Ni-ni. Új dolog. Friss dolog. Reform.
Szinte nem hittem a szememnek.
Amit láttam most ennek a reklámszépségnek az
arcán a plakáton.
Vannak ezek a reklám-eszmények, szőrme-, púder-,
parfüm-, toiletteszappan-, fogpasztaszépségek. A modell, akit az a gyárral és
művészettel megalkudott piktor a plakátra teremtett, valahol egy színházban
görl, vagy egy divatházban mannequin, de úgy adja, mintha dáma volna, oly
pompázatos, oly álmatag. De úgy is tesz, mintha tündér volna, olyan gondtalan,
hontalan mosollyal mered ránk, részletek és foglalások közt vacilláló szegény
földi halandókra.
A gyalog loholás közt, míg várja az ember a sarkon
a forgalmi rendőr intését, meg az autóbusz és a kistaxi ablakából odapillant az
ember az óriási Szépségre, ki bizonyos cégek vagy gyártmányok érdekében bűvöli
a lakosságot lankadatlanul, napfénynél, villanyfénynél egyaránt. Lassan aztán
ismerősünk lesz az ilyen szappangrófnő, meg púderhercegnő.
Mit láttam most délután, könyörgöm. Ott az
autóbuszmegállónál a hirdetőoszlopon, ott egyik misztikus imádottunk, a
fogpasztakirálynő mosolyog a forgalom közé. Hát annak a szeme alá, a rózsaszín
orcájára három szabályos kövér könnycseppet rajzolt oda valaki plajbásszal.
Könnyeket, fülönfüggő-forma ovális könnyeket,
szépen egymás fölé potyogókat.
Ez aztán újság, nem? Ezelőtt tudniillik a
névtelen huncut mindig bajuszt rajzolt oda a plakáton hódító primadonnáinknak,
meg a reklám szépeinek az orra alá.
Míg az autóbusz oda nem zöttyent, néztem,
nézegettem azt a három, plajbásztól akadt könnycseppet elfogódva.
Vajon ki volt ez a forradalmár, aki bajusz
helyett könnyekkel szereli föl a plakát beauté-ját?
Valami groteszk volt ez a hermelines,
drágakőszemű elhúzott ajkakkal, terror-erővel, világító fogsorral veszteg
mosolygó bábarc a három könnycseppel. Valami beteg dolog volt.
Szerettem volna véletlenül látni azt az ipsét,
aki a könnycseppeket odapocázta.
Talán nem is inasgyerek volt s nem humoros
kisdiák.
Nem az a nebuló volt, akinek mindig tréfára áll
a feje.
Nem, ez nem csibész volt. Ez megbüntette a
tündért, a démont, az istennőt, aki eszméletlenül, szívtelenül mosolyog a város
töviskoszorús élete fölött.
Ez az ipse gürcölő magántisztviselő volt,
bolttalan segéd volt, munkátlan ifjúmunkás volt, kenyér, szerelem, álom és
remény száműzöttje.
Ő is hirdetni akar, reklamírozni akar. Az élet
könnyeit hirdeti az a plakáton.
Ő nem a tegnap csibésze.
Nem; ő a ma fiatal mártírja.
Képes hét 3. évf. 6. sz.
(1930. február 9.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése