Pozsonyi Petőfi-szobor

A múzeumba vándorolt pozsonyi Petőfi-szobor

Forrás: Képes hét 1. évf. 1. sz. (1928. október 7.)

Karinthy Frigyes: Hölgyeim és uraim,

mostanában sokat foglalkozom a legjellemzőbb emberi tulajdonságnak, a hiúságnak természetrajzával. Jegyzeteket csinálok, figyelem az embereket s főként persze azt közülük, akivel legtöbbet vagyok: magamat!

Talán még könyv lesz belőle egyszer. Kimerítő elvi tanulmány, a nevetséges és gyarló emberi hiúság hű tükre. Nagyszerű könyv lesz. Biztosan nagy sikere lesz. Hogyne, hiszen a forográfiám is ott fog díszelegni a címlapon. Meg az autogramom. Képzeljék.

Mióta ez a mulatságom, szinte naponta kapom rajta magam, in flagranti, apró hiúságokon, amiket eddig észre se vettem. annál meglepőbb a dolog, mert az utóbbi esztendőkben, sok hányattatás és szenvedés kárpótlásaképpen már-már elhittem magamnak, hogy ezeknek révén legalább leszoktam minden hiúságról, ami nagy előny volna, lévén az érzékeny hiúságmagában is a legtöbb szenvedés forrása.

No de hát erről szó sincs.

Múltkor meséltem már róla, hogy miként kaptam rajta magam, a villamoson, ahogy figyelem az újságolvasót, tetszik-e neki a cikkem.

Ez magában még egyszerű dolog, az ilyet mindenki természetesnek szokta találni és hajlandó megbocsátani, még másoknak is.

Vannak cifrább hiúságok, amiknek észrevevéséhez már bizonyos gyakorlat kell.

Kapásból feljegyzek itt egyet, amit akkor, mikor rábukkantam, egy szóval noteszembe rögzítettem, hogy el ne felejtsem.

Telefon. Tévesen hívnak fel. Nem mondom be a nevem, kérdezem, ki beszél. Az illető meglehetős ridegen visszakérdez, hogy én ki vagyok. Már ez nem tetszik, kissé indulatosan leckéztetem, hogy azt neki kell megmondani, ő fölényesen leinti és visszautasítja a leckéztetést. Iszonyú méregbe jövök. Hogy mer velem így beszélni? Kiáltom hangosan.

V e l e m!

Velem – akiről nem is tudja, ki vagyok, hiszen nem voltam hajlandó elárulni. Velem – aki az ő számára nem is létezem.

Ugyan mit jelent itt az önérzet, hogy velem?

Semmit. Egy puszta hangot. Mert hisz csak annyi szerepel belőlem a telefonkagylóban, amit a fülén tart.

Erre a puszta hangra vagyok olyan büszke, ezzel azonosítom magam, ezzel szemben követelek hódolatot és tiszteletet és alázatos főhajtást, mint Gessier, aki megkövetelte, hogy a kifüggesztett kalapjának köszönjenek.

Hát persze – az  é n  hangom!

Neki ebből a puszta hangból éreznie és tudnia kellene, hogy micsoda kivételes, csodálatos ember tulajdona lehet!

Ezt nem tudtam eddig magamról. Hogy a hangomra hiú vagyok.

Most ezt is tudom. Egyre többet tudok.

Milyen tudós vagyok!

Forrás: Képes hét 2. évf. 2. sz. (1929. január 15.)

Nyári Andor: A tehénvásár

Erről a vásárról sokáig beszéltek a faluban.

Úgy volt, hogy Csutorás József a vásárban vett egy tehenet. Bisicztől vette, a marhahajcsártól, de nagyon becsapódott vele.

A tehén szép jószág volt, jónak is látszott. A tőgyei duzzadtak voltak.

Bisicz azt mondta, hogy hat liter tejet ad egy fejésre. Ezt a szavával állja.

Csutorásnak tetszett a dolog, megvette a tehenet. De hamarosan kisült róla, hogy Bisicz csúnyán rászedte, mert a Kajla bizony két litert is alig adott a hat liter tej helyett.

Csutorás vakaródzott, mérgelődött, aztán egyik napon, mikor megtudta, hogy a hajcsár a kocsmában van, ő is beállított a kocsmába s mikor Bisiczet meglátta, minden harag nélkül barátságosan köszöntötte:

- Adjon Isten! Éppen Bisicz urat keresem.

A hajcsár kezet fogott vele:

- Csak nem a tehénnel van baja?

- De bizony azzal – szólt az öreg magyar. – Nem adja le a hat liter tejet.

A hajcsár úgy tett, mintha meglepődött volna. Egy ideig gondolkozott, aztán felvetette a fejét:

- Mikor fejte utoljára?

- Reggel.

- Hát azelőtt?

- Este.

- Hát azelőtt?

- Megint reggel.

- Minden nap kétszer?

- Az a rendje – felele Csutorás.

A hajcsár úgy tett, mintha megtalálta volna a baj okát:

- Azért nem adja le a tejet! – mondta élénken, aztán az öregre nézett. – Hol látott kee olyan kutat, akiből – ha mindig merik – utóbb is ki ne fogyna a víz.

És bőszen magyarázott:

- Nem szabad azt a tehenet mindig fejni. Hiszen rámegy szegény pára! Az nem olyan közönséges fajta. Szimentáliai. Amerikából.

Csutorás a kalap alól szemmel tartotta a bőbeszédű embert:

- Ezt nem tudtam – mondta tompán.

A hajcsár tovább beszélt:

- Pihentesse pár napig. Leadja az a hat liter tejet, mint a pitypalatty!

- Leadj?

- Ejnye – sértődött meg a hajcsár -, de nagyon hitetlen kee!

- Azért érdeklődök – felelte ravaszul Csutorás -, mert izé… nem szeretném, ha bajom lenne miatta. Mert izé… a tehenet eladtam.

A hajcsár fellélegzett, de úgy tett, mintha nagyon rosszallná a dolgot:

- Eladta azt a jó tehenet? – kérdezte és összecsapta a tenyerét. – Na, ilyen bolondot se tett még életében! Olyan tehenet lámpással se talált volna még egyet.

- Tudom – bólintott őszinte szívvel az öreg magyar -, de hát jó ember vagyok. Úgy gondoltam, hogy másnak is legyen része a nagy szerencsébe.

Bisicz úr a fejét csóválta, aztán az öreg felé fordult:

- Ki vette meg a tehenet?

- A Kolompos szomszéd.

- Mennyit adott érte? – kérdezte a hajcsár.

- Négyszázötven pengőt – felelte Csutorás gondolkozás nélkül.

A hajcsár megcsóválta a fejét:

- Ejnye, ejnye! Ha tudtam volna, hogy eladja, én is adtam volna érte annyit.

Csutorás gúnyosan mosolygott:

- Van is a Bisicz úrnak négyszázötven pengője!

A szavakat olyan lekicsinylően ejtette, hogy Bisicz összeráncolta homlokát:

- Tréfál velem? – kérdezte tompán.

- Nem én! – felelte a magyar. – Azt mondták, hogy végrehajtást vezetnek a házára.

A hajcsár belepirult a vádba:

- Az is hat ökör volt, aki ezt beszélte!

- Az meglehet – húzta fel az öreg a vállát.

- De hát az ember azt hiszi el, amit mondanak.

Vállat vont:

- Azért nem kínáltam Bisicz úrnak. Mondok, minek, ha úgysem tudja kifizetni.

A hajcsár szeme erre már felvillant:

- Hát csakugyan elhiszi, hogy nincs négyszázötven pengőm:

Csutorás a pipáját kotorászta:

- Nem láttam, hogy volna! – mondta tompán.

Bisicz úr megmérgesedett:

- No, a mindenit keenek! – fakadt ki, azzal a belső zsebébe nyúlt, kivett egy marék pénzt és Csutorás felé tartotta. – Ez mind száz pengős!

Az öreg nézte a pénzt, aztán kis idő múlva ravaszul megszólalt:

- Nem hamis?

A hajcsár elsápadt:

- Hallja, ne tréfáljon velem! – mondta vésztjósolón s a pénzt elibe tette.

Csutorás a kezébe vette a pénzt, nézte, forgatta.

- Jó pénz!

A hajcsárra tekintett:

- Hát a másik?

A hajcsár a másik százast is elébe dobta:

- Ez is százas!

- Ez is jó!

- Hát ez? – potyogtatta most már mérgesen Bisicz a százasokat.

- Ez is!

- Na, ez biztos hamis!

- Ez is jó! – beszélt az öreg.

- Ez meg ötvenes!

- Szép pénz – szólt, aztán felnézett. – De ennyi elég is. Éppen négyszázötven.

A belső zsebébe nyúlt, elővette a tehén passzusát, amit még a hajcsár adott neki és feléje nyújtotta:

- Hát akkor tessék!

A hajcsár nagyot nézett:

- Mi ez?

- A passzus: a tehénről.

A hajcsár furcsán pislogott:

- Hiszen az előbb azt mondta, hogy eladta!

- Hát persze – felelt Csutorás. – Most. Azt mondta, hogy megadott volna érte négyszázötven pengőt.

A pénzt zsebre vágta, aztán kifelé mutatott:

- A tehene ott áll az istállóban. Használja egészséggel!

Azzal faképnél hagyta a bámuló hajcsárt, s az ajtót bevágta maga után, hogy csak úgy puffant.

Forrás: Képes hét 2. évf. 2. sz. (1929. január 15.)