Földi Mihály (1894-1943): Jó emberek!

Láttam ma egy képet, amelyet sehogy sem tudok elfeledni. Fekete háttérből fehér alakok emelkednek ki: elől egy aggastyán, mögötte nők, férfiak, leghátul gyerekek. Megfogják egymás kezét s mennek, mennek az aggastyán után, aki egy kapu előtt áll s lába már a küszöböt éri. Azt hiszem, a kapuban itt a halál kapujára gondolt a festő s az egymásba fogódzó emberekben az élő életet akarta elénk állítani. Ez nem is fontos. Engem az kapott meg, hogy ezek az emberek így megtudták fogni egymás kezét, hogy így egymáshoz tudnak tartozni s egy úton, egy cél felé tudnak járni. Ez a kézfogás, ez hat meg engem. Itt valami nagyon fontos dologra gondolt a festő. Álmodott valamit s biztat vele minket valamire, - s ez mindennél fontosabb.

Nem tudom elfeledni ezt a képet. Tudom, hogy itt valami hazugságról van szó, s meg tudom okolni, miért gondolom ezt. Elmondom egy régi találkozásomat, találkozásomat egy különös emberrel, akihez hasonlót ma még keveset látni.

Néhány évvel ezelőtt történt ez, van már legalább nyolc esztendeje. Akkor is ilyen téli  hónapot mutatott a naptár, bár az utcákon tavaszi szél kóborolt. Egy egész napon át esett az eső, aztán hirtelen szél jött Budáról, a hegy mögül, fölszárította az utcákat, megkergette a felhőket s úgy nekiszaladt az embereknek, mintha ki akarná gombolni a kabátjukat. Engem is kicsalt az odúmból, egy városvégi düledező sárga házikónak sötét kis szobájából, ahol már idestova két hete laktam, hogy megbújjak a tél hidege elől. Már két hete, hogy nem láttam akkor embert, az én részeges háziasszonyom nem ment emberszámba. Valami érthetetlen kíváncsiság fogott el, megnézni, mit csinálnak az emberek, milyenek, hogy élnek, megváltoztak-e már valamennyire s javult-e már a sorsuk

Késő este volt már, amikor elindultam s éjféltájt járt az idő, mikor a város szívéhez értem. Óvatosan kitértem az emberek elől s meghúzódtam a fal mellett, mintegy ezzel is jelezi óhajtva, hogy semmit se akarok tőlük s talán kissé a kíváncsiságomért is bocsánatot kérve. A nagy éjszakai zaj, a sürgés-forgás, a siető, rohanó, egymásba kapaszkodó, nevető vagy szomorkodó emberek, a kínzott lovak patkóinak sírása, az autók kíméletlen és hivalkodó sikongása, a sok kábult, mámoros, férges lelkű gyerek az utcán az éjszakában, megzavart s régi elhatározásaimban megerősített. Sehol nem láttam egyetlen nyugodt, tiszta arcú embert, sehol méltóságot, öntudatot, tiszta látást, békét élettel és halállal az arcokon. csak idegességet, zavart, tudatlanságot, kishitűséget, kapkodást mindenfelé. Igen, gondoltam, itt nem változott semmi, mindenki szenved és senki sem tudja, mert nem akarja tudni, miért, itt minden a régi piszkos, rút nyomor és küszködés, a koldustanyákon épp úgy, mint a nagyúri palotákban, - érthetetlen az én furcsa kíváncsiskodásom. Legjobb lesz mindjárt visszafordulni s elbújni a viskómban, gondoltam.

Nagy és sötét épület mögött állottam akkor s az átellenes oldalról zene szűrődött felém a csukott ablakokon át. Sárga függönyök borították az ablakokat, éles fényt verhettek vissza a termekbe. Az egyik ablak fölött a szellőzőkerék fáradhatatlanul berregett. Néha kinyílt az ajtó, egy-egy csoport ember távozott el vagy tért be a termekbe, ilyenkor a zene erősebben hallatszott. Valami mulatóhely, gondoltam. Bizony, régen volt az az idő, amikor még én is mulatozásnak éreztem ezeket a falkás összejöveteleket, borral, pezsgővel, zenével, talán nőkkel is. Emlékeztem, szobák és asztalok vannak az ilyen helyeken, az emberek körülülik ezeket az asztalokat, elnyúlnak a heverőkön, benépesítik ezeket a szobákat, s rendelkezésükre állanak bizonyos különös természetű és rettenetes sorsú emberek, akik foglalkozásszerűen kielégítik az ilyenkor fölmerülő igényeket: palackokban, fűszerekben, csókokban szállítják a szükséges vagy megszokott mámormennyiséget, szalvétával és parfőmmel ott állnak és hajlonganak, mosolyognak és töltik a megrendelt kábulatokat, s mint a lehetőség szerint pontos szállítók, mindenért pénzt kérnek és pénzt fogadnak el. Mámorgyár; a kábulat nagyüzeme. De talán ezek már régi emlékek, emlékek az ifjúkorból – talán most már nem egészen így van, gondoltam -, ej, nézzük meg, most is így mulatnak-e még az emberek.

Megtöltöttem pipámat, begomboltam kabátomat s megnyitottam az ajtón. Amikor beléptem az első terembe, egy öreg pincér rám szólt: - Mit keres itt? – Tudtam, hogy nem volt semmi rosszindulat ebben a  kiáltásban, hogy csak kötelességből és szokásból beszél ily durva hangsúllyal, tehát rögtön megnyugtattam: - egy urat keresek, barátom. – Ez jól hangzott, elhihető volt. Éppen befordultam a következő terembe s megláttam magam a tükörben. Nem úgynevezett urak közé való jelenség, annyi bizonyos, gondoltam. Rövid kabátomban, kopott sálammal, kitérdelt vastag nadrágommal, hetek, hónapok óta tisztítatlan cipőmmel, pipával a fogaim közt valóban beillettem valami szolgának, aki eladta magát néhány fillérért valamilyen ember akaratának és szeszélyeinek s igen jól érzi magát ebben az állapotban. Arcomat is megláttam a tükörben, de az ilyesmi úgysem számít az emberek közt, itt a legkevésbé, s nyugodtan beléptem a következő terembe.

Nagy, hosszúkás terem volt ez, piros kárpit borította a falakat s a falak mentén vörös bársonykerevetek, karosszékek és zsöllyék voltak. A sarokban alacsony emelvénye néhány frakkos, közönyös ember zeneszerszámokkal kereste kenyerét, a terem közepét füstben, gőzben, kábult villanyfényben tíz-húsz pár táncolt. Az ajtó mellett nekidűltem a falnak s szabadjára bocsájtottam szememet. Alig nézdegéltem néhán percig, szemem belefáradt s pipám füstjét keserűnek éreztem. Az unalom és csömör már belém csöpögtette mérgét s elkábultam.

Már távozni akartam e nyomortanyáról, amikor észrevettem, hogy az egyik sarokból erősen, mereven engem figyel valaki. Kicsiny, négyszögletes asztalnál hat férfi és öt nő ült, két pincér állandóan körülöttük kereste kenyerét. Csöndesen ittak és  halkan énekeltek. Velem szemben azonban volt köztük egy fiatalember,aki nem ivott, nem dalolt, akinek az ölébe nem ült leány. Szőke, gondosan borotvált férfi volt ez, finom, bizonyára illatos, nyírott bajusz árnyékolta körül egészséges teli piros ajkait; ingében, a fehér nyakkendő alatt piciny gyémántgomb csillogott: ez a férfi, aki talán alig harminc éves volt, kissé dűlt az asztalhoz, megfogta a poharat s engem nézett, szúrósan, elgondolkodva.  Talán kellemetlen érzést keltek benne -, gondoltam s ellöktem magam a faltól, hogy rögtön távozzam.

Ebben a percben ez a szőke férfi fölugrott s a többiek nagy csodálkozására hozzám sietett. Megállt és bemutatkozott: - Báró… - a többit nem értettem. Én ezt az egész bemutatkozást nevetségesnek tartottam – mi köze neki s nekem egy névhez! -, de nehogy kellemetlen érzést keltsek benne, viszonoztam modorát. Új ismerősöm – ismét egy a számtalan megismerhetetlenből – ekkor kissé zavartan kezét nyújtotta s megszólalt:

- Kérem, uram, fáradjon az asztalunkhoz.

 Igyekeztem a legszelídebben rámosolyogni -, ekkor kissé zavartan kezét nyújtotta a hogy a többieket zavarnám?

Megnyugtatott s én leültem asztalukhoz. Nevetséges, ideges barátkozás, szótlan csodálkozás fogadott. Voltak, akik vállamra veregettek, voltak, akik elfordultak tőlem s valami elmulaszthatatlannak látszó beszélgetésbe fogtak, volt köztük egy részeg, aki megcsókolt s egy előttem ismeretlen okból ingerült úr, aki leköpött; a nők kivétel nélkül kissé elsápadtak s idegesen és idegenkedve babráltak blúzukon. Észrevettem, hogy ez a fogadtatás sehogyan sem tetszik új barátomnak, de mielőtt kifejezést adhatott volna fölháborodásának, sietve megnyugtattam: - Nem ért semmi bántódás, uram, nagyon jó érzem magam.

- Ön túlságosan jó ezekhez a fickókhoz, akik ilyenkor sok mindent elfelejtenek. Például azt is, hogy itt az én…

Sietve közbevágtam, nehogy megsértse régi barátait.

- Ha ön azt érti jóság alatt, hogy lehetőleg nem akarok kellemetlen érzéseket okozni az embereknek, akkor talán jó is vagyok. – S mert éreztem, hogy célzás s talán bántó tanítóskodás is van szavaimban, szelíden mosolyogtam.

Nyelt egyet s elgondolkodott.

- Ön éhes – mondta inkább vádló, mint kérdező hangon.

Szelíden mosolyogtam. A csalódásnak egy leheletnyi felhője suhant át az arcán.

- Nem éhes? Mit evett ma például?

- Kevés szalonnát meg egy darab kenyeret.

- És ezzel beéri? Nem kíván többet?

Mosolyogtam.

- Mennyi a keresete? – kérdezte. S amikor megmondtam, hogy két hét óta nem dolgoztam s nem is akartam új kereset után nézni, élénk örömmel megjegyezte: - Szétnézhetünk valahol. Azt hiszem, én tudnék az ön számára való foglalkozást találni. Mindjárt holnap beszélni fogok egy-két barátommal s holnapután már hivatalba is léphet.

Megköszöntem ezt a ritka jóakaratot, de rögtön hozzátettem, hogy nem vehetem igénybe fáradozását. Nem tartom méltónak magamhoz s az emberhez a robotos és céltalan munkát; a mai munkát, a kenyérkeresetért folytatott munkát, ebben a formájában céltalannak, tehát megalázónak tartom.

Feleltem elkedvetlenítette, a többiek is nevettek körülöttünk, mire ő már kissé idegesen, de még uralkodott magán, visszatért előbbi témájához.

– Mégiscsak rettenetes – kiáltotta föl -, hogy amíg ön ma úgyszólván alig evett, mi torkig teletömtük magunkat. És ön nem is ivott, nem is táncolt!

Ha megengedi, rendelkezésére bocsájtanám ma este a pénztárcámat, elégítse ki kérem mindennemű óhaját.

Ez az ember valóban ritka jelenség, ezt rögtön megállapítottam. Azon kevesek közé tartozik, akik valamely oknál fogva tartósan, vagy hirtelen és múló hangulatban szükségét érzik a jóttevésnek. Bevallom, én a jó embereknek ezt a fajtáját, a jótékonykodókat elítélem: ők a hazug rosszak, a gyöngék és gyávák, akik nem tudnak jók s nem mernek állandóan rosszak, illetve tudatlanok lenni. Láttam, hogy új barátom fontosnak tartja, hogy én ma az ő pénzén megvacsorázzam; láttam, hogy ez talán megnyugtatja s kielégíti; aztán meg érdekelt is, jótékonykodó vagy szenvedő emberrel van-e dolgom, - elfogadtam hát az ételt, melyet elém rakatott. Mialatt ettem, öröm s némi büszkeség sárgállott az arcán, ez meghatott s kiürítettem a pezsgőt is, melyet felém nyújtott.

