Terescsényi György (1890-1965): A tettes

A tettes megállott a sarki hirdetőoszlop előtt,amelyről suta rajzok, érthetetlen ábrák és betűk kínálták az iparcikkeket meg a szórakozást. Az egyik plakátról lángvörös betűk lobogtak. Alul egy nőalak rajza, finom bokák, mosolygó szép lárvaarc. Csak a plakátok rikoltó ábrázolatai merevítik meg ily élettelenre az emberi képmást.

Hűvös volt a hajnal. Éppen, hogy éledtek az utcák. Lágy, kékes köd fátyola lengett a palotaormokon, letakarta és elsimította a szögletes vonalakat, a lehunyt ablakok sorát, az égre kapaszkodó kémények karjait, a járdaszélen gubbaszkodó autókat és a munkára igyekvő járókelőket.

A tettes sokáig nézte a rajzot, amelyen a szétbomló haj elszabadult kígyói a tánc lendületének hevességét mutatták, megbámulta a szétívelő két kart, a keblek gyöngéd halmait, melyek olyannak tűntek a rajzról, mintha selyemgyolccsal drágaművű alabástromkelyheket takartan volna be.

- Bea… - suttogta és összerázkódott. Aztán körülnézett és mintha rémületben tenné, a házfal alá surrant. A közeli tejivóból meglepetve néztek utána a reggeliző sofőrök.

Elhagyott két utcasarkot és egyszerre megint hátratorpant.

Ékszerüzlet előtt állott és a kirakatban a ferdesíkú tükör eléje villantotta saját alakját.

- Jaj… - hebegte elhaló hangon.

A tükörben gyűrött ruháját, dúlt arcát, eltátott száját pillantotta meg és megint összeborzadt. Ha forgalom lett volna az utcán, körülállták és megszólították volna. Ösztönszerűleg riadt szét maga körül és míg a rángatózást igyekezett lebírni tagjaiban, zsebkendőt vett elő, hogy letörülje halántékáról a verítéket. A kendő fehér redőin skárlátpiros foltok voltak. Vér…

Elállt a lélegzete. Remegő ujjai a feltátott szederjes száj nyílásába akarták begyűrni az áruló kendőt. Mozdulatlanul állt sokáig és várta, hogy leszakadjon a világosodó mennyboltozat, ledőljenek a házfalak, meghasadjon a föld és mindent alátemessen…

- Vér…

Öblös hang szólt ki a zűrzavarból:

- Hidegvizet… Föl kell szívni lassan… Az elállítja.

Nem tudott válaszolni, nyöszörgött. Az öblös hang folytatta:

- Na jöjjön. Innen a csapról. Semmi az, orrvérzés. Sok a vére és leadja a fölösleget. Na, hajoljon le…

Mint az álomjáró engedelmeskedett. Az alkalmi doktor munkásforma ember volt. Kicsattanó piros orcáján bajuszzászló, hóna alatt elemózsiás batyu. Munkába induló napszámos lehetett.

- Markával merítsen – biztatta -, most szívja fel lassan, tartsa hátra a fejét. Már el is állott, ugye mondtam, ez használ.

- Használ – mondta utána és míg élvezte a víz hideg cseppjeit, ügyetlenül tapogatott a kendővel az orra alatt.

- Na, Isten áldja – billentette meg a kalapot amaz és továbbment. Villámgyorsan zsebre gyűrte a kendőt, besurrant a mellékutcába.

Szák sikátor… A tejesboltok és szatócsüzletek kinyitottak már. Elkerülte őket és átvágott egy komor középület irányába, amelynek nagy, lezárt tölgyfakapuja, mint összeharapott óriási száj meredt rá. Mintha hívná és csalogatná és csak a pillanatra vár, a néhány lépésre, míg odaér… Akkor fölpattannak a roppant kapuszárnyak, hogy elnyeljék.

Nem mert közeledni. Tekintete a főbejárat homlokára tévedt és leolvasta a fölírást:

Kerületi börtön.

Oldalt kis, barna faköpönyeg mélyén valami csillant Kékposztós egyenruha látszott. Az őr, aki hátradőlve a pihenő padkáján a strázsák boldog hajnali álmát élvezte. Gyárkürt búgott el a közelben, nyomban rá harangszó felelt a másik irányból. A két különzengésű hang riadtan sikoltozott össze a fejében. Ugyanekkor hullámos selymeket is látott, egy ágy nehéz függönyeit, amint háromszögű rést hagynak, sejtelmes fekete nyílást, vánkosok, takarók, csipkék árnyékait.

- Össze kellett volna húzni a függönyt, rohanta meg a gondolat és szívében újra felóriásodott a félelem.

- Ha visszamennék összehúzni… Most még nem késő… A házmester kinyitott már, de a lakók még alszanak…

Tovább vánszorgott… A gyár szirénája régen elhallgatott már, csak a megrémült szív kongatta mellében a láthatatlan harangot… Visszanézett az utcába és látta, hogy a faköpönyegből kilép az őr, karját szétveti, nyújtózkodik. De ő nem nyújtózkodásnak látta ezt a mozdulatot.

- Állj! Gyilkos! Elébe! – mintha ezt ordítozta volna utána és csodálatos, az utcában hirtelen lárma riadt, kocsirobogás, patkók csattogása…

- Tíz kilót az emeletre! A szívét vágjátok ki!... A vérre vigyázzatok!... Ha nem elég, le kell szúrni még egyet… Kettéhasítva!

Kocsik robogtak el mellette és ő összeroskadva reszketett a fal tövében…

- Vér… Leszúrni…Kettéhasítva, - kavarogtak agyában a szavak.

- Ezek már tudják… - dadogta -, de miért robogtak el?...

Csakhogy a mészárosok eltűntek már az utcafordulóban, nyomukban újabb rémségek következtek. Lassan élénkülő városnegyed felé vitte a sikátor. A piactéren lerakodtak már a zöldséges szekerek és a sarki villanyóra pontosan hatot mutatott. Rikkancsok futottak végig az úton és mint a tű, szúrt füleibe a kiáltás:

- Újság! Újság!

Egy kövér kofa háta mögött belesett az egyik újsága. Betűk, címek, ákombákomok táncoltak előtte. A lármán keresztül hallotta, amint a kofa méltatlankodik:

- Lopnak, csalnak… disznóság… Ilyenekkel vannak teli a lapok…

- Hja, Mári néni, manapság…

- Rablók, gyilkosok…

Elóvakodott az üres ládák felé, amelyek nagy halomba voltak fölhányva a mázsaház mögött. Azon a helyen nem járt senki. Lerogyott az egyik oszlop mellé és rendezgetni próbálta megbomló öntudatát.

- Képtelenség… Még nem tudhatják… Ezek a lapok még nem… Majd a déliek…

Most viszkető kíváncsiság fogta el. Látni, olvasni akarta a fölfedezést, a következtetéseket, a nyomozás megindulását. Ugyanekkor egy másik,még erősebb vágy ejtette hatalmába.

- Látnom kell a házat… A rendőrséget,a szobát…

- Oh, igen- simította hátra az összecsapzott hajfürtöket -, ez így van… A gyilkos visszatér… Hol is olvastam?...Valami orosz regényben, vissza kell térnie…

- Nézd csak, nézd!... Hé, uram!... Vagy alszik? – kiáltottak rá egész közelről. Öreg anyóka volt, nehéz zsákkal birkózott, hogy a hátára lendítse a terhet.

- Segítsen, kérem szépen.

Gépiesen odaugrott,megemelte a zsákot és míg oldalt lenézett, világosan látta, mint lüktet az öregasszony sovány nyakán a kidagadó ütőér…

- Milyen érdekes – figyelte az eret és hirtelen élettani tételek, törvények és számok jutottak eszébe.

- Hat liter közepesen… Ugyan mennyi vére lehet ennek?Semmi esetre sincs sok… Hat liter talán.

Az utolsó szavakat hangosan mondta ki, a vénasszony rábámult.

- Tévedni tetszik, véralmát hoztunk, de nem literrel megy ez, kérem…

- Hat liter véralma…

- Furcsának tetszik lenni, mázsával mérik az almát, de tényleg nem adott ki hatot… Most mérjük, jó, ha öt lesz. Úgy bizony, véralma.

- Vér… - motyogta és odább ballagott.

Valami raktárszerű helyiségből kellemes gyümölcsillat áramlott ki az utcára. Benn emberek nyüzsögtek.

- Itt mérik, itt osztják szét – eszmélt a tényekre.

Be sem pillantott és elhaladva a parasztkocsik előtt,másik utcába fordult be.

A kirakatokba akasztott hentesárukra az ajtók elé gördített heringeshordók fanyar illatára és a friss sütemény sajátságos lenvirág szagára összefutott szájában a nyál.

- Éhes vagyok – mondta magában, de mindjárt hozzá is tette:

- Fölösleges most már…

Lassú léptekkel tovább ballagott. A zaj, a kocsirobogás, a napfény – ekkorra a nap is felsütött -, lassan szelídebb gondolatokat teregettek eléje. Ezek a gondolatok mintha a járda köveire lettek volna elhullatva és neki szép csendesen át kellett lépdelnie rajtuk. Némelyikre ráhágott, másokat kikerült… Így támadtak a gondolatok… Éhes vagyok… A rendőr úgy áll a sarkon, mint tegnap ilyenkor… mintha mi sem történt volna…

Egy hatalmas gránit szegélykövön ez a gondolat gubbaszkodott:

- Meg sem történt semmi!

Megállott és óvatos mozdulással ég felé emelte arcát. Könnyű rózsaszínű fellegek úsztak fönn, de nem lehetett tudni, sokan jönnek-e, elmaradnak-e, mert csak az utcarés sávját boltozta be az ég és a szél keresztben fújta át a fellegeket.

- Milyen érdekes, hogy nem térítettem ki útjukból… És a nap is melegít, a verebek…

Kis tér következett. Virágzó hársfák illatoztak a pázsitok szélein, a lombok között verébhad… Ahol állott, a sarki festékesbolt ajtajában, cinóberszínű bádogbödön tetején nagy cirmos macska leste a verebeket. A fák alatt padok, a legközelebbin két férfi ült, az egyik újságpapírból falatozott…

- Leüljek? – révült maga elé, de mire elhatározta a dolgot, már oda is ért és félénken leereszkedett az ülőke szélére.

Hirtelen tülkölés riadt fel, automobil suhant el a járda mellett. A sofőrnek fehér, lapos sapkája volt, zászló lengett a vereskereszttel.

- Mentők… - szólalt meg mellette a falatozó fiatal és a másik, az öreg rábólintott:

- Hullik a nép…

- Mint a légy…

- Az ám…

- Némely része idő előtt…

- Sok az öngyilkos…

- Gyilkos is akad…

Összerázkódott. Vállaiba húzta fejét, nem mert szembenézni velük. Óvatosan a pad karfájához dőlt és lehunyta szemeit. Érezte, hogy csontjaiban lassan elzsongul a kimerültség. Később valami kellemes bágyadtság járta át, a zűrzavar is oszladozott és földerengett a józan mérlegelés, mint ahogyan kimerítő nagy munka után latolgatni és bírálgatni kezd az elme. A nap langyosodó sugarai melengetni kezdték a testét.

- Mi is történt, lássuk csak? – idézte emlékezetébe az elmúlt órák eseményeit -, délután öt óra volt, mikor fölmentem hozzá… Öt óra feltétlenül volt már, de háromnegyed bizonyosan.

Előre igyekvő emlékezetét valami láthatatlan erő nyomban visszakényszerítette. Áthághatatlan fal zárta le az öntudat múltba néző tekintetét, sehogy sem tudott előbbre jutni és ehelyett apró, mind erősebben feltoluló esetlegességek akadályozták kikapaszkodó gondolatait. Minduntalan fölrémlett valami hitvány semmiség, egy elkurjantott hang, autótülkölés, füttyszó, amire figyelnie kellett… az utcalárma a szívéig hatott, mintha minden jelenség egyes egyedül az ő számára született volna meg. Eközben a napsugár behatolt pórusain és csiklandozta arcának borostásodni kezdő bőrét.

- Hagy most azt a dolgot, most már mindegy… - simogatta a meleg -, most már nem fontos az egész… Pihenj… Ugye, milyen jó így, kinyújtózkodva a verőfényben és számolni: Egy… kettő… három… négy…

- Na, számolj hát tovább… Tizenkettő… Tizenöt… Ez jó… Csak ez jó… Nem szabad gondolkodni… Mélyen és szabadon kell lélegzeni… Így… Kényelmesen elhelyezkedni, hogy a deszka ne törje a hátgerincet… A könyököt sem… Most jó… Csak gondolkodni nem… Huszonkilenc… Harminc…

- Ha a kilencvenkilenchez érek, akkor történni fog valami – feszegette zárait a lebörtönzött gondolat. – Borzasztó… Harminchét… tehát lassabban, egész lassan tovább… Negyvenegy…

- De miért éppen a kilencvenkilencnél? Oh… Semmi esetre sem előbb… Ez föltétlenül bizonyos, de még messze van… negyvennyolc…

- Megállani! Itt a negyvennyolcnál… Ujjé! Milyen egyszerű ez! Ez a módszer minden problémát megold… Itt lesz a vég és tovább semmi… Jaj…

Hirtelen előrehajolt és egész testében reszketve két tenyerébe ejtve arcát, lebámult cipői közé a földre.

- Nem lehet kibírni… Irtózatos… Negyvenkilenc… Ötven… Ötvenegy… Irgalmas Isten…

A nyögésre figyelmes lett a másik két padon ülő. Az öregebbik megérintette a vállát.

- Mi a baja? Beteg?

Eszelősen összerázkódott és rámeredt az emberre.

- Ötvenhárom! – ordított rá teljes erővel. – Nem érti? Ember! Ötvennégy! Segítség! Segítség!

Felugrott a padról és nekiszaladt a nyílt utcának. A sarokról visszanézve látta, hogy a két ember földbe dermedt lábakkal áll a pad előtt, utána néz és az egyik furcsán nyújtogatja karjait. Szögletesen nyúlt ki a kar, mint ahogyan a madárijesztők póznája mutat az üres messzeségbe, pedig semmi sem látszik arra, de a kar konokul és kitartóan figyelmeztet…

Befúrta magát a sűrűn hullámzó tömegbe, amely itt az olcsó rövidáruboltok, sajt és tojásüzletek sorfala között ellepte az utcát. Settenkedve osont, menekült előre. Darab idő múlva a folyópartra ért. Éppen a kőkorláthoz, amelyen áthajolva lelátott a szürkén hömpölygő vízre. A túlpart lankás hegyein kék párák füstölögtek, távolabb a hidak… Ziháló tüdővel súgta maga elé:

- Kilencven.

- Most itt… pihenni kell – gondolta -, úgyis mindegy már… Mindegy, ha óra múlva mondom is ki a következőt, ha napok múlva… Évek, évtizedek múlta is mindegy… A kilencvenkilenc közeledik…

- A kilencvenkilenc közeledik! – ordított fel belsejében a kín. – Akármit csinálsz, nem térhetsz ki előle, nem futhatsz el, nem menekülhetsz… Utolér!

- És ha megölném magamat?

Ebben a pillanatban élesen tudta, mit fog cselekedni ezután. Szája fanyarul félrehúzódott és belemosolygott a vízbe. Most határozottan megérezte, mit jelent ez a megfoghatatlan valami. Hogy a cselekedetek nem változtatnak a dolgok folyásán.

Az ember él és mozog, sodródik és vergődik a dolgok között. Teremt és gyilkol… De nem tud megváltoztatni semmit… Nem képes arra sem, hogy visszalépje megtett lépéseit, hogy eloszlassa elsóhajtott sóhajtásait. A cselekedeteket nem lehet meg nem történtté tenni…

- Mi az, hogy meg nem történtté?

- Hiszen nem is történt itt semmi… Nem látni. Nem hallani semmi rendkívülit. A víz folyik, a propeller kedvesen himbálózik a part felé, alul az elevátor kéménye bodor karikákat fúj az égre, barna munkások iszonyú zsákokkal bíbelődnek és a teherhajó mögött leng a csolnak… Egészen kicsinyke barna csolnak… Ember ül benne, pipázik és keresztrúdra kötött négyszegletes hálót eresztget a vízbe. Leereszti, vár egy darabig, aztán kiemeli megint…

- Nincs hal a hálóban… Kilencvenegy.

- De akkor miért halászik? Van-e egyáltalán reménye arra, hogy fog? Rettenetes játék az övé is… Nem bírom nézni, nem lehet nézni a türelmes halászokat…

- Kilencvenkettő… Rettenetes…

- Régen, gyermekkoromban láttam a halakat,amint a víz felületén úszkáltak… Neki is volt egy hala… Beának… Kis halacska platinából… Mindig a nyakában hordta, aranyláncon… Én vettem neki… Láttam az éjjel…

Kilencvenhárom…

Most emésztő vágy fogta el, hogy újra lássa. Félt, hogy nem jut idő erre a látogatásra. A hideg testet akarta látni és a nyakon a platina aranyhalat, amint a hajszálvékony láncocska végén alácsúszik a keblek két halott halma közé. Nagyon jól ismeri ő azt a kecses kis jószágot, azt a platina halat. Sokszor gyönyörködött benne önfeledten, amikor a nőt karjai között tartotta és balkezével átövezve a karcsú derekat, a jobbal a mellén babrált, az ékszerrel játszadozva.

- Látni akarom, látni akarom! – Nyögött fel keservesen és ugyanekkor ravasz számításokon kicsiszolt óvatossággal tudta is már, mint fogja végrehajtani tervét.

- A ház már nyitva van… besurranok, int a bámészkodók. Nyugodt, hideg közönnyel… Igen, ez lesz a legjobb, a nyugodt és hideg közöny.

- Pókai vagyok, kereskedelmi iskolai tanár. Hallottam…

- Nem lehet, a szobákat lezárta a hatóság -, tart majd vissza a rendőr.

- Kérem, csak a kíváncsiság… Itt lakom a szomszédban…

- Nem lehet…

- Hiszen ismertem… És ha látnám, felvilágosításokkal is szolgálhatnék. A nyomozás számára… nyugodt és hideg közönnyel… De ezt már nem kell hangosan, csak ennyit:

- A nyomozás számára! Erre beenged. Feltétlenül beenged. Miért ne engedne be? Felvesszük a jegyzőkönyvet is: „Tegnap délelőtt láttam a kisasszonyt egy testes fiatalemberrel 11 és 12 óra között a Királynő úton. Izgatottan beszélgettek, a hölgy arca lángvörös volt”. Lángvörös! Ez jó lesz! Nagyon jó!

Vagy akárhogyan, majd diktálja a helyzet… Látnom kell… Megőrülök.

Míg ezeket mondogatta, mindjobban gyorsította lépteit. Nekiütközött a járókelőknek, átvágott a forgalmas útkereszteződéseken. Utána kiabáltak, szidták, nem törődött vele.

- Mindjárt, mindjárt – hebegett -, és befordult az ismerős sarkon.

A ház előtt tömeg, a járdaparton autók, a kapuban rendőr. Előre furakodott, de elállták az útját.

- Nem szabad!

- Én itt lakom, kérem – kiáltotta, mire beengedték.

Nyugodtan ért fel a harmadik emeletig. A nagy sárga ajtó előtt megint rendőr fogadta.

- Tilos… Hatósági vizsgálat…

- Igen, igen – vetette oda hanyagul -, én is a hatóságtól vagyok. Bélteki fogalmazó…

A rendőr vállat vont és ajtót nyitott:

- Akkor tessék…

Az előszoba homályos és üres volt. Három ajtó nyílott belőle. Nyugodtan lenyomta a szalonbejáró kilincsét. Üres volt ez is, de a hálószobából hangok szűrődtek ki… Megindult a hálószoba felé… Léptei zaját elnyelték a puha szőnyegek… Az ajtó félig nyitva, besurrant a nyíláson.

Öten voltak a szobában, három egyenruhás, egy kopasz szemüveges, alighanem az orvos és egy fiatal, borzas hajú, aki állva firkált papírlapokra ceruzával.

- Meggyilkolta… - hallatszott a utolsó szó és ebben a pillanatban az egyik egyenruhás hirtelen észrevette…

- Ön?

Jéghideg nyugalom áradt szét tagjain és észrevette, hogy a rendőrtisztnek két lilás anyajegye van az arcán. Az egyik a balszem felett, a másik az áll közepén. Felkacagott…

- Nem én…

- Szabadna tehát kérdeznem?...

- Ja, igen… - nyúlt a zsebébe a ceruzáért és a levelet is kihúzta. Ugyanazt a névtelen levelet, amelyre tegnap este idejött és folyékonyan, hivatásszerű unalommal mondotta:

- A Déli Hírlap tudósítója… Értesültünk a szomorú esetről… Szegény, szegény művésznő…

Nem törődtek tovább vele… Ő kényelmesen elhelyezkedett egy bőrfotőlyben, firkálgatott a levélborítékra, még bele-bele is szólt a társalgásba…

- Komplikált az eset – vakarta meg állán az anyajegyet a tiszt -, az értékei megvannak… Szerelemféltés lehet… ki kell hallgatnom a szobalányt…

- Az, az… szerelemféltés – mondta ő nyugodtan. – Képzeljétek csak el, uraim. Ilyen gyönyörű szépség… Én jól ismertem… Szeretői voltak… Ott kell kereskedni.

- Valami tanárt vagy mérnököt emlegetett a házmesternő… Pacolai, nézz utána, hogy még ma kihallgathassuk… Több dolog itt nincs, mehetünk.

- Ne még! – pattant fel a kerevetről.

- Nos?

- Látni szeretném…

- Minek?

- A lap számára… Tetszik tudni,környezetrajz is szükséges…

- Tessék – vont vállat a tiszt, mire ő odalépve az alkófhoz, szétrántotta a függönyöket.

- Gyorsan, gyorsan – sürgették és a rendőrtiszt utasításokat adott ki a szoba lepecsételéséről, a holttest elszállításáról és a tanúk beidézéséről.

Kér karjával a függönyszárnyakba kapaszkodva hajolt az ágy fölé. Szívét mámoros vad öröm járta át és görcsösen erőlködött, hogy visszatartsa az eszeveszett, őrületbe hajló ordítást:

- Barmok! Én öltem meg! Mert megcsalt, mert halálosan szerettem…

- Gyerünk, szerkesztő úr – hallatszott az ajtóból, de még maradt annyi ideje, hogy odalépve a kerevethez, letépje a vékony láncot azzal a halacska-ékszerrel.-

- Megyek már…

Baj nélkül ért ki az utcára. A kapuban kezet szorított vele a három rendőrtiszt:

- Szabó… Horváth… Pacolai…

Összehunyorgott velük, mert megértette hogy a tisztek az újságban való pontos közlés végett mondották meg neveiket…

- Merre, kolléga? – kérdezte a borzas hajú.

- Emerre… - legyintett és megindult az ellenkező irányba.

Ekkor delet harangoztak. Gyomra görcsökben riadt fel a harangszóra, de ugyanekkor ismét megrohanta a hajnali rémület. Az előbbi veszélyes helyzetben azért kerülte el, hogy most magára hagyva, annál szörnyűségesebben megkínozhassa.

- Eredj, most már mehetsz, szabad vagy… Hallod?...

- Mi az? – hebegett eszelősen -, ennyi az egész?

Vége a rendőri nyomozásnak, egyáltalán vége van mindennek, nem üldöznek?

Órák hosszáig csatangolt az embersűrűben, végre megint kiért a folyópartra. Fölfutott a hídra, és az ív közepén kiegyenesedve felkiáltott:

- Kilencvenkilenc!

A következő pillanatban nagy ívben lendült át a karfán, alázuhant és elmerült az örvénylő habokban.

Száz!

Forrás: Képes hét 2. évf. 52. sz. (1929. december 29.)