- Iza emlékezete –
A tücsök
Nem volt szabad lehúzni a redőnyt
A hálónk ablakán.
Csak ha ő mondta. Hányszor kikapott
Ezért a szobalány
Meglestem egyszer: miért őrizi
Ő úgy ez ablakot?
A fal sarkában a redőny alatt,
Egy kis tücsök lakott.
Egész nap kószált, este járt haza
A kis haszontalan!
S angyal vigyázott rá, hogy ne legyen
Még se hajléktalan.
Ruháidat kérik…
Ruháidat kérik. Én Istenem! Hát nyugtom, békém soha nincs nekem?
Van fájdalom még, amely kínra éget?
Mikor leszen már emlékké emléked?
Viszik a selyem japán-pongyolád,
Melyben magad legszebbnek gondolád!
Benne más volt a nézésed, tartásod,
Ezzel igézted rád mosolygó párod!
Mosollyá ébredt benne termeted.
Temetek újra, újra temetek!
Mi Atyánk…
Mi Atyánk, bocsásd meg a mi vétkeinket!
Légy meglátója én sajgó sebeimnek.
Vallom, hogy legyen meg a te akaratod:
De te a pusztulást sohsem akarhatod.
Akarhatod, hogy Jób sorsában osztozzam,
Hogy suhintson rajtam, ahány ostorod van;
De az én ártatlan galambszívü párom
Mit vétett teneked ezen a világon?
Szívembe fogózva, teli életkedvvel,
A földről a legszebb teremtményed ment el.
Úgy áll megcsúfolva előttem az élet,
Mintha nem kötné már semmi össze véled.
Hogy koporsójához lelki atyát hívtam,
Hogy a te szolgádban benned való hit van;
Jól van-e: hogy ahol ég s föld összedűltek:
Tovább kérték mindennapi kenyerünket?!
Kinek kell itt kenyér? Ki akar még élni?
Kinek van még kincse, aki tőled félti?
Amit én vesztettem, annyit ki veszithet?
Mi Atyánk, bocsásd meg a mi vétkeinket!
Forrás: Uj Idők XXIII. évf. 1. kötet 5. sz. Bp., Singer és Wolfner kiadása 1918. jan. 27.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése