Késő éjjel felmegyek barátomhoz, aki elébem jön
az előszobában, kezét szája elé tartja, s miközben kabátomat levetem, súgja:
- Társaság.
Kérdem, hogy ismerősök-e? Azt mondja, nem, három
házaspár, először vannak fönn nála.
Bemegyek a szobába, bemutatnak, leülök.
Pillanatnyi szünet. Mindenki átnéz rajtam, ami csak részben szól személyemnek,
részben helyzetemnek, annak, hogy most jöttem, semmi közöm hozzájuk, nem
tartoznak törődni velem. Át kell vágni magam itt is, el kell foglalnom szerény
helyemet az emberek társadalmában. Egyelőre feketét kapok, a dívány egyik
sarkán ülök, előttem egy hölgy, aki nem fordul meg, piros ruhában, s ezt
mondja:
- … László imádja Wells-et.
Keresem Lászlót, melyik lehet? Biztosan az ura.
Talán az a kopasz, az nem figyelt ide, biztosan az ura. De éppen így lehetne ez
művészfejű, sörényes és cvikkeres. Egyes kutatók azt állítják, hogy házastársak
hasonlítanak egymáshoz, a hosszú együttélés összetöri őket s fizikailag is
hasonlítani kezdenek. Megpróbálom összerakni a hat embert, gyerekkoromban volt
ilyen játékszerem, melyek fej melyik törzshöz való? A törzs itt a nő, a fej a
férfi feje.
Lassan tájékozódom és hallgatok. A feketét
iszom, elnyújtózom a díványon, még nem vettek föl, elbeszélnek mellettem, mint
egy akváriumban, ahová új halat dobtak, némán úszik el mellettem a régi
társaság. Szórakozottan és álmosan arra gondolok, hogy ez a legnagyobb dolog a
világon, egy-egy új ember. Nézem ezt a hat legnagyobb dolgot a világon.
Szeretnék végigdűlni a díványon, de azt hinnék, hogy ez ellenük történik, s
megjátszom, - ezért óvatosan, csak hátrább ülök, a könyvespolcra támaszkodom,
valami kis helyzetet építek magamnak, most kezdhetjük.
A szobában úszik a füst, a sok könyv
bizonytalanul dereng át a homályon, van az egészben valami egy seanceból.
Idegen emberek között mindig van valami egy seanceból. Nem lehet tudni, mi fog
történni, lehet, hogy az egyik rögtön feláll,meghajtva magát s azt mondja.
„Prockauer vagyok” – s valami óriási kinyilatkoztatásba kezd,mely
megváltoztatja a világ rendjét s új célokat tűz az emberiség elé. Cigarettázom.
Ez lehet, hogy feláll valaki s kinyilatkoztatást tesz. Néha már megtörtént. De
az is lehet, hogy én a következő pillanatban felugrom, fürgén felkuporodom az
íróasztal tetejére és kukorékolni kezdek. Minden lehet. Lehet, hogy plazma
mászik elő a gyászruhás hölgy szájából, esetleg elhunyt kedves fiának
materializált szelleme, kocsonyás kezek jelennek meg a levegőben s egy síri
hang azt mondja. „Én vagyok Goethe, pálinkás jó reggelt az egész társaságnak.”
Szellemek, különösen nagy emberek szellemei, általában ilyesmit szoktak
mondani. Könnyű elektromos áramok járnak közöttünk, idegenek vagyunk, de azonos
anyagból, az atomok keresik az ismerős atomot, átrendeződnek. Könnyű érintést
érzek, az egyik hölgy reám nézett, elfogom a pillantását, behunyom a szemem,
másfelé nézek. Régebben így mondták. „súrolt tekintetével”. Milyen pontos ez,
van az ilyen első pillantásokban valami testi és anyagias. Lehet, hogy
viszonyunk lesz. A falat nézem, majd súrolom tekintetemmel a hölgyet. Nem, nem
lesz viszonyunk.
Megint a falat nézem. Most ezt hallom:
- Én nem szeretem Wells-et. Olyan értekező.
- Lafcadio Hearn a végén már egészen japán volt.
- Nem tudom, hogy lehet nem szeretni Shaw-t? Én
imádom Shaw-t. (Nő mondja.) Például az a rész a Johannában.
- Joseph Konradnak is van egy szigetről egy
írása.
- Arra emlékszik, mikor leüti egy bunkóval?...
- Női hang.
- … ha valaki hallaná… ahogy itt beszélünk…
Shaw… „mikor leüti egy bunkóval…”
Egy pillanatra szégyenlem magam, mert
hallgatóztam. Az ilyesmi illetlen.
Az ember vetkőzzön le, maga is, ha a többiek
meztelenül fürödnek s lubickolnak egy langyos, kissé szennyes, állott
társalgásban, melyben jól érzik magukat s nem szégyenkeznek egymás előtt. Most
jön valaki, leül a parton ruhában s nézi őket, ez nem korrekt. Sajnos, nincs
módon korrektnek lenni, undok mesterség. A múltkor, anonim levélben egy
sértődött olvasó ezt írta: „Tudja, kicsoda kegyed? Kegyed egy detektív.”
Boldogan elpirultam, mikor ezt olvastam, ez a legnagyobb dicséret, amit kritika
az írónak adhat. Hallgatóztam, benéztem egy idegen ablakon, köhögni kellene,
hogy észrevegyenek. Hozzákezdek levetkőzi. Néhány mondattal sikerülni fog.
Akkor majd adnak egy kis helyet, beállítanak a rangsorba, s fesztelenül
lubickolunk együtt tovább. Fáradt vagyok, lustán keresem a pontot, ahonnan
fejest ugorhatok. Könnyen és kedvesen kell megszólalni, a start nagyon fontos,
valahogy úgy, mintha már évek óta diskurálnánk itt ilyen szépen, hetesben, s
éppen csak folytatok egy megkezdett gondolatot. Ártalmatlanul és szelíden kell
kezdeni, most megszólalok, valaki felel, rögtön elkezdődik a kristályosodás
folyamata, rokonszenv és ellenszenv alakul ki bennem és körülöttem, átveszem a
hangot, viszem egy ideig, míg megtalálom, milyen dúrban vagy mollban megy az
egész, s akkor fújom harmonikusan velük tovább.
Talán a halálról lehetne valamit, az mindenkit
érdekel. Van egy jó kis történetem a halálról. Még mindig Wells-nél tartanak?
Tempó, egy, kettő… Kimondom:
- Ez az új Maugham-darab…
Senki nem nevet a szemembe. Három mondat után
megkapom a hangot, csendesen viszem egy percig, átadom a szomszédomnak, valami
langyosat érzek, már úszom.
Később kimegyek a másik szobába, szégyenkezés
nélkül előhúzok egy névjegyet a tárcámból, s felírom: seance, László szereti a
Wells-et. Mit csináljak, rossz a memóriám.
A szobalány nagy ezüsttálon egy magányos csésze
feketét hoz.
Képes hét 3. évf. 6. sz.
(1930. február 9.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése