mostanában
sokat foglalkozom a legjellemzőbb emberi tulajdonságnak, a hiúságnak
természetrajzával. Jegyzeteket csinálok, figyelem az embereket s főként persze
azt közülük, akivel legtöbbet vagyok: magamat!
Talán
még könyv lesz belőle egyszer. Kimerítő elvi tanulmány, a nevetséges és gyarló
emberi hiúság hű tükre. Nagyszerű könyv lesz. Biztosan nagy sikere lesz.
Hogyne, hiszen a forográfiám is ott fog díszelegni a címlapon. Meg az
autogramom. Képzeljék.
Mióta
ez a mulatságom, szinte naponta kapom rajta magam, in flagranti, apró
hiúságokon, amiket eddig észre se vettem. annál meglepőbb a dolog, mert az
utóbbi esztendőkben, sok hányattatás és szenvedés kárpótlásaképpen már-már
elhittem magamnak, hogy ezeknek révén legalább leszoktam minden hiúságról, ami
nagy előny volna, lévén az érzékeny hiúságmagában is a legtöbb szenvedés
forrása.
No
de hát erről szó sincs.
Múltkor
meséltem már róla, hogy miként kaptam rajta magam, a villamoson, ahogy figyelem
az újságolvasót, tetszik-e neki a cikkem.
Ez
magában még egyszerű dolog, az ilyet mindenki természetesnek szokta találni és
hajlandó megbocsátani, még másoknak is.
Vannak
cifrább hiúságok, amiknek észrevevéséhez már bizonyos gyakorlat kell.
Kapásból
feljegyzek itt egyet, amit akkor, mikor rábukkantam, egy szóval noteszembe
rögzítettem, hogy el ne felejtsem.
Telefon.
Tévesen hívnak fel. Nem mondom be a nevem, kérdezem, ki beszél. Az illető
meglehetős ridegen visszakérdez, hogy én ki vagyok. Már ez nem tetszik, kissé
indulatosan leckéztetem, hogy azt neki kell megmondani, ő fölényesen leinti és
visszautasítja a leckéztetést. Iszonyú méregbe jövök. Hogy mer velem így
beszélni? Kiáltom hangosan.
V
e l e m!
Velem
– akiről nem is tudja, ki vagyok, hiszen nem voltam hajlandó elárulni. Velem –
aki az ő számára nem is létezem.
Ugyan
mit jelent itt az önérzet, hogy velem?
Semmit.
Egy puszta hangot. Mert hisz csak annyi szerepel belőlem a telefonkagylóban,
amit a fülén tart.
Erre
a puszta hangra vagyok olyan büszke, ezzel azonosítom magam, ezzel szemben
követelek hódolatot és tiszteletet és alázatos főhajtást, mint Gessier, aki
megkövetelte, hogy a kifüggesztett kalapjának köszönjenek.
Hát
persze – az é n hangom!
Neki
ebből a puszta hangból éreznie és tudnia kellene, hogy micsoda kivételes,
csodálatos ember tulajdona lehet!
Ezt
nem tudtam eddig magamról. Hogy a hangomra hiú vagyok.
Most
ezt is tudom. Egyre többet tudok.
Milyen
tudós vagyok!
Forrás: Képes hét 2. évf. 2. sz. (1929. január 15.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése