állandóan telített szíve a külső élet alkalmiságában csak a külső kifejeződés ihletének a megindulását nyeri. „A költő eszmés, néma báb, ha nincsen alkalom.” De csak olyan alkalomra ad rezonanciát, amely lelkének érzelmi tartalmával gyökerében kapcsolódik össze. Költészetének megértésénél tehát alapkötelességünk ezt az érzelmi tartalmat elemezni.
Kozma Andor maga uralkodó tartalmul a szabadságszeretetet jelöli meg. Ez a szabadságszeretet még a múlt század negyvenes éveinek az öröksége, legközelebbről Eötvös József báró demokráciájának a rokona. A talaja tehát a humanitárius érzés, az az emberiesség, amely emberi jogot óhajt minden emberi teremtménynek. Emberiessége két irányban differenciálódik: a bénító kötelékek elleni harcban és a társas életre teremtett ember szabadságának a megbecsülésében. szeme a földi élet emberét látja csupán, gondolata a földi élet határán túl nem száll: szívének társadalomjavító törekvései itt a földön akarnak mindenkit kielégíteni. Első követelése tehát, hogy mindenki kapja meg a neki szükséges életfeltételeket. Ez az alapjában arisztokrata-lélek volt a század végén a munkások helyzetének legnemesebb siratója. Nincs költőnk, aki a Tiszák politikáját nagyobb hévvel ünnepelte, és mégis tele van a lelke keserűséggel, amikor a munkásságnak az élettel való vívódását látja. érzi és hirdeti, hogy a jövőnek fő problémája a szociális probléma lesz, a kenyér problémája, - gúnyos és komoly költemények hosszú során inti és figyelmezteti századát e kérdés józan és igazságos megoldására. Amikor kilép az assissii dómból és a jogért s kenyérért üvöltöző had felveri áhítatából, ráébred annak a meglátására, hogy a kenyérproblémát többé semmi hagyomány, semmi nemes hit vissza nem szorítja. igazat ad a nyomornak, amely öklöt ráz a szívtelen jómód kapujánál és odalép a kapuhoz, hogy döngetésével felriassza az önzésbe fulladt álmodozókat. Az igazságot követeli és keserűen látja a magyar úr szemén a százados hályogot, az öngyilkos nemtörődést. Legmelegebb könnye innen sarjad: a magyar úriság öngyilkosságának a megérzéséből. De éppen ezért messze elkülönül Kozma Andor szociális felfogása a programszerű szocializmustól. Az ő hitvallása az,
„hogy a szabadság nincs a sárban,
Nem az anyagnak durvaság,a
Nem nyers erővel prédaképen
Magánhaszonra elrabolt kincs –
Fenn magasan, ég s föld között van,
S mindenkié, ki felmagaslik,
Ki tisztább régiókba vágyva,
Emelkedik, javul, halad…”
Az igazságérzet helyes ítéletén kívül a nemzeti érzés is eltávolítja a szocialistáktól:
„Magyarok ők is, - hát mit akarnak?
Mért emlegetnek osztályuralmat?
Mért a gúny minden nemzeti ellen?
Mért veti ezt meg az új korszellem!”
Kozma Andor elsősorban a nemzet költője: az emberi problémák mind ebben a nemzeti vonatkozásukban érintik, kapják meg, foglalkoztatják. Magyar szíve az évezredes harcok büszkeségét és az évezredes sorscsapások keserűségét visszhangozza, költészete e két érzésből, a büszkeségből és keserűségből kapja sajátos színét.
„Egyszer volt egy nemzet… Itt volt s ma is itt van,
De ritkább a tündér a ritkult csalitban.
Erdőn sok az irtás, a puszták feltörve,
Kivágva, kiszántva ős mesefák törzse.
Fogytán a szépsége világszép nemzetnek,
Kenyerükért küzdők csak haszonra vetnek…
Ki még itt mesét mond, legyen mindig áldott,
Babért a fejére, útjára virágot!...”
A mesemondó hivatás a magyar történelem legendáinak megújítására készti (A magyarok symphoniája, Heribald, A második fehér ló), őt is mesemondóvá teszi, de nemzeti érzése a jelen és múlt nagyjaiból is szobrot faragtat vele, hogy a példa neveljen, a nagyság bátorítson, a hit lelkesítsen. Férfieszménye az, „kinek az én szentsége nem cél, s nem ingatag, nem névhiú”. Benne a politikus éles szeme és a költő meleg szíve formálja ki a költeményt: ezért lett szatirikussá, s ez teszi a mának leghatalmasabb szavú ódaköltőjévé. A nagyság meglátása a nagyságra nevel, mert „hazánkat nagynak tartani: még semmi, - közös erővel naggyá is kell tenni!” Költészete ezen fáradozik. A századforduló magyarságának minden eltévelyedését, szűkszívűségét, hóbortját sorra veszi, a maga nemes egyszerűségében kikacagja és szavainak olyan meleg szugggesztiója van, hogy gyógyító ereje ellenállhatatlan. Ereje abban rejlik, hogy a saját ember-voltát olyan őszintén érezteti, hogy minden vádjának és szomorúságának nemes igazságát elhiteti. A tiszta közéletnek a sóvárgója és hogy nálunk mindig aktuálisan maradnak ezek az alkalmi politikai szatírák, annak szomorú oka a magyar átok: amely az örökös egymásgyalázást, önzést, lármát és cégérezést, törtetést és idegenmajmolást a vérünkbe itta. Vagy nem lesújtó végzetnek csapása az, hogy – gy példát említek – annyira a másnak szól ez a kilencvenes években született verse:
„Az Istenért! – hallgassatok ti
Országgyűlési apró emberek!
A nemzetet vérig bosszantja,
De meg nem menti fecsegésetek,
Fenségét veszti el a fórum,
És lesz belőle zöldséges piac,
Ha ott kofáknak nyelvelése
Hangzik fel egyre és nem elvi harc!”
Szomorú pillanat lehet az, amelyben Kozma a maga politikai verseinek eredményét kémleli: mint a gazdáé, aki a felkapált földet maga mögött újra gazosnak, még gazosabbnak látja. Amit ő öntözött, a szív nemzetisége, a nemes buzgalom, a bölcs megfontolás, az ősi erény megbecsülése, a józan tanulékonyság, a szent eszmény kultusza, az ernyedés nélküli munka, - hol van ma mindez? És mi van ma mindennek a helyén?
Kozma Andor, a magánember, ugyanolyan tiszteletre méltó vonásokból alakul ki költeményeiben előttünk, mint a nemzet dalosa. A Versek (1893) és a Magyar symphoniák darabjaiból szedhetném össze e színeket: az életvidám, de józan, örömet kereső, de mértéket tudó férfi színezőit. A legmelegebb köztük a családi élet békés boldogságának a dalhangja, ennek ez az alapmotívuma:
„Amíg a szívünk szép marad,
Szép mindig a világ.”
Nem keresett elérhetetlen örömét, a Vágyak netovábbja a boldog, közel meghittség, az a kívánság, amely Kozma költészetében a legjobban emlékeztet Arany Jánosra, - de csak azért emlékeztet, mert egészséges magyar szíve az egészségben rokon vele. Van ennek némi ifjú könnyelmű része is („Ne hajhászd s ne kerüld az élvet – legfőbb a csók, dal és virág”), de korántsem epikúri program, hanem egy vidám, derűs lélek túláradása. Az Isten parancsául ő csak a becsületes élet megtartását hallja: az ezen túlmenő vallásosság, az Istenhez való közeledés, az Isten akarata szerint való tökéletesedés idegen neki. A századvég liberalizmusa jellemzi ebben, ahogy annak adott hangot a katolikus papság nekibuzdulásakor, amikor a polgári házasság törvénybe iktatása az aluszékony katolikus öntudatot felébresztette. Kozma Andor ezt a vallásos tökéletesedést, vallásos önnevelést, vallásos lelkületet nem érti; nem fordul vele szembe, de van egy mindenek fölött álló kikötése: „Az életedben báj legyen!” A vallásosság benne csak egy követelményt állít: a szépség megóvását.
„Hívő vagyok. A természet s művészet
Minden szépsége áhítatra késztet.
Ez is, az is az Istentől ered,
Csak az pogány, ki szépet nem szeret.
A természetnek Isten a művésze,
A művészet az ember égi része,
Csak ott, hol szépet alkotó komoly.
Megihletett művészi munka foly
S gyönyörüség a büszke műremek:
Ott élnek égi lelkű emberek.
Hol más se foly, csupán tülekedés,
Ott az anyagban az Isten kevés;
Hol szépet emberség is nem csinálhat:
Az élő ember csak – eleven állat.”
A századforduló liberalizmusának ez a szépségvallása megmarad Isten-hitnek; felette a megközelíthetetlen messzeségben a mindenség létrehozójának hatalmas alakja ködként látszik, de poétánk nem is kontemplál rajta:
„Porszemnyi csak, vagy óriás,
Istent nem ér föl ember-elme!
Az maga tudja, de senki más,
Mi az igazság s mi az ő kegyelme.”
Ezen a ködben hagyott Isten-fogalmon egy vonást sem tesz élesebbé sem az újszövetség Krisztusának Kozma poézisében való felvetődése (Krisztus a gyárban), sem az a néhány egyháztörténelmi motívum, melyet a magyar protestantizmus múltjából fűz össze. Kozma vallásának csak egy dogmája van: „Van Isten mindenütt”, - szépséget sóvárgó szívének tehát szinte fáj a görög világ Olympusának pusztulása (Hány az Isten?). Azt az erős kapcsot, amely az erkölcsöt a tételes vallás szerint való élettel fűzi egybe, költőnk nem látta, - és ha őszintén megfelelne egyszer arra a miért-re, mely életnevelő programjának csalódásából mered feléje, ezt az okot, a vallásos élet jelentségének, a vallásos erkölcs fontosságának figyelmen kívül hagyását kellene hangsúlyoznia. Az ok azonban mélyebb, mint a szemlélő gondolná: a magyar protestantizmusnak a magyar politikai élettel azonos jellege, a sérelmek politikájában való elfogódás adja a magyarázatot; ez a közös vonás adja a „magyar vallás” jellegét a protestantizmusnak, olyan jelleget, amely a politikában és erkölcsben uralkodván, Balthazárhoz vezetett. A „lelki protestantizmus” – amint ezt ma egy gárdájuk sürgeti – ezt a pusztító jelleget félreveti és a századvég liberalizmusából a vallásos nemesüléshez, Kozma Andor protestantizmusából Vargha Gyula protestáns lelkéhez vezet. Bárki olvassa ma Kozma Andor köteteit, a megélt tanulságok erre az útra igazítják.
A tartalmi szépség negyedik birodalma a természet szépségországa. Kozma Andor lantján a természet szépségeinek ihlete ritkábban fakaszt önálló dalt, mint Bárd Miklósén, de a lelkük ebben mégis egyöntetűnek látszik. A természet tisztasága, őszintesége, mesterkéletlensége vonzza őket: Kozma Andor többször szomorkás hangulatba révül, de az állatvilágnak rokonérző megértése közös bennök. Kozma Andor természetszeretete egy-egy hangulat szubjektív melódiájában formálódik ki, míg Bárdnál maga a természeti élmény is önálló verssé szilárdul. Mert Kozma Andor költészetét a szív jellemzi, teszi egyénivé. Minden sora meleg, minden gondolata a szíven szűrődik át. A gondolatot éppen ez teszi poézissé! Ezért tudja elérni azt, hogy még tréfás, könnyen született Borsszem Jankó-i rögtönzéseiben is valami meleget érez az olvasó: a gúny és a tanítás az érzelmi erejével fér a hallgatóhoz. Elősegíti ezt áradó stílje: pompás verselőképessége, amely minden érzés-fokozathoz pompásan illeszkedő melódiát talál. Aki Kozma Andorban a művészt akarja megrajzolni, a szók, a stíl és a vers művészét kell, hogy megrajzolja. Hogy verselő- és stílus-képessége milyen tökéletes, azt egy-egy poéta stílusmegszólaltatásának a próbája igazolja: amikor Csokonairól, Lenauról, a Dante-fordító Szász Károlyról, meg Vörösmartyról, Arany Jánosról dalol. A művésznek munkához való szerszámkincse és kézügyessége azonban nem tesz művésszé: szükséges hozzá a külső és belső kincsek összhangja, a gazdag változatú formákba önthető aranyanyag. Kozma Andornak ez az anyaga szívében van, emberszerető magyar lelkében. Úgy érzem, a századforduló poétái közül ezt a jellegzetes (humanitárius, de magyar) lelket a legsimulóbb és ezért legteljesebb művészettel Kozma Andor fejezte ki.
Forrás: Alszeghy Zsolt: Vázlatok – Írók – költők. Budapest, 1925. Pallas Irodalmi és Nyomdai R.-T. kiadása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése