Szenet emészt ásító
gyomra.
Nyáron feledve áll a
szoba bús sarkában,
Befőttes üvegeket rak rá
az anyám, fehér oldalát
Megsimogatja. A
cirádákon lassan gyűlik az idők névjegye: a por.
Ősszel jön a kályhás,
köhögős, öreg bácsi, agyagot vesz,
Fölméri, nézi, a
belsejét nagy gonddal kitapasztja.
A kályha élni kezd, -
szikrát vet szája,
Füstöl is, ha odakünt
kemény idő van.
- Szél, szél –
panaszkodunk, de azért farkasszemet
Nézünk a lánggal, mely
mégis jó, hiszen a hóból
Nem építhetünk lakást s
a vihart
Sem szűrhetjük le
engedelmes poézisnak.
Az egész világ hűtlen
lett hozzánk,
Csak egy maradt itt,
fogjuk rám, emlék,
Utánzat csak és merő
visszhang,
De meleget adó, a
kályha.
Képes hét 3. évf. 5. sz.
(1930. február 2.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése