Az
elhagyott fürdőhely hoteljének hideg éttermében négytagú társaság vacsorázott.
Autón jöttek, hősiesen átküzdötték magukat a havas utakon, s most büszkén ültek
szemközt egymással, az olyan emberek öntudatával, akik leigázták az elemeket s
így szolgálatot tettek az emberi haladás ügyének. Ötletszerűen ültek fel az
autóra délután négykor, bőséges ebéd után, kitűnőhangulatban, s elhatározták,
hogy az éjszakát az elhagyott fürdőhelyen töltik. Ezt a fő gondolatot
mellékgondolatok szülték, mint minden regényes emberi akciót. Sonkás rántottát
ettek, mert nem akadt más. Sajt után áttértek a pezsgőre. Este tízkor az
étteremnek az a sarka, ahová a vendéglős kályhával, lámpával és terített
asztallal civilizációt és üzemet varázsolt, átmelegedett. A hölgyek – ketten
voltak -, levetették bundájukat s a vendéglős felhúzta a gramofont.
A
nagy, rideg és félhomályos teremben eddig nem mertek igazán körülnézni. A
terem, a telep, a tó s a fenyőerdő téli álmukat aludták. A társaság sokat és
hangosan beszélt, azzal az elfogultsággal, ahogy gyerekek kiabálnak a sötétben.
A táj az ablak előtt, a fagyott tó s a komor erdő most önmaguknak éltek, s nem
a részvénytársaságnak, amely nyáron át bérelte őket. A tó most nem volt
hajlandó hullámzani és fodrozni a holdfényben, s az erdő nem volt hajlandó
susogni. Oda se figyeltek a társaságra, föl se vették őket, nem úgy, mint
nyáron, amikor betanult mozdulatokkal és kipróbált mutatványokkal lomhán, de
engedelmesen szórakoztatták a közönséget, ahogy az elefánt cipeli húsz
fillérért az állatkertben a négyéves kisfiút. Az emberek homályosan érezték,
hogy a természet fütyül reáljuk, és feszengtek. A vendéglős nem érezte, mert ő
együtt nőtt fel a tájjal, amit egy kissé lenézett. Így ültek és pezsgőt ittak,
s hangosan nevettek és hallgatták a gramofont, sokat, összefüggéstelenül és
hangosan beszéltek. Az egyik pár fiatal házaspár volt, egy fogorvos és a
felesége, egyike azoknak a fogorvosoknak, akik csak nemesi és bárói koronákat
szoktak fúrni, mondain és ügyes ember, aki most is olyan arckifejezéssel ült,
mintha állandóan résen lenne, hátha adódik valami, ami előbbre viszi őt
karrierjében, embertársai becsülésében, vagyoni helyzetében, jóhírében, sőt
egészségében is. Mindenáron, állandóan, s az egész vonalon folytonosan előbbre
akart jutni. A feleségére néha szomorúan nézett, mint egy diadalra, amelyet már
learatott, s így bizonyos tekintetben nem is használhat többé, egy sikerre,
amit már realizált, s ha reánézett, volt a tekintetében egy nem nagyon előkelő,
de nagyon egészséges gyerünk tovább. A másik pár nem volt házaspár, de
szerelmes pár sem volt. A másik pár egy általánosan elfogadott, városszerte
tisztelt és régi viszony volt, közel négy éves viszony, amit a tehetetlenségi
törvény szabályozott. Tehetetlenül szerették egymást, tehetetlenül cipelték
egymást féltékenységen, jeleneteken, szeszélyeken, botrányokon keresztül, egy
minden tekintetben szilárdan megalapozott, egymás kölcsönös és arányos unalmán
erőteljesen megépített viszony volt. A viszony egyik fele a határozottan
öregedő, rendkívül gazdag ember volt, s másik fele határozatlanul öregedő,
rendkívül híres drámai színésznő. A négy ember szabályos időközökben, görcsösen
nyúlt a pezsgő után, azzal a titkos reménnyel, hogy az alkohol varázsereje
külön-külön és együttesen valahogy közelebb hozza őket egymáshoz. Volt valami
reménytelen négyükben, az estében, s egymáshoz való viszonyukban.
A
fogorvos élt e pillanatban a legjobban. Élvezte a rendkívül gazdag ember
jelenlétét, még nem tudta, hogy milyen irányban várhat valamit tőle, talán csak
be fogja plombálni a gazdag embernek egy fogát, talán kap tőle egy
tőzsdetippet, talán építtet egyszer vele egy fogszanatóriumot, de élvezte a
lehetőségét, hogy olyan ember társaságában van, akivel kapcsolatban adódhat
valami. E pillanatban nem is akart tőle semmit: maga a tudat, hogy a rendkívül
gazdag ember körül realizálható sikerhullámok keringenek, valami csendes
mámorral töltötte el. Szíve mélyén nem csodálkozott volna, ha a gazdag ember
feláll s házinyulakat kezd előhúzni egy cilinderből, vagy egyet int, s künn
tavasz lesz. Külön élvezte a művésznő jelenlétét, de ezt már bizonyos
mellékgondolatokkal. Négy napja foglalkozott elkeseredetten a művésznő sok
vihart látott, kissé rozoga fogsorával s ebben a négy napban, különös
tekintettel a gazdag ember iránt érzett áhítatára, nem bírta eldönteni, hogy
előnyére válhat-e karrierjének, jóhírének és egészségének, ha a művésznő
nehezen félreérthető mozdulatait, nézeteit, nyögéseit, sikolyait és
felszólításait, melyekkel állhatatosan iparkodott áthidalni kettőjük közt a
páciens és az orvos viszonyát, úgy fogja fel, ahogy erre kérik? Valami
tájékozatlan idegességgel, dühösen fúrta és piszkálta ezekben a napokban a
művésznő fogait, s iparkodott a nőből nem látni meg mást, csak tizennyolc
természetes, s hat hamis fogát, az aranyhidat a szájpadláson, s a két rozoga
koronát. A nő úgy érezte, hogy ez kevés, amit a férfi lát belőle. A gazdag
ember nem érzett semmit. Szélesen ült a helyén, s kedvetlen volt, mert
közepesnek találta a vacsorát és a társaságot. Aztán eszébe jutott, hogy ő már
olyan gazdag ember, aki megengedhet ilyen luxust magának néha, mint egy közepes
társaság és silány vacsora. A fogorvos felesége a nagy stréberek feleségeinek
megfélemlített mosolyával ült a helyén és szívszorongva iparkodott egyéni
maradni. Ebben a pillanatban ásított a gazdag ember és azt mondta:
-
Ott a terem végén egy függöny van.
Mind
hátranéztek.
-
Színpad – mondta szakszerűen a színésznő.
-
Nyári színpad – mondta kevéssé szellemesen, de precízen a fogorvos.
Bámultak
a terem félhomályos háttere felé, ahol valóban egy kis pódium emelkedett,
afféle műkedvelő színpad, nyári kabaré előadások számára. A színpadot kopott
zöld plüssfüggöny választotta el az étteremtől. Igénytelen és dilettáns színpad
volt, nyers deszkákból összeróva, melyek semmiképpen nem jelenthették a
világot. Mindenesetre egy színpad volt, ott a háttérben. Valami, amire csak fel
kell állani, széjjelhúzni a függönyt s el lehet játszani valamit, ami hasonlít
az életre, vagy arra, amit az élet ürügye alatt látni szeretnének azok, akik
általában megtöltik a nézőtereket, s nem tudják teljes bizonyossággal, hogy a
színpad végeredményben semmi más, mint deszka, vászon, festék, rendetlenség,
lámpák s nyugtalan emberek, akik hisznek az egészben. A gazdag ember, a
fogorvos és a felesége különb látnivaló híján bámulták a színpadot, s engedték
magukra hatni azt a különös varázst, amit a színpad előtt leeresztett függöny
kelt minden nézőben öt perccel az előadás előtt. Azzal a csendes és naiv
áhítattal nézték a színpad leeresztett függönyét, ahogy a gyermek ül örökkön a
valóság elburkolt cselekménye előtt, megfoghatatlan tisztelettel várva a
csodát, ami a függöny mögött készül s aminek szarva van és tüzes lehelete és
lópatája. Azzal az önkéntelen megilletődéssel bámultak oda, ahogy az ember
időtlen idők óta ül és bámészkodik az elburkolt cselekmény előtt, ami talán
komédia, talán sorsának és vágyainak tükörképe, mindenesetre valami, ami odaát
kezdődik, a függöny mögött. De erre nem gondoltak, csak bámészkodtak. A
színésznő, az egyetlen közülük, aki pontosan tudta, hogy mi van a függöny
mögött a színpadon: por, egy főúri szalon és egy park kulisszái, néhány
kötélcsomó s öreg egerek, nem gondolt semmi különöset mindaddig, amíg a gazdag
ember, éktelen unalmában, kissé bizonytalanul ezt nem mondta neki:
-
Tudod mit, szavalj valamit.
De
ezt ő sem gondolta komolyan. A színésznő egy kis mozdulatot tett a kezével,
amit mind megértettek, s a fogorvos elesége lesütötte a szemét. A gazdag ember
rögtön elszégyellte magát, mert bizonytalan volt az ilyen dolgokban, s csak
akkor kezdett el csodálkozni, mikor a színésznő megivott egy pohár pezsgőt,
rágyújtott, két kezét az ölébe tette, előrehajolt és csendesen ezt mondta:
-
Komolyan akarjátok?...
A
gazdag ember rögtön megdöbbent, s hevesen bólogatni kezdtek. Mind helyeseltek.
A színésznő ebben a pillanatban igazán szép volt. Ehhez csodálatosan értett,
egyik pillanatról a másikra felöltözni szépnek, kilépni a rivaldára és
komédiázni valamit. Azon a bizonyos mély és okos hangján beszélt, amit már
tanítottak az akadémián. Ezen a hangon mondta:
-
Van ebben az új francia izében, amit januárban hozunk, egy kis jelenet, mikor
egy asszony hazajön, eszméletlenül találja otthon a férjét és nem tudja, hogy
él-e vagy meghalt… Akarjátok látni?...
Felállt,
ledobta válláról a kendőt szép lépésekkel odament a gramofonhoz és elállította.
Aztán mélyen meghajolt a társaság felé, karját két ívben dobva széjjel, s egy
könnyű mozdulattal intett a fogorvosnak:
-
Szabad kérem, kedves partner?...
Hallgattak.
A fogorvos felállt s bizonytalanul ment végig a homályos termen a színésznő
után. A gazdag ember és az asszony mereven néztek. A színésznő lassan felment a
keskeny és rozzant három lépcsőfokon, ami a színpadra vezetett, egyik kezével
félrevonta a függönyt és a másikkal búcsút intett a társaságnak. Először a
színésznő tűnt el a függöny mögött, aztán a fogorvos. Aztán csönd volt. A
gazdag ember és az asszony nem néztek egymásra. A gazdag ember rágyújtott egy
szivarra, aztán óvatosan ránézett az asszonyra, s mikor annak ijedt és
tájékozatlan tekintetével találkozott, legszívesebben maga is bólogatni kezdett
volna; hogy nem kell félni, nincsen semmi baj. De ezzel, hogy nincs-e semmi
baj, maga sem volt tisztában, oly kevéssé volt ezzel tisztában, hogy bátorító bólogatás
helyett maga is inkább segélyt kérően, mint fölényesen vigyorgott. A gazdag
ember mosolyától az asszony végképpen elvesztette a fejét. Mindketten
önkéntelenül előrehajoltak a színpad felé. Ott kétségtelenül történt valami: a
függöny mögött felgyulladt a villany, s a függöny peremén melegen ömlött ki a
fény, jeléül annak, hogy odabenn készülődnek, s mindjárt kezdődik az előadás. A
gazdag ember egy pillanatig arra gondolt, hogy feláll, odamegy a színpadhoz,
felmászik a lépcsőkön s odaszól, hogy hagyják abba. De aztán ülve maradt, mert
homályosan érezte, hogy neki ott semmi hatalma és keresnivalója, a rongy
plüssdarab mögött egy idegen és titokzatos világ kezdődik, ami a színésznő
birodalma, s ahová neki jogosult belépése nincsen. Valami végigment az idegein,
ami nem tetszett neki. Így ültek. A függöny mögül néhány vidám és elmosódott
szó hallatszott, egy nevetés, megint néhány szó, melynek értelme nem volt, s
megint a nő nevetése, ez alkalommal hosszan és színpadiasan. Próbálnak… -
gondolta a gazdag ember és vigyorogni próbált. De mikor az asztal túlsó felén
az asszonyra nézett, elment a kedve a vigyorgástól és egymásra meredtek.
Percekig csönd volt. A gazdag ember ezt mondta: „Haló” – s töltött a két
pohárba. Reszketett a keze. A hallóra nem felelt senki. Most csendesen ültek,
moccanás nélkül várva valami neszt, valami zajt, ami jelzi az előadás kezdetét.
De a nesz és a zaj késett. Akkor a gazdag ember összeszedte magát és bekiáltott
a sötét terembe:
-
Mi lesz, Eliz?
A
szava visszhangzott a teremben. Várták a választ, de a függöny mögött nem
mozdult semmi. A gazdag embernek kínjában az jutott eszébe, hogy a
nagyszínpadokon süllyesztők is vannak és szerencse, hogy az ilyen kis színpadon
nincsen semmi. Most már ügyet se vetett az asszonyra, hanem felállt, s nem
egészen biztos léptekkel végigment a homályos termen és megállott a függöny
előtt. Hallgatózott. Az orrát por és naftalin szaga ütötte meg. A függöny
mögött nagy és siket volt a csend. Akkor óvatosan kinyújtotta a kezét a függöny
felé, s a terem mélyéből, az asztal felől halk, de határozott sikoltást
hallott. Nem nézett hátra. Most már mindegy, gondolta a gazdag ember. Aztán ezt
gondolta: egyszer, egyetlen egyszer és utoljára. A keze nehéz volt. Előrehajolt, de nem hallott
semmit. Az a névtelen izgatottság fogta el, mintha egyedül lenne az egész
világon, szemben a siket és láthatatlan sorssal, amit most vére nyakon csíp, a
tenyerébe fog és megpofoz. Egész testével előrehajolt és szétrántotta a
függönyt.
Aztán
hátratántorodott. A színpad üres volt. A zsinórpadlásról néhány kötél lógott
csak, s a háttérben a főúri park látszott, széles alléval a középen, mely a
végtelenbe kanyarodott el. Egy pillanatig arra gondolt, hogy arra mentek el, a
színésznő biztosan ismerte a járást s utánuk szalad az allén és beéri őket. De
ehhez már nem volt ereje. Óvatosan, öregen és nehézkesen leült a színpad
peremére s egy tehetetlen és exkuzáló mozdulattal fordult a teremvégében
leselkedő asszony felé.
Forrás: Képes hét 2. évf. 13. sz. (1929.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése