Sándor Imre (1892-1943): Kedves Feri bátyám

A villanygyári főmérnök – öt év óta özvegy – egy este félórával korábban ment haza a kaszinóból. Leült a kályha mellé a karosszékbe, kezébe vette az újságot és az újság mögül mondta az egyetlen huszonkét éves leányának:

- Tudod, mit beszélnek a városban, Veronka?

- Mit, apám?

- Hogy neked viszonyod van Dániel Lacival. – Az öreg átlapozott az újságban.

Veronka rábámult az apjára, erősebben lélegzett, aztán elnevette magát. Kifutott a szobából.

*

A fiatal mérnök e akarta csukni a lány szobájának az ajtaját, de a lány rászólt:

- Ma nem lehet. Mari elárult bennünket. Apa mindent tud.

A fiú a kilincset tartotta, összehúzta a szemét:

- Kikérdezte a cselédet?

- Dehogy. A lány pletykált. Apám mondta, hogy a városban beszélik.

- Nos, és?

- Mást nem mondott.

- Mást nem mondott?

- Nem. Vacsoránál egészen másról kezdett beszélni. Lehet, hogy ma korábban jön haza.

A fiú kirántotta az ajtót.

- Hát jól van. Gyerünk be az ebédlőbe. Ízléstelen volna, hogy rajtakapjon bennünket. Anélkül is rendben van.

- Mi az, hogy rendben van?

- Meg fogom kérni a kezedet.

A lány sokáig nézett rá. Halkan.

- Csak ezért?

- Ej, nemcsak ezért. Ezért hamarább, mint akartam. Azt hiszed, nem tudom, mi a kötelességem?

- Kötelesség?

- Ej, ne érts félre. Csak az apáddal szemben. Téged szeretlek.

Az ebédlőben a lány oda akart bújni a fiúhoz, de az gyengéden visszaültette a helyére:

- Nem akarom, hogy zavarban találjon bennünket.

Festészetről beszéltek, a mérnök képeiről. A fiatalember izgatott volt, nem is leplezte:

- A nagyképet, az „Öröm”-öt abbahagyom.

- Miért?

- Ha házasodom, nem foghatok bele ilyen nagy kompozícióba. Egyelőre beszüntetem a festést. Pénz és időpazarlás. Itt, kisvárosban még portréval sem lehet pénzt keresni.

- Azt mondtad, hogy csak a művészet tartja benned a lelket. A múltkor azt mondtad apának, hogy Münchenbe szeretnél menni.

- Az a múltkor volt. Butaság! Csak azok maradnak művészek, akiknek nem sikerül visszamenekülni a rendes életbe, akik nem találnak jobb megoldást. Egy jó házasság mindent levezet. – Gondolkozott, hozzátette:

- Egészen biztos!

- És biztos, hogy a mi házasságunk jó lesz?

- Egészen biztos. Aki mer, az nyer.

A lány hozzáhajolt, megcsókolta.

- Drága vagy! – Az órára nézett.

- Fél nyolc. Tegnap ilyenkor jött haza.

- Már jöhetne.

Fölösleges nagylelkűség.

Fél nyolctól nyolcig a fiú állandóan az órát nézte és egyre türelmetlenebb lett. Már nyolc óra is elmúlt. A lány, látva a fiú izgatottságát:

- Sose szokott ilyen későn jönni. Nem tudom, hol marad. Éppen ma!

A mérnök felugrott, izgatottan, hangosan mondta:

- Nem is várom tovább! Légy szíves, mondd meg édesapádnak, hogy holnap este hat óra után eljövök és beszélni akarok vele.

*

A fiatalember zavarában keresztbe vetette a lábait, eszébe jutott, hogy ez nem illik most, de már azért is úgy hagyta. Az öreg kicsit félrehajtott fejjel, jóindulatú nyugalommal várt.

- Engedje meg kedves Feri bátyám, volt kegyes megengedni, hogy így szólítsam… én ezennel…

A főmérnök felemelte a kezét:

- Egy szót se, fiam! Tudom, miről akarsz beszélni. Semmi se lehet belőle.

- Főmérnök őr!

- Ne érts félre, nem akarlak megsérteni. Tisztellek, becsüllek fiam. De ebből a házasságból nem lehet semmi sem. Én csak a javadat nézem. Te vagy a férfi és a házasságban a férfinak a javát kell nézni. Az az asszonynak a java is. Azért mondom, hogy ebből a házasságból nem lehet semmi.

A fiú megdöbbenve nézett az öregre. Miféle előkelőség! Még könyörögni kell neki. Ilyen helyzetben!

- Miért ne volna jó nekem ez a házasság, Feri bátyám?

- Azt te érzed legjobban, édes fiam. Pardon… ne szakíts félbe. Nem akarok semmit se tudni.

A fiú fölugrott.

- De édes bátyám, ez kétségbeejtő.

Az öreg leintette és csöndes, tompa hangon beszélt tovább.

- A házasság itt nem segítség, édes fiam. A házasság csak akkor lehet jó, ha tiszta akaraton nyugszik. A házasságnak nyereséget kell jelentenie,nem lemondást. A házasság végleges befordulás egy utcába és annak az utcának nem szabad zsákutcának lenni. Neked céljaid vannak, édes fiam, nehezen elérhető céljaid. Ezek a célok egészen elérhetetlenek volnának, ha most megházasodnál. Boldogtalan volna ez a házasság, édes fiam.

- De… de mi lesz Veronkából, kedves bátyám?

- Arra semmi gondod. Te férfi vagy, akinek az a természete, hogy hódítson. A lányomat úgy neveltem, hogy feleljen a tetteiért – saját magának. Ha olyan férfit választott, aki nem kötheti le magát, az szerencsétlenség, de még nagyobb szerencsétlenség, ha elfogadja ezt az elégtételt, a boldogtalan házasságot.

A fiú megint fölugrott:

- Feri bátyám, én nem bírom tovább ezt a nagylelkűséget. Jól van, én elmegyek, szerencsét próbálok a művészettel. De egy év múlva visszajövök akár sikerül, akár nem, és feleségül veszem Veronkát. Isten engem…

- Édes fiam, ne fogadkozz!

- Hitvány, utolsó ember volnék, ha…

- Édes fiam, ne fogadkozz!

*

A fiú elutazott Münchenbe. Nem volt megtakarított pénze és így az első hónapokban rajzolói állást töltött be egy építészeti irodában. Az első két hónapban hosszú leveleket küldött ilyen aláírással: „A te lélekben és testben hűséges Lászlód.” Aztán pedig ilyen aláírással jöttek a levelek: „Lélekben mindig a tiéd.”

Egész nap hivatalban volt, festésre csak vasárnap volt ideje, kezdetben akkor is alig, mert mindenekelőtt a képtárakat tanulmányozta végig. Viszont a hétköznapok estéin odahaza rajzolt, vázlatokat, kompozíciókat készített. De csakhamar túltermelés volt a témákban, amiknek megfestésére nem gondolhatott. Ekkor elkezdett tanulmányokat rajzolni a kompozíciókhoz és közben – „pihenésül” – tollrajzokat készített, amelyek összefüggésben voltak a nappali foglalkozással. Faszád- és ornamentterveket készített, ami hallatlanul könnyen ment neki és lekötötte, akár a játék. Gyakran templomokat és régi házak homlokzatát rajzolta le emlékezetből. Lassan rájött, hogy a polgári foglalkozása és a művészete között nincsenek áthidalhatatlan ellentétek. Megvigasztalta magát, hogy az igazi művész mindenbe bele tudja vinni a művészi képességeit és átmenetnek nagyon szerencsés volna, ha ilyen ideiglenes kompromisszummal valósíthatná meg becsületbeli terveit.

Nyilvánvaló, hogy mint művész a hivatali főnöke fedezte föl először Münchenben. A mérnök bemutatta rajzait, a rajzok tetszettek és megbízást kapott villák és családi házak tervezésére. Meglepően tudta összhangba hoznia modern konstruktív stílust a klasszikus és barokk-ornamentikával és minden kilátás megvolt rá, hogy ezen a sikátoron át eljusson a felfedeztetéshez Németországban. hat hónap múlva anélkül, hogy egy képet is festett volna, biztosítva volt az egzisztenciája – a tehetsége révén.

*

A lány levelei leggyakrabban arról szóltak, hogy bénultnak érzi magát, mintha elvesztette volna testének és lelkének a felét. A lány bátran írt erotikus kérdésekben is, mert pontos elmélete volt az erotikáról. „Az erotika olyan az életben”, írta az egyik levelében,”mint a földkapcsolás a rádióban. Csak így szállhat lelkem az éteren keresztül.”

A „vőlegény” elszégyellte magát, mikor ezeket a sorokat olvasta, mert éppen egy autóbuszban ült, amelyik a szeretője lakásának a közelébe szállította.

- Nichts zu machen – ismételte magának az idegenben tanult szólásmódot -, rádión keresztül még nem lehet szerelmeskedni. Feri bácsi és a becsületes nagylelkűsége úgy zsongott a lelkében, mint egy villamos autó suhanása az autóbusz rázó dübörgésében.

- Ige, a Sajó partján! Idealizmus!

A lány mindig csak másodsorban bukkant föl az agyában, hiába állapította meg objektíven:

- Milyen finom! Tiszta poézis ez a lány!

Viszont a mostani szeretője egészen új, ismeretlen és forró színeket jelentett az életében, őnéki, aki a művészetben lemondott a színekről. Harmincöt éves, független, merész asszony, öntudatos, frivol élvezője az életnek. Milyen kultivált, milyen finomult és milyen gazdag. Istenem, milyen gazdag! Ez a szép viszony, amiben semmi aggodalom és semmi kötelezettség nincsen, az asszony aktivitásának volt köszönhető. Az asszony, aki egy nagy sörgyár részvényeit örökölte a férje után és foglalkozásul a versírást választotta, villát építtetett magának és a terveket a magyar tervezőművész készítette és mutatta be. Az asszony meghívta teára a feszélyes modorú, ideges fiatalembert. A fiatalember körülnézett a gazdag Louis seize-szalonban, aztán az asszonyt nézte és egész könnyedén sóhajtott. az asszony mosolyogva csókra nyújtotta a kezét…

Szép mese, müncheni álom, amit nem zavart meg az sem, hogy az asszony mindig csak délután, úgyszólván csak a pásztorórára fogadta a fiatal művészt, aki az asszony életének egyéb körülményeivel és társas életével egyáltalán nem volt ismerős. Dániel László azt a helyes magyarázatot találta erre, hogy az asszony friss, érdekes és titokzatos akar maradni. Valóban, az asszony szenvedélyes volt, de mindig visszatartott magából valamit és gyakran volt hirtelen-élénk szemrebbenése, különös elmosolyodása, ami a fiúnak, és nem a pillanatnak szólt. Az asszonynak ez az érezhető lelki tartózkodása izgatta a fiatalembert, ki úgy igyekezett az asszony lelkéhez férkőzni, hogy a saját lelki életét és problémáit tárta föl mohón, tartózkodás nélkül.

Mikor először mesélte el a Veronkával való dolgát, a házassági kötelezettségét, az apa nagylelkűségét, az asszony meghatódott. Aztán elnevette magát és nevetett sokáig.

 - Don Quijote mint apa. Kiengedi az egeret az egérfogóból, mikor az jóllakott a szalonnával. Remélem, maga nem akar visszamenni az egérfogóba?

- Ez az erkölcsi kötelességem.

- Erkölcsi kötelesség! Szóval halálosan szerelmes a lányba. Nem tud nélküle élni!

- Ez másodrendű kérdés.

- Tehát szerelmes!

- Ne kérdezze ezt.

- Megmondhatja nyugodtan. Velem nem kell törődnie. Viszony és szerelem két különböző dolog. Nos?

A fiú hosszú töprengés után felelt:

- A lány finom, jóságos, csinos is. Nem vagyok belé szerelmes.

- És itt akarnak letelepedni Münchenben?

- Itt szeretnék.

Az asszony megint nevetett.

- Kedves. Maga itt akar élni ebben az idegen városban és magával akarja hozni a gémeskutat. És nem is szerelmes a gémeskút, csak ivott egypárszor a vízéből.

László kiegyeneskedett, amit még sohasem tett az asszony előtt.

- Ez frivol beszéd.

- Pardon, igaza van. De hát akkor maga nem lehet művész. Akkor menjen vissza abba a kis poros városba és csinálja tovább, amit eddig csinált. Nem is tudom, mit csinált ott eddig.

A fiú sóhajtott. Egyszerre megérezte az asszony fölényét és reménytelen szerelmét az asszonyhoz és az egész légkörhöz, amelyben élt. Az asszony folytatta:

- Mifelénk már a múlt században sem vette a férfi feleségül a lányt csak azért, mert ő volt az első. Igen, a művészember elveszi valamelyik szeretőjét, vagy azt, akihez a legtöbb közös érdek fűzi. De se szerelem, se érdek! Csak becsület! Helyesebben: előkelő válasz egy előkelő gesztusra. A szélmalom harcolni akar Don Quijoteval? Maga, aki kezdő, akinek itt törtetnie kell. Akinek gyökereket kell itt eresztenie, itteni asszonyokon keresztül.

A fiú nem adott választ, azt gondolta, itt úgyis hiába.

*

De túl hamar jelentkezett az asszony szavainak mérgező hatása. A tudatalatti vágy, szabadulni a kötelezettségétől, „az előkelő gesztustól”, megkapta a kívülről jövő, valóságos arcképét. Csak annyi idő kellett, amíg ez a kívülről jövő kép alkalmazkodó, kiszélesedett logikával egészen ráterült az agyára és eltakart minden régi képet. Sokszor még föltámadt benne a romantikus gőg, hogy büszke mozdulattal álljon a nagylelkű apa elébe, de a hasonlat a Don Quijote szélmalmáról mindig segítségre jött. A szélmalom, az élet, nem fogadja el a Don Quijoték kihívását.

Ekkor már hat hónapja volt Münchenen, a nagyváros fojtogatása rég elmúlt róla és az idegen, színes élet kéjesen tárta feléje karjait. Dániel László iszonyodott a gondolattól, hogy visszakerüljön a régi, álmos kisvárosba. Fiatal volt, huszonhat éves.

De még nem volt ereje, hogy megírja a búcsúlevelet. Langyos leveleket írt, rövideket, „nagy elfoglaltság… fojtogató munka… bocsáss meg…” aztán ritkábban, mindig ritkábban írt.

Az asszonnyal való viszony három hónapig tartott és a megszűnése nem jelentett veszteséget egyik félnek sem. Az első hetekben az asszony rejtegette a fiút, aztán, mikor eléggé érett volt a helyzet bemutatta a barátnőinek és a jóarcú idegen fiatalember belekerült az élet forgatagába.

Rendesen éjfél után került ágyba és csak ilyenkor jutott eszébe elhagyott szerelme, Veronka. Rádöbbent a meggondolatlan fiatalságára. Milyen szép is volna az élet, ha ez a régi adósság nem volna.

- Kedves, megbízható, hűséges. Finom és intelligens!

De ezek a megállapítások már nem a szerelmes férfilelked dicsérete volt, hanem a lelkiismeret gyötrő tárgyilagossága.

Egy este, amikor a lépcsőn fölfelé ment a lakásba, az a kényszerképzete támadt, hogy távirat várja odahaza és a táviratban az van, hogy a lány hirtelen meghalt. Szerencsétlenség vagy tüdőgyulladás. Kétségbeesett.

- Aljas ember vagyok.

Nem mehet tovább. Szabadulni kell! És a lány éljen tovább boldogul. Boldogul? Ej, hát ő nem biztosíthatja a lány boldogságát. Még akkor sem, ha feleségül veszi. Ez volna az életének minden célja:

Most már csak azon gondolkodott, hogy csak a lánynak írjon-e vagy az apának is? Az apának így: „Meghajtom fejemet kedves bátyám bölcs élettapasztalata előtt. Vannak erkölcsi elvek, amelyeknek a gyarló ember minden szent fogadalom ellenére sem tud eleget tenni. Az élet sáros szekere elragadja az embert…”

Egész éjjel az apának szóló levelet fogalmazta fejében. A lányra már nem is gondolt.

Forrás: Képes hét 2. évf. 13. sz. (1929.)