A többiek nevetgéltek, csöndesen gúnyolódtak és csipkedtek minket, majd táncra kerekedtek s mi egyedül maradtunk az asztalnál. Barátom rákönyökölt az asztalra s elgondolkodott.

- Töméntelen szenvedés van a világon – mondta -, szinte mindenki szenved s elviselhetetlennek találja életét. Ezen valahogy segíteni kellene, nem gondolja?

Szelíden rámosolyogtam s láttam, hogy ő sok mindent megért ebből a mosolyból. Valahogy azt érezhette e percben, hogy az ő jósága a saját életének megmentéséhez is kevés, az emberek számára pedig mindenesetre közömbös.

- Ha minden ember komolyan eljutna ehhez az érzéshez… - mosolyogtam s minden szelídségem mellett sem tudtam megakadályozni, hogy e mosolyban sok fájó kritikát lásson.

Rögtön jóvá akartam tenni ezt a kellemetlen érzést s minden óhaját gyorsan teljesíteni igyekeztem. Ittam, vele ittam, amikor koccintott, táncoltam egy nővel, akit kirendelt mellém, hegedültem a prímás hegedűjén, ahogy kívánta. Azt kívánta, hogy jól érezzem magam s meggyőződjem a jó emberek létezéséről, én mindent elkövettem, hogy örvendezőnek lásson s megnyugodottnak a jó emberek felől. Végül is azonban a bor, a tánc, ez a szokatlan föladat a régen elhagyott környezetben ellankasztott s ő rögtön észrevette fáradtságomat. Ez újból fölingerelte s már türelmetlenné tette.

- Pénzt adok önnek – mondta és zsebébe nyúlt. Gondoltam, ez talán megnyugtatja; elfogadtam a pénzt s mosolyogtam. Ez a mosoly most már felbőszítette: nem rám, rajtam át inkább önmaga ellen támadt: érezte, mi ez a néhány száz korona az ő vagyonából?... Tökéletesebbnek érezte magát, mint találkozásunk előtt.

Fölugrott az asztaltól, köszönés nélkül elhagyta barátait, lerázta magáról a csücsörgő leányokat, csak engem kért föl, hogy csatlakozzam hozzá. Nem akartam, hogy kellemetlen érzések támadjanak benne, tehát követtem.

- Nagyon kopott a ruhája – mondta útközben -, arra kérném, jöjjön a lakásomra, ajándékoznék önnek néhány rend jó ruhát.

Megköszöntem. Ez is fájt neki.

- Egyáltalán van önnek lakása?

Ebben a percben egy öreg koldusasszony csoszogott elénk egy templomkapuból s felém nyújtotta rongyokba bugyolált kezét. Mindenről megfelejtkezve, önkéntelenül a zsebembe nyúltam s a bankjegyeket, mind a színes papírost, melyet az előbb tőle kaptam, a koldusasszony tenyerébe ejtettem.

- Hjaj! – kiáltott ekkor valami érthetetlent a barátom s elrohant. Most vettem csak észre, mit műveltem. Hogy vigyáztam egész este, s most vérig sértettem ezt a jó, ezt a szerencsétlen embert! Utána siettem. Ismét a mulatóba akadtam rá, egyedül ült asztalánál és sűrűn öntötte magába az italt. Idegesen, zavartan, kissé megüvegesedett szemekkel meredt rám. leültem az asztalhoz, szelíden mosolyogtam s vigasztalni igyekeztem. Nem kaptam feleletet. Egy óra múlva részegen bukott az asztal alá.

Azt hiszem, ez az ember úgy gondol rám, mint a legveszedelmesebb ellenségére. Azért hiszem ez, mert nékem is a legkellemetlenebb emlékeim közé tartozik.

Nem, ma még nem tudok hinni abban a kézfogásban.

Forrás: Képes hét 3. évf. 3. sz. (1930. január 19.)