Darkó István (1902-1972): Razzia

- Nem mondta, hogy mit akar? – kérdezte a hímzőrámát letéve az asszonyka és lágy tekintettel igazította meg kétfelől a haját. Tanácstalanul pillantott a tágas szoba utca felőli része felé, ahol egyik ablak előtt lehúzott villany alatt idősebb nő olvasott. A meleg szobában több egyszerű ruhájú nő foglalatoskodott a sorba állított ágyak között.

- Nem mondta, hogy miért, csak annyit üzent, hogy feltétlenül tessék lejönni a kapuhoz – suttogta vissza a portás fiacskája, egy sápadt, sovány kis penészvirág.

- Hát mondd meg neki, hogy ha olyan sürgős és fontos, azonnal lent leszek – felelte az asszonyka erősebben hallható hangon. Majd az ablaknál olvasó idős nőhöz sietett és gyerekes szorongással, szerényen jelentette:

- Nagyságos asszony, szeretnék egy percre leugrani a kapuhoz. A férjem hívat fontos… ügyben.

Elpirult a formás, szép arca, mert majdnem azt mondta: családi ügyben. A szoba felügyelője, az idős úrinő kinézett rá a szemüvege alól és tekintélyt tartó közömbös hangon ezt válaszolta:

- Igen, kérem. De lefekvésre pontosan jöjjön fel. A felügyelőségnek már úgyis több észrevétele volt.

Ijedt hangon védekezett:

- Rám vonatkozólag?!...

- No nem… nem éppen! Csak általában. De azért elkerülni akarok minden kellemetlenséget.

- Pontosan visszajövök – ígérte és nagykendőt kapva magára engedélyt nyert gyerekek felszabaduló mozdulatával szaladt ki a szobából.

Az intézet kapujában a férje várta. Az asszony két kezét nyújtotta feléje és lányos bőséggel szóáradatba fogott. Finom, keskeny arca és szép, tömött, barna haja közben a férfi szeretetteljes tekintetében fürdött.

- El sem tudtam képzelni, hogy miért hívatsz ilyen későn és váratlanul. Lefekvésig még azt a szőnyeget akartam varrni, amelyet a hímzőműhelyből kaptam. Gyors munka, valamit ezért is kapok. Mi hát az a fontos ügy! Csak nincs valami baj megint? Talán a munkaengedély miatt?...

A férfi gyorsan félbeszakította:

- Dehogy! Nincs semmi… Ha tudtam volna, hogy kellemetlen neked…

- Nem, nem volt kellemetlen. Mindjárt félreértesz. Hiszen tudod, hogy nekem is jó… hiszen annyira hiányzol és olyan keveset vagyunk együtt… De erről már sokat beszélgetünk. Ugye megígértük egymásnak, hogy bátran, erővel kitartunk, amíg másképp lehet?!...

- Csakugyan nem kellemetlen, hogy lehívattalak? – bizonytalankodott túlságosan a férfi.

- Mondom, hogy nem. Milyen is vagy te! Légy könnyebb egy kicsit!... A nagyságos asszony az első szóra leengedett.

Pár lépést tettek egymáséba font karral a ház előtt. Az asszony a férjéhez simult és várakozva nézett rá.

- Mondd már, mi az?!

- Szeretném, ha megértenél, még sohasem csalatkoztam benned… kedves vagy, jó vagy Anna! Azért hívattalak, hogy ma este, amikor már lefeküsztök, gyere le ide… Érted?! Óvatosan lopózz ki a szobátokból, én itt, a következő ház előtt foglak várni és elmegyünk valahová.

Az asszony megállt a csodálkozástól és félelemmel, de gyenge ellenállással kérdezte:

- De minek ez… hová hívsz, Hátha megtudják?! Szigorúak és különben is, a felügyelőségnek már sok panasza van ellenünk. A nagyságos asszony is panaszkodott.

- Nem tudtam, hogy neked az a kiszuperált vén úriasszonyság több, mint én vagyok!

- Nem, dehogy több! De félek. Nem is mondod, hogy minek jöjjek ki, hová megyünk, mit akarsz?! Mióta itt lakunk, nyár óta úgy meg voltam nyugodva. Még jó is, hogy ilyen szigorúság van itt. Ha megtudják, hogy kiszöktem, megvonják a lakást és tudod, hogy egy darabig, addig még, amíg egy kicsit összeszedjük magunkat, szükségünk van rájuk. Kiakovszkynét, azt a lengyel nőt, emlékszel, azt is hogy kidobták, amiért este kijárt…

- Nézd, ez egészen más. Nevetséges! A feleségem vagy, ez az egész helyzet olyan furcsa, hogy nevetnem kell magunkon. Évek óta vagy a feleségem és most ezen vitatkozunk.

- Az élet tele van furcsasággal.

- Túlságosan igaz ez. Az előbb, amíg itt vártalak és izgatottan járkáltam, mert nem tudtam, hogy leengednek-e, belém akadt egy régi ezredtársam. Ilyen szép arbeiter-uniformis volt rajta is, mint az enyém. Mit csinált itt, drága fiacskám, ezzel szólított meg olyan egyszerűen, mintha tegnap látott volna utoljára. Hát te, őrnagy úr, kérdem tőle, te mit csinálsz itt? Jót nevetett és az orrom elé dugta az agyondolgozott, összeégett kezét: Jobb lesz drága fiam, ha a rangokat nem emlegetjük. Elmondtam aztán neki, hogy itt lakunk az alapítványi házban. Hát kivel laksz, ha lakunk és nem lakom: nevetett ő vissza. Ezeket a lezüllött mosolygásokat nem fogom soha megszokni. De hiszen ezt a menhelyet valami különc szent vénasszony alapította, mondta ő és akkor te különválasztva élsz a feleségedtől. Úgy tudom, hogy itt külön van a nők és külön a férfiak számára egy-egy épülettömb. Egyikből a másikba át se szabad lépni!...

- Minek állsz szóba ilyen alakokkal? Mit feleltél neki?

- Azt, hogy semmi köze hozzá. De magamban igazat adtam neki. Ha a szobatársaimnak megmondanám, hogy te itt laksz a másik szárnyon, ők is kinevetnének.

- Ne törődj ezzel, emberem! Az a fő, hogy kihúzzuk a nehéz napokat.

Heves szél szaladt át a sötét mellékutcán. A férfi eltikkadt mozdulattal  átölelte az asszonyt és párázó szájjal mondta neki:

- Igaz, de így egyedül nem bírom… Nehéz így egyedül, Anna. Egész nap szívesen futok a szalag mellett, de legalább este volnál velem!... Hát kiszöksz ma este, ugye kiszöksz?

- Nem tudom… igazán nem tudom, mit csináljak.

*

A férfi kitartóan sétálgatott a kegyes alapítvány épülete előtt. Alig járt egy-két gyengén öltözött alak a sötét, hideg széltől szántott mellékutcán.

A menház ablakait figyelte. Egymás után hunyt ki a világosság mögöttük, végül csak a harmadik emeleten világított két szélsőbal ablak. Itt volt az igazgató lakása. Az utcáról a nagyváros fonák tisztaságszeretete elhordta a szép, tiszta havat s a rohanó téli szél felkavart szénport és kiégett szénből termett szúrós apró szemetet vágott az arcába.

Egy lámpa alatt megnézte ócska nikkelóráját. Rövid kabátja alól kínnal kapart elő egy bádogdobozt és egy postaláda mögött cigarettára készült gyújtani belőle.

- Ember, ember – mondogatta magában idegességével gyürkőzve -, mit csinálsz, ha nem jön Anna.

- Drágám! – szólt rá a felesége -, itt vagyok.

A férfi a földre hullatta a félig meggyúrt cigarettát s a pálmafás ligettel ékesített sárga dobozt is majdnem elejtette. Félkézzel magához kapta az asszonyt és a kötött kendőt ügyetlen igyekezettel húzta össze a puha, keskeny vállain.

- Meg ne fázz – mondta a vacogó asszonykának.

- No látod, hogy le tudtál jönni. Ez csak nem nagy dolog?! Tudod, mennyire tetszik nekem ez?! Randevúztunk, egészen szabályosan… Tökéletlen szegénykék vagyunk mi!

Az asszony félelme az ura mellett hirtelen elmúlt. Egymásba karoltak és tanakodva, összeolvadó suttogással indultak el. A falak mellett húzódtak, a szél hátulról segítette őket,nemsokára jobban világított utcák felé érkeztek.

- Hová megyünk? – kérdezte egész bizalommal az asszony.

- Hát hová menjünk? – nevetgélt a férfi.

- Ahová te akarod.

- És ahová a zsebem bírja.

- Jaj, látod, ezt nem is kérdeztem. Hát most mondd, van-e annyi pénzed, hogy valahová bemehessünk? Én nem hoztam magammal egy krajcárt sem. Ha szóltál volna!...

A férfi magához szorította:

- Van, van, ne félj! Nem sok, de annyi, hogy leülhessünk valahová, annyi van.

Szótlanul mentek, tökéletes közelségben egymás mellett. Megálltak néhány kisebb vendéglő előtt, aztán zajos és zenés korcsma előtt tanakodtak. A férfi lebeszélő hangon kérdezte:

- Van kedved ide bemenni? Itt ordítoznak és isznak.

Az asszonyka mosolygott s a hidegtől megkoccantak a fogai:

- Nem, igazán nincs nekem sem kedve ide beülni. Majd találunk jobbat is… Oda menjünk, ahová akarsz… Menjünk tovább még…

Tovább mentek. A férfi egyszerre zavarral küzdve fordult szembe a feleségével:

- Van egy tervem, Anna! Félre ne érts!... Bemegyünk egy kis olcsó szállóba, kiveszünk egy szobát és ott leszünk egyik, kettőig. Ott meleg is lesz, nem zavarnak, ha egymással akarunk lenni. Minek üljünk be a kocsmába, ehhez most nincs semmi kedvem! Egészen jó helyre nem vihetlek, a ruhánk miatt… és a pénzünk miatt. A szállóban fogyasztanunk sem kell semmit, már te is vacsoráltál, én is. Egészen elfogadható és elegendő vacsorát adnak az alapítványnál, nem? Azt mondják, a női épületben még jobb a koszt, mint nálunk…

Az asszonyka dideregve bólintott:

- Igen, egészen jó… És ahogy gondolod. Én most már mindenhová szívesen megyek veled.

A férfi hangtalanul intett és sietni kezdett. Az asszonyka apró lépéseivel szorongva igyekezett mellette. Öt percen belül egy rossz külsejű ház előtt megállottak. A kapu fölött szennyes üveg alatt elmosódott betűk világítottak. A portás két kifestett, elszánt megjelenésű nővel beszélgetett. Kövér szobaasszony mászott elő valahonnan és kínálkozó vigyorgással szuszogott felfelé előttük a recsegő falépcsőn.

- Mindjárt fent leszünk – súgta a férfi a reszkető asszonykának. – Na látod, már itt is vagyunk. Az ajtót becsukjuk, hogy senki se zavarjon. Ne félj hát. Mitől félsz? Hiszen velem vagy!

Az asszony rápillantott a kopott szoba ellenszenves bútorzatára és félénken ült le a dívány szélére. A kályhában friss tűz égett, a szobában kellemes meleg volt. A férfi bátorító mosollyal rendezkedett. Megigazította a tüzet, levette a felesége válláról a kendőt, aztán leült melléje és átkarolta:

- Csak már egyszer otthonunk volna… és mindig együtt élhetnénk!

Az asszonykát, hogy kettesben maradt a férjével, lassan bátorság és fokozódó jókedv szállta meg. Megsimogatta a férfi arcát és szelíden mondta:

- A nehezebb részén már túl vagyunk. Majd csak mi is elérjük a célunkat. Megérdemeljük, hiszen hat éve már… hat éve, hogy így küzdünk.

Elpirult és elhallgatott. A férfi megfogta az arcát és a szájához hajolt:

- Miért szégyenkezel ezen? Igenis így van, szeretjük egymást. Azért dolgozom annyit, hogy egyszer már olyan lehessen a külső világunk is, amilyen a belső. Hogy megfeleljenek egymásnak és ne legyen közöttünk ez a mostani nagy különbség… Fázol még?

- A lábam egy kicsit.

A férfi letérdelt és lehúzta az asszony cipőjét:

- Tartsd a lábadat a tűz felé.

A kályhához húzódta és egyszerű bizakodó nyugalom hódította meg őket. A férfi kérő szájjal, udvarolva csókolta meg az asszonyt, egészen úgy, mint jegyességük idején. Az asszonyka száján kiszaladt:

- Jó itt… Pedig ez… egy olyan szálloda, ugye?... A folyosón rémes szag van. A szobában is csakhogy már megszoktam.

- Ne törődj semmivel. A szegény ember úgy segít magán, ahogy tud – felelte a férfi és hirtelen felállt. Az ajtó felé lépett és kifelé hallgatózott, óvatosan, hogy a felesége észre ne vegye. A folyosóról több hang vitatkozó lármája hallatszott.

- Mi az? – kérdezte sejtelmes ijedelemmel az asszonyka és ő is felállt. Előbb a harisnyáját is lehúzta, hogy átfázott lábát a tűz melege közvetlenebbül érje. Most reszkető kézzel kapkodta magára harisnyáját és a cipőjét.

- Semmi, semmi – lépett hozzá a férfi. – Ülj csak le… Majd én elintézem.

Gyors lépések hangzottak a folyosón. Erős ököl vágott rá a szobájuk ajtajára:

- Nyissák ki!

Az asszonyka halálra vált arccal tört a férje vállára:

- Látod, ugye mondtam?!...

- Ki az?! – kérdezte rekedt hangon a férfi.

- Ne sokat kérdezősködjenek, hanem nyissák ki… A rendőrség.

Az asszony száján kiszaladt a szó: razzia. A férfi odament az ajtóhoz és kikulcsolta. Rést nyitott rajta, másik kezével görcsösen belé kapaszkodó feleségét tartotta.

- Tessék igazolni magukat – hajolt be az ajtón egy széles, durva arcú fej. Az ajtó előtt civil ruhás emberek állottak, úri külsejű férfiak, akik mégsem látszottak egészen jobb állású embereknek.

- Valamilyen személyi igazolványt mutasson fel – parancsolta az egyik és belépett a szobába. – Ez a hölgy ki? Kije magának,!

- A feleségem.

- Ugyan! És mióta?

- Hat éve.

- Meg is van esküdve?! Mutassa őnagysága igazolványát is.

- Ilyen igazolványa senkinek sincs. A házassági bizonyítványt pedig senki sem hordja magánál.

A detektív kezébe vette a férfi munkakönyvét. Összesúgott a többiekkel és még parancsolóbban mondta:

- Igazolni kell, hogy a felesége. Mit csinálnak itt?! Figyelmeztettem, hogy az adatok nálunk vannak: csomag nélkül egy órája jöttek fel.

Most az asszonykából kitört a visszafojtott zokogás. Haraggal és sértett önérzettel mondta:

- Értsék meg, hogy rendesen, törvényesen meg vagyunk esküdve! Mit akarnak?!

A férje arcán rettenetes görcs futott át. A szája eltorzult, uralkodni próbált magán, kapkodva és kiabálva mondta:

- Nézzék uraim, innen bátran elmehetnek. A feleségemmel a Winter-intézetben lakunk. A Tibolt-zongoragyárban dolgozom, orosz menekült vagyok, a feleségem idevaló származású és a Móser-gyárban dolgozik. Önök is nagyon jól tudják, hogy a Winter-intézetben külön kell élnünk. Azért lakunk ott, mert keveset keresünk és nehéz viszonyok között élünk, ott pedig minden nagyon olcsó… Csak a házassági levéllel tudnám igazolni, hogy ő tényleg a feleségem. De az nincs nálam, senki se hord ilyen természetű írásokat mindig magánál… Önnél itt van, detektív úr? Ugye nincs! 1920. január 2-án esküdtünk meg a tízedik kerületben…Mit akarnak még?!...

Rendőrtiszt lépett a szobába. Már az ajtó előtt jelentette egy hang neki:

- Egy orosz férfi és egy magyar nő.

A férfi a tiszt felé fordult és intelligensen, kérlelve folytatta:

- Együtt akartunk lenni, hogy mindennapi dolgainkat megbeszéljük. Én is, ő is egész nap dolgozunk, este kaszárnya-rend szerint kell lefeküdnünk. Beszélgetni akartunk… különös ez?! És különbeni is: egy törvényes hites férj és feleség dolgaiba kinek van beleszólása?! Tessék ezt megmondani! Itt a munkaigazolványom, az urak már megnézték. Kérem, engedjenek meg ennyivel… A feleségemről nincs semmi írásom. Igazán a feleségem, megesküszöm rá… Talán látszik is rajtunk!...

A rendőrtiszt szenvtelenül vette kezébe az igazolványt és intett:

- Kérem, nekünk ez nem elég. Tessék bővebben ellátni magukat írásokkal, ha házaspár létükre ilyen helyre jönnek… beszélgetni.

Intett a detektíveknek:

- A férfi rendben van. A kisasszony velünk jön.

- Nem, nem megyek! – sikoltotta az asszonyka, de ügyesen és erélyesen kituszkolták a szobából. A férfit három markos detektív vette közre. A zsebéhez kapott, de csak egy bicska volt nála. Elvették tőle. Ide-oda futkosott a razziázók között. A vezetők kezéhez kapkodott, könyörgött, sírva fakadt. Ordítani kezdett, mire megfenyegették, hogy őt is magukkal viszik. Erre elhatározta, hogy okosan viselkedik és a rendőrségig még kiszabadítja a feleségét. Magyarázkodott, erélyeskedett, kért, fenyegetőzött. Szaladva ment a rendőrök között baktató csoport mellett. Nagy csapat nőt és néhány férfit hajtottak a zsákmányolók maguk előtt.

- Mit ordítozik ez az alak itt?! – kérdezte a hivatásához tartozó ügy semmibe vevésével egy nő egy másiktól.

- Azt mondja, hogy ez itt előttünk a felesége.

- Rossz tipp!

A rendőrség kapuja előtt a férfi minden reményét elvesztette és odaugrott összeroskadt feleségéhez:

- Anna… bocsáss meg nekem!

Letépték az asszonyról és úgy lódították félre, hogy elzuhant a fagyott köveken. Négykézláb mászott a bevágódó vaskapuhoz és zokogva kaparászott rajta.

Másnap délig fagyott ott egyhelyben. Néha tett néhány bizonytalan lépést, kezét tördelve és magában beszélgetett. Dél felé összegyűrt,megtört, kifosztott nő vánszorgott feléje a kinyílt kapuból.

- Most engedtek el… azokkal tartottak együtt… és megvizsgáltak. Többet nem mehetek vissza az intézetbe se…

A férfi eddig a szóig vonagló arccal hallgatta. Eddig a szóig kitartott az elhatározása mellett, hogy elpusztítja magukat. Küzdő hite, életereje, emberi élete múlt el az örökké tartó éjszakai várakozásban.

Most megfogta a felesége kezét és vezetni kezdte. Végigmentek a külvároson, a gyárak között és gépiesen, lassú ütemű meneküléssel gyalogoltak. A férfi lassan magához húzta az asszonyt,még lassabban lépegetett vele és halkan beszélt hozzá:

- Nem is megyünk vissza abba a természetellenes házba, hová gondolsz?!... Ilyenek ők, látod?! Azt mondják: légy jó, légy becsületes, tisztességes, igazságszerető. Ha szeretsz valakit, vedd el feleségül, de ne tedd a szeretőddé erkölcstelenül. Ha aztán megfogadod a kétszínű parancsukat és jó vagy, becsületes vagy, tisztességes, igazságszerető vagy, akkor kinevetnek és gyávának, élhetetlennek, pipogyának neveznek… A papíros több nekik, mint az igazi, belső valóság.

Képes hét 3. évf. 5. sz. (1930. február 2.)