Olvasok az égnek nagy nyitott könyvében,
Lapozgatok ezer sugárlevelében:
Nincs-e ott fölírva, amit én keresek?
Vezessetek rája, gomolygó fellegek!
Mért borúlt e földre daltalanság szárnya?
Hiszen dalos erdőn nőtt a bölcsőnk fája!
Tudom már, ott reszket csillagbetűjében:
Nem úgy van, mint régen!
Mikor kimegyek a harmatos mezőre:
Mintha csak mennék a csöndes temetőbe.
Lelkemet követi egy fekete árnyék,
Hogy olyan daltalan e virágok tájék.
Harsog a fű most is pengő kasza mellett,
De a boglyagyüjtő már nem énekelget.
Széna illatában bánatosan érzem:
Nem úgy van, mint régen!
Búzatermő halom, délibábos róna!
Tőled tudakozom, talán te tudsz róla,
Te vagy a terített asztala a népnek:
Mért száradt el fája nótázó kedvének?
Biztató reményét kalászodban látja,
Mégis azt sóhajtja: mit ad Isten mára!
Bele is szántja a barázdába mélyen:
Nem úgy van, mint régen!
Benyitok a gazda szalmás kunyhójába:
Kisdedét az anya a karján ringázza.
Csucsujgatja lágyan, már-már félálomban,
De az altató dal, én Istenem, hol van?
Merre is, hova is fúta el a szellő?
Könny szökik szemembe, lelkemből gyülemlő
S mintha szót hallanék a kunyhó csöndjében:
Nem úgy van, mint régen!
Forrás: Pósa Lajosné: Tövises utakon. Költemények. Budapest,
1911. Singer és Wolfner Könyvkereskedése
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése