A mi házunkban izgatottak voltak az emberek. A
szobákból kibújtak a kócos asszonyok, sürögtek-forogtak és szaladtak a lányok
után, akik beléptek a lépcsőházat. A harmadik emeleten már elindult a
szenzáció. Piros arcú munkáslányok elkiáltották odafenn: - Már jönnek… -
Nyugtalan, lármás hangok üzengették: - Már jönnek… már jönnek… - A lépcsőházból
ünnepi menet kígyózott alá. Szép tiszta ruhába öltözött asszonyok és férfiak
körülöveztek egy szőke menyasszonyt. Mirtuszkoszorú volt a fején, vitték esküdi
a templomba. Meghatott ábrázattal, ceremóniás lassúsággal lépkedtek, a lányok
viaskodtak a jó helyért és sóhajtgattak, suttogtak, de ujjongtak is, amikor hófehér
ruhában elhajókázott előttük a menyasszony. A nászmenet lassanként leúszott az
első emeletre. Itt még hevesebb volt a harc, mosolygós arccal, csillogó
szemekkel taszigálták egymást az emberek és az jutott előbbre, aki ügyesebb
volt. A friss kedvű lányok mögé két ember hátraszorult. Egymás mellé kerültek
és észrevették egymást. Az izgalom őket is elkapta és elsodort helyzetükben
furcsán, szemüket egészen megnyitva nézegették egymást a púpos fiatalember és a
sánta lány. Megismerkedtek.
Május volt ekkor és a mi házunk olyan volt, mint
egy nagy kalitka, melyben emberpárok turbékolnak. Körülöttük a Városliget fái
nászos gyönyörűséggel ébredtek, rügy fakadt a rügy mellett és minálunk az
emeleteken szerelmes munkáslányoknak párjuk akadt. Lágy, illatos alkonyatok
nyájasak voltak a fiatalokhoz. Amint jött árnyaival az este, a szerelmes párok
kiültek az ajtó elé, barnult az este, a folyosók, mint titkos lugasok, sugdosó
embereket bújtattak. Forróvérű legények ragyogó-fehér pártákat emelgettek és
csók, sóhaj neszelt a méla csöndben.
A szerelmes estéken a két nyomorék is összeült
és ha nem beszélgettek, alátekintettek a ház völgyébe, kémlelték az alkonyat
játékait, a tekintetük mohó cikázással megkereste a homályban bukolódzó párokat
és merően megbámulták a kusza, fátyolos karolásokat. A púpos fiatalember egy
este hosszú, csontos kezével megérintette a sánta lány karját és így szólt
hozzá:
- Annuska, maguk kiadnak szobát?
A nyomorék lányösszerezzent és gyorsan,
lelkendezve válaszolt:
- Igen… jöjjön hozzánk lakni…
Ünnepi este volt, mikor a púpos ember
Annuskáékhoz bevonult. A két öregember, a sánta lány szülei mosolyogva fogadták
az új lakót és Annuska odavezette egy nagy kalitkához, melyben kanári madarak
gubbasztottak. Megkocogtatta a kalitkát és a sárga madarak énekes ijedtséggel
fölszárnyaltak. A sánta leány nevetett és a madarakra mutatott:
- A barátaim.
A púpos ember rövidesen megtudta, hogy Annuska
apja madárkereskedő volt és amikor öreg idejére abbahagyta az üzletet, ezekkel
a kanárimadarakkal vonult vissza nyugalomba. A pálya, amelyen az ember a kenyér
után baktat, minden emberi karakterét különködve megformálja és a hosszú élet
az énekes madarak között a valószínű magyarázata, hogy Annuskáék állandóan
jókedvűek voltak.
Ünnepi este volt, a púpos ember bevonulása, aki
hirtelen úgy beleilleszkedett a famíliába, mint a téli hold udvarába az
odatévedt csillag. Az új lakó muzsikus volt egy színházi zenekarban és a
hegedűjével új hang csendült meg az énekes családban. Az öreg madárkereskedő
citerázott. Annuska ábrándosan énekelt, hóhajú anyja meleg alt-hangon kísérte,
a púpos ember pedig hegedűjátékával szépen, harmonikusan megkoronázta a furcsa
muzsikát. Borongó, szerelmes magyar dalok röpültek ki Annuskáék ablakából és
odaszálltak a folyosón álmodozó mátkapárokhoz. A gyönyörűségektől borzongó
fiatalok nem eresztették el a dalokat és ájtatosan, halkan belefonták a maguk
énekét s muzikális, dalos lett a ház, melyre friss virág illatával ráborult a
májusi éjszaka.
Ezután minden este volt szerenád. Amikor véget
ért, a folyosókon megmozdultak a fiatalok és karöltve, énekes szóval elindultak
a lépcsőház felé. Imbolygó léptekkel valamennyien fölkerekedtek, mentek a
májusi sétára és a park a ház előtt már messziről kibontotta, emelgette feléjük
ölelő karjait. Orgona, jázminbokrok árnyékában mátkapárok sétáltak és esténként
itt volt a két nyomorék is, a szívükkel beszélgető emberek között. Valami
rejtelmes barátkozás egymás mellé boronálta őket. Különben itt a parkban alig
beszélgettek, csak ültek egymás mellett a zöld fapadon, mély hallgatással,
néha-néha egymásra tekintve. Egy este a púpos ember nyugtalankodott. Kemény,
sárga arcát az ég felé emelgette és a sánta leány is fölnézegetett a
mennyboltra. Olyan volt az ég fölöttük, mint egy regés baldachin. A világoskék
firmamentum puha, süppedős volt, mint a finom bársony, a fehér felhők, mint a
habos selyem, gomolyogtak rajta. A hold ráderengett a mennyboltra és halovány
sugárkévéivel összeszőtte az ég játékait. A púpos ember egyszer csak
megszólalt:
- Én olyan furcsán érzem magam, ha a hold süt.
A sánta leány ráemelte barátjára a tekintetét és
madárarcán nyugtalankodott a kíváncsiság. Nem tudta, hogy mit mondjon, egy
kicsit gondolkozott, aztán lehajtotta a fejét:
- Én is…
A muzsikus újra rábámészkodott az égre, a hold
delejes erővel rásütött gnóm fejére. Kemény arca csupa izgalom volt, amikor
beszélt:
- Én még mindig nem vagyok pesti ember.
Ilyenkor, ha a hold süt, otthon járok a kisvárosban, ahol nincsenek paloták.
Itt ki kell menni a városból, ha a holdat látni akarom, a paloták elrejtik, a
sugarait elfogják. De én szeretem a holdat és mindig tudom, mikor van telihold.
Ilyenkor felnézek a paloták között az égre és látom… a mi fehér utcánkat,
melyben nem ég a lámpa, a Nagy-Dunát, mely ezüst folyókat ringat, az arany klastromot,
melyből hófehér apácák néznek ki… és eszembe jut, hogy ilyenkor mennyi ember
szerelmes.
A két nyomorék mögött megzörrent a jázminbokor.
Rövid, forró kacaj csengett, aztán apró trillákban ijedten, ujjongva, sóhajba
halkulóan tovább zengett és belemerült egy villamoson ütköző, hirtelen néma
csókba. A púpos ember elejtette a szavát és zavarodottan nézett párjára. Ezután
mind a ketten a földre bámultak és a zöld fapadon lassan, palástolt mozdulással
egymás mellé húzódtak. A leány szólalt meg, de a tekintetét nem emelte fel a
földről:
- Én nem születtem hibás lábba. Beteg voltam és
akkor lettem ilyen…
A púpos ember a leány mellé csúszott, már
érezték a testük forróságát és halkan, félénken belefonva szavát a leány
szavába.
- Engem a dajkám ejtett le, két éves voltam..
- Mennyit szégyenkeztem…
- Nem mertem a leányokra nézni…
- A többi leányok mind boldogok…
- Mindig akartam és sohse mertem szeretni…
Elhallgattak, nagyszerű látomásoktól terhesen s
gyáván vártak valami káprázatos eseményre. Csók csattant újra mögöttük, friss
vérű szerelmesek nászos játékba kezdtek. Rezgett a bokor, fehér jázminvirágok
hulltak a csúnya emberekre. A sánta leány a két kezébe rejtette az arcát, úgy
zokogott, de a púpos ember megkereste a párja kezét, egyenként lefejtette az
ujjait és belekulcsolta azokat a maga kezébe, amikor pedig egymásra néztek,
akkor összeborultak és szűz csókokkal összefonódtak.
Képes hét 3. évf. 3. sz.
(1930. január 19.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése