A halhatatlanságnak csak első tíz esztendeje
nehéz és most, hogy Ady tíz év óta halott, valóban pontosan el is érkeztünk az
úgynevezett Ady-revízióhoz, ami egyesek szerint Ady, mások szerint azonban az
Ady-kritikusok válsága. Itt a tíz év és miért ne lehetne Ady Endrének kissé
megnehezíteni azt az örökkévalóságot, amelyben neki kezdett túl jól menni és
miért ne lehetne (sokan ezt a legnagyobb jóhiszeműséggel teszik) kicsit
visszaélni azzal a véletlennel, hogy még életbe vagyunk és föllépni valamivel
szemben,ami nem véletlen, hanem természetes. És ez a természetes halhatatlanság
és éppen azért természetes, mert ez a halhatatlanság Ady halhatatlansága
Byrontól Baudelaire-ig (hogy csak az utolsó pár nap keretében maradjak), minden
halhatatlannak át kellett esnie ezen a revízión (amely a halhatatlanság
bárányhimlője) és egészen bizonyos, hogy ki fogja bírni. Ady Endre is. Sőt. Ez
mintha szorosan és szükségszerűen hozzá tartozna híréhez, amely dicsőség és
ehhez a síron túli második életéhez, amely az ő igazi és az előbbinél sokkal
hatalmasabb élete. Mert igen kicsi kellett volna, hogy legyen Ady, ha nagyságán
nem ütköznek meg már idejekorán. De megütköztek rajta.
Egy kis irodalmi közelharc meg sem levő szobra
tövében és emlékének hatalmas árnyékában. Bogarászás a sirhant körül. Megkeresni
Ady oeuvrejében a sorokat, amelyek nem Adyhoz méltók. (Figyelik? Azért ő a
mérték.) Strófáit kikopogtatni, hol vannak belülről a kavernák? Verslábairól
térdreflexet venni. Botonizálni. Bogarászni. Tanárkodni. Meg nem érteni. Meg
nem akarni érteni.
Ezen természetesen nem szabad megütközni.
Mindennek megvan a maga rendje, értelme, törvénye. És ha Ady azért volt itt,
mert Adynak itt kellett lennie, viszont az Ady-gáncsolók is azért vannak itt,
mert az Ady-gáncsolók is azért vannak itt, mert az Ady-gáncsolóknak itt kell
lenniök. Egyetlen nagy egyéniség sem menekülhetett sem utánzóitól, sem
gáncsolóitól, akik (lélektanilag) szintén utánzói. Invertált utánzói. Okos
utánzói. Mert hogy a nálam hatalmasabbat ne imádjam, arra még mindig a legjobb
módszer a gyűlölködés, bár van egy kellemetlen velejárója: észrevétetem magam a
halottal és kinek sírjától távol akarom tartani a tömegeket, ott magam
megjelenek naponta. De nincs menekvés! Aki gyűlöl, az sokkal jobban rabja a
másiknak, mint az, aki szeret.
Mert a szeretet igen gazdaságos valami. Csak fegyelem
és beosztás kérdése és az ember úgy rendezheti be a dolgokat, hogy a napi
huszonnégy órából csak egyet fordítson szeretetre. Mert a szeretet hamar
kielégül. De a gyűlölet! A gyűlölet olthatatlan. És aki gyűlöl, annak gyűlölni
kell a nap mind a huszonnégy órájában. Nappal és éjszaka, ébren és álomban. A
gyűlölet nem műkedvelő szórakozás, az egész embert kíván. Aki Adyt gyűlöli,
annak Adyval kell álmodnia is. És – megkérdezem – valóban olyan elintézett
tétel ez az Ady Endre: Valóban olyan mélyen alszik a föld alatt, ha tőle nem
tudnak aludni a föld fölött? Valóban olyan nagyon halott ez a halott, ha tőle
az élők nem tudnak élni?
Védelem? Vita? Lehet vitatkozni a községi
demokrata párt programjáról. De egy irodalmi dicsőségről? Azt csak elfogadni
lehet, vagy elvetni. Ezek a dolgok különben sem döntök. Engem például nagyon
megnyugtatott, amikor megtudtam, Flaubert (és éppen a Háború és béke miatt)
hülyének tartotta Tolsztojt. Ugyanazt a Tolsztojt, aki aztán annyira nem hagyta
magát, hogy mindjárt Shakespeare-t ütötte hülyévé. Mit jelent ez? Semmit.
Óriások játéka. Akkora egyéniségeké, akik semmilyen más egyéniséget nem tudnak
elfogadni, csak a magukét. Flaubert hülyének tartotta Tolsztojt, Tolsztoj
hülyének tartotta Shakespeare-t, de jóhiszeműen feltételezem, hogy Shakespeare
a maga részérül hülyének tartotta volna mind a kettőt, Flaubert-t is, Tolsztojt
is. Engem nem alterál. Én nem hagyom magam. Én a magam részéről minden este
könyvespolcom előtt csöndben és ünnepélyesen visszaavatom őket lángeszekké.
Flaubert-t, Tolsztojt, Shakespeare-t. Irgalom nélkül mind a hármat.
De Adyt nemcsak óriások kezdték ki, hanem az
egyszerű és közepes tehetségek szép száma is. Mondom, nem fogok érvelni és nem
fogok vitatkozni. Csak megállok egy ponton. Az Adyt gáncsolók Ady
népszerűségére azt mondják, hogy: túlzás. Igazuk van. Sőt, tovább megyek. Nem
is Ady népszerűsége a túlzás. Maga Ady: túlzás. De hát – bele kell törődni –
vannak más ilyen túlzások a világon. Például?... Itt van mindjárt egy. A
Himalája. Szerénytelen elterpeszkedésével, arrogáns égbe nyomulásával igazán
kellemetlen túlzás. De hát tessék már megmondani. mit lehet ellene tenni,
Semmit. Legföljebb egy cikket írni. A Himalája ellen.
Képes hét 3. évf. 5. sz.
(1930. február 2.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése