Farkas Imre (1879-1976): Bakalevél

Infanterist János Kovács így szólott Infanterist Domokos Gálhoz:

- Levelet kellene írni.

Infanterist Domokos Gál azt felelte:

- lehet.

Kisvártatva azonban mégis megkérdé:

- Kinek?

Infanterist János Kovácsba úgy belepofozta Kropacsek őrmester úr a Dienstreglamát, mely szerint a keresztnév jön elől, hogy a kérdésre meglepetésszerűen ezt válaszolta:

- Kinek? Zsuzsi Balognak.

Infanterist Domokos Gál megint csak azt felelte:

- Lehet.

De megkérdezte:

- Sürgős?

- Nagyon. Mer’ már innen-onnan megreped a szívem.

Történt vele pedig mindez a kolozsvári Trencsén téri nagy kaszárnyában, ahol színleg Galgótzy Antal tábornagy volt az úr, valójában azonban Kropacsek őrmester úr ette a székely bakákat. Olyan nagy volt a tekintélye, hogy a két baka csak suttogva mert beszélni a tágas udar végén, pedig tudták, hogy Kropacsek őrmester úr a kantinban udvarol a termetes Vilhelmának, néhány tetejes kupica sligovica kedvéért.

- Hát, szóval, sürgős a levél?

- Nagyon.

- Hát én megírom neked.

- Mennyiér?

- Nem kell a pénz.

- Hát mi kell?

- A kis pipa.

Infanterist János Kovács ránézett a kis helyes tajtpipájára, amelyiknek sohase volt bajusza s amelynek a szárán vidáman nevetett a nemzeti színű bojt. Küzdött a pipa meg a Zsuzsi Balog között. Az utóbbi győzött:

- Odaadom.

- Hát akkor írunk. Sürgős?

- Nagyon.

Mindazáltal várni kellett másnapig. Nem volt ugyanis papíros. És János Kovács a galambos papíroshoz ragaszkodott. Két csókolózós galambot akart, egy virágkoszorúval.

A kimenő az utolsó pillanatban majd felborult,mert Domokos Gál sehogyan se tudta seine kaiserliche und königliche Hoheit Erzherzog Albrecht Feldmarschall nevét és címét, pedig az illető Hoheit „Regimentinhaber” volt a bakáknál. Domokos Gál minduntalan azt mondá:

- Sajna Like-Like Hóheit Elbrex Halbrex Fődada!

Nagyobb baj nem történt. Végre kimehettek a főkapun. Két pár apró, bajuszpedrővel hegybe szedett bajusz-tüske meredt két pisze orr alatt, mint valami liliputi-panganét. Kék sipka mellett rozmaring. A simléder: csillag és lakk, nemkülönben a bakancs is, amelybe merész lendülettel szaladt bele a kék furulyanadrág: mentek levélpapírost vásárolni.

Nehéz dolog volt ez. Mert: vagy egy galamb volt virággal, vagy kettő virág nélkül. Végre is János baka azt mondta:

- Egye meg a fene a virágot.

Domokos is úgy vélte:

- Csókolózik ez a két galamb, csak ez a fontos, semmi más!

Este mikor a többiek már leheveredének a szalmazsákra, összekuporgott a két fiú a kék láda fölött.

- Hát írjunk.

- Írjunk.

- Írd, ahogy diktálom: Szívem hölgyének, Zsuzsi Balognak, Pecek suszterék mellett, Marosdemeteren.

Csönd.

- Hát mér’ nem írod?

- Te. Sürgős ez a levél?

- Nagyon.

- Mer’ én elfeledtem a „B” betűt. A többit mindet tudom, de az a nagy „B” mindig kibabrál velem.

- Holnapig eszedbe jut?

- Hát hogyne.

- Akkor aludjunk.

Másnap csakugyan eszébe jutott Domokos Gálnak a nagy B. Elkezdették a munkát. A kék ládára apró viaszgyertyát csöppentettek. És Domokos írá:

- Olyan árva vagyok én ebben a nagy városban, mint a tej.

- Mint a tej – ismétlé a végszót az íródeák.

- Nagyon hiányzik nekem a te szép szemed, meg az a te facsaratos szemed.

- Facsaratos eszed.

- Úgy jár ide-oda a szívem, ha rád gondolok. Zsuzsi Balog, mint bokrok közt a kelempác-madaracska.

Domokos Gál odavágta a pennát:

- Ezt nem írom.

- Mért nem írod?

- Mer’ ez marhaság. Mondj szebbet. Akkor írom.

- Te! Ne figurázd ki az eszem járását, mert téged gyömöszöllek belé ebbe a galambos kópertába. Mi nem jó itt? Hallod-e?

- A kelempác-madár. Azt itt másképp hívják.

- Hát hogy hívják?

- Mókusnak hívják.

- Hág csak hadd hívják. Nekem az mindig kelempác-madár marad.

Domokos Gál félbehagyta a levelet. Elment aludni.

Megint eltelt egy nap. Reggel rukkolás, ezer „Doppelrájan-rexum-linxum”, egymás után. Csörgött a Manniocher, dobbant a láb, úgy vágódtak hasra a bakák, mint amikor a kasza dönti a rendet. Kropacsek ordított. Kopogott az átok, meg a szitok, mint a jégeső. De azért nem történt semmi különösebb baj.

A két csókolózós galamb ott pihent a ládikában. A két hadfi vitézül tartotta a haragot. Végre is, Infanterist Kovács törte meg a jeget. Ahhoz büszkébb volt, hogy szóljon a másiknak. Csak egyszerűen rágyújtott a kis pipájára. A nemzetiszín bojt ránevetett Domokos Gálra.

Az nem bírta sokáig ezt a látványt.

- Hát írunk?

Vállat vont a másik.

- Írhatunk, ha éppen akarod.

- Sürgős?

- Nem túlságosan sürgős.

- Akkor írjunk.

Megint lekuporodtak az egy szál gyertya mellé. Domokos Gál erőt vett a pajtásának a stílusa fölött érzett undorán. És nyögve írta le az inkriminált szót:

- Kelempác-madaracska.

Csönd lett. A diktálás megakadt.

- Most kellene valami nagyon szépet írni.

- Például: micsodát?

- Például: a galambról valamit.

- Megint egy madár! Sok lesz a madárból, te!

- Hun van itt még egy madár?

- Hát a kelempác-madár.

- Az nem madár, te.

- Hát micsoda?

- Te mondád, mókus.

Domokos ránézett a pipabojtra és lenyelte, amit mondani akart.

- Hát írjuk a fülemülérül.

- Hát írjunk.

- De ne máma. Holnap. Kifáradtam ezekben a tárgyalásokban.

- Hát jó, holnap.

Két perc múlva aludtak, mint a mormota.

Egy hétig készült a levél. Még csak az aláírás körül volt egy kis csetepaté. Domokos Gál odaírta, hogy infanterist. Ez nem tetszett János Kovácsnak. Vitáztak a dolgon másfél napig. A pipabojt meglengett. Domokos Gál kivakarta az infanteristát.

- Holnap kimenő! Megyünk billogot venni.

De nem mentek. Mert még aznap megállott a Trencsén téri nagy kaszárnya előtt egy ekhós szekér, abból mindjárt odavándorolt a kapualjba egy kis tulipános láda egy kulacs, amelyben kőrösfői vinkó kotyogott, egy akkora füstölt sonka, hogy alig fért be a kapun, azután perec; tarisznyában egy félig hervadt bazsalikomcsokor és a végén kilenc szoknya, mind a kilencben pedig Zsuzsi Balog, Infanterist János Kovács szíve választottja.

A hölgy igen kimért volt.

- Nem írtál levelet, hát eljövök magam.

A legény végignézett a fehérnép kellemein, táguló orrlikkal szívta be a jó kőris virágszagot, a templom jutott eszébe, vasárnap. Örömét csak egy dolog homályosította el, egy füstfelhő, melyet épp akkor eregetett Domokos Gál írástudós egyén az ő kedves kis makrapipájából, éppen az orra alá. Azután megpróbálta átfogni Zsuzsi Balog derekát, amennyire lehetett a sok szoknyától és kijelenté:

- Így van rendjén! Sohasem írok többé levelet.

Képes hét 3. évf. 5. sz. (1930. február 2.)