Kisfaludy Károly (1788-1830): Honvágy

Sötét olajfák illatos hüsében
Ül a bús vándor, köny ragyog szemében,
S mélyen sohajtva vissza-visszanéz!
Kedves hazája tün fel kélpzetében,
Hajlékát véli a távol ködében,
S öröm-reszketve nyúl felé a kéz.

Az esti szellő honnyelvét sugalja,
Szeretti nyájas üdvözlésit hallja
A szép csalódás szellemajkain:
Ujulva kél a múltnak régi kéje,
S vidám alakkint lengedez feléje
A boldog sejtés fellegszárnyain.

Szülőföldéig terjed láthatára,
S békén mosolygva csendes alkonyára
Édes felejtés karján ringadoz;
S mint egykor ősi háza szük körében,
Első vágyási lobbadó hevében
Könnyült kebellel ifjan álmodoz.

De ah! Sietve tündérképe illan,
Midőn a déli nap halmára villan,
S dicső felséggel a nagy térre száll;
Fenn érzi most, mi messze szép hazája!
S bár itt szelidebb ég lehel reája,
A sínlő sziv nyugpontra nem talál.

Örök tavasz bár zöldel itt körüle;
Ott a természet téli gyászra düle,
S hegy-völgyet zord fagy, zúz, köd, hó tetéz,
De ott szabad! S a gazdag lét öléből,
A földi szépnek büszke lakhelyéből
Vadon berkére vissza-visszanéz!

Megy a bús vándor sorsa végzetében:
De él hazája bánatos mellében,
S andalgva meg-megáll minden fokon;
Keservit tördelt hangokon kiönti.
Keletről térő felhőket köszönti,
S elszenderül moh-lepte sírokon.

Borongva járdal kérkedő vidékin,
A régi nagy kor roppant omladékin,
Hol minden honi hőst előidéz,
Kik tettikért bár nem nyertek magas bért.
Bér nélkül tudtak halni a hazáért:
Azon dicsőkre vissza-visszanéz.

Az élet telje bár gyönyörre inti,
S biztatva utját fris rózsákkal hinti,
Kényen röpitve ösztönárjait:
De túllebegve hont-esdő reménye.
A külföld minden bájos tüneménye
Nem oltja lelke csendes vágyait.

Szakaszt is néha kellemes virágot,
Csak félig érez minden boldogságot.
Nyiltában hervad minden élemény;
Szelid hüségért lángol indulatja:
Mi itt magát lágy készséggel mutatja.
Muló hab, színlett kegy, csalóka fény.

S tovább-tovább megy, míg a czélhoz ére,
Hol mind az, mit hajdan fellengve kére,
Édes valóra létesülni kész.
Bár a szerencse nyilt ölébe zárja,
S körültündökli a hír csillagárja,
Míg szíve ver, csak vissza-visszanéz.

Forrás: Zilahy Károly: Magyar koszorúsok albuma. Írói élet- és jellemrajzok. Pest, Heckenast Gusztáv  1863.

Kisfaludy Károly (1788-1830): Karácsonéj

 
„Nosza hajdu! jer vadászni,
Hajtsd ki a jobbágyokat,
S vendégimnek hozz estére
Táncra vig leányokat!”
„”Úrfi, úrfi! A harang szól,
Szent karácson napja int,
A jó lélek térdre hullva
Most az Istenhez tekint.””
„Szent nap ide, szent nap oda,
Tedd parancsom, gyáva szolga.”

Hajdu elmegy, hajtók jönnek,
Bús szemökben köny remeg;
„Rajta, rajta!” s száz hahótul
Harsog, zúg a rengeteg.
A sas vijog, farkas ordit,
Vad kan röffen s csattogat,
Szarvas dobban és ropogva
Szaggat, tördel ágokat;
De üres zaj: vad nem tün ki,
És haragban ég az úrfi.

„Rosz hajtás ez, kezdjük újra,
Rajta, rajta! Lomha nép!
Lesre hajdu, börtön annak
A ki csügged s hátra lép!”
S át hegy-, völgyön, bokron, árkon,
Zajlik a hajtó sereg,
Nincs oly rejtek, nincs oly sűrű,
A melyet ne szállna meg.
De hiában: vad nem tün ki,
S dühben ég, dúl, fúl az úrfi.

És a mint zúg, és a mint néz,
Völgyben majd patakra lel,
Partján hajlék, és előtte
Biztosan egy őz legel,
S angyalképü kisded lyánka
Úgy simítja, úgy örül,
Életet hoz s oly vigan lejt
A szelid állat körül,
A ki látja mid megindúl,
De az úrfi fegyverhez nyúl.

Térdin esdik a kis angyal:
„”Oh ne bántsd jó őzemet!
Téjjel tartja bús anyámat,
Ölj meg inkább engemet.
Nincs apám, megölte ura,
Hadd anyámat élni még!”
Így a lyánka, s kék szemében
Ártatlan szép lelke ég,
És mint rózsagyöngy a szirthez,
Reng fel könnye a vad szivhez.

De fölötte villan a cső,
S a hív állat porba dűl,
„Kis galamb te! Végy anyádnak
Téj helyett most véribül!”
Így az úrfi, és kacagva
Martalékján elrobog,
És utána vérlángokban
A hajlék is fellobog;
Borzasztón süt rémutjára,
S a rezgő fák sudarára.

Ködbe sülyed a nap fénye,
Egy szép csillag sem tekint,
S vissza-vissza téren halmon
Száguld a vadász megint.
Fel-felröppen a sok varju
S őt károgva követi;
Fél a pásztor s nyáját haza
Más uton terelgeti;
Majd egy puszta templom alján
Ily gúnyszó kél szitkos ajkán:

„Oly fejéren mi kacsingat
Ott felém a fű között?”
„”Úrfi, úrfi! Az halálfő,
Ember egykor s üldözött,
Tömlöcödből itt tettük le,
Éve lesz, mint öngyilkost.””

„Haha! Így nem félti hölgyét,
S itt hevét lefázza most,”
S hetykén rúg a koponyához:
„Nosza csont, jer vacsorámhoz.”

Megy s utána a gödörbül
Tompa, hosszan jaj mordul,
És a mint megy, a kereszt is
Tőle búsan elfordul.
S mint közelget dús lakához
A kopó mind úgy vonit,
Lova rugdal, s vas kakasa
Háromszor lekukorit.
De pezseg benn a vendég már,
s a vidám kedv csak reá vár.

„Föl barátim! Csókra, táncra,
Hadd perdüljön a leányokat
Vig dalunk az égig hasson,
Van borunk! Húzd rá cigány!”
„”Úrfi, úrfi! Szent misére
Csendül ismét a harang!””
„Hadd konogjon, sokkal édesb
A pohár- s szerelmi hang.”
S a ház sarki szinte rengnek,
Nyalka táncban úgy kerengnek.

Majd leülnek vacsorához,
Bújdosik a tölt pohár,
És szilaj kedv- s tombolásban
Nincs sem mérték, sem határ.
S ím! Éjfélt üt, szörnyet csattan
A szobának ajtaján,
S a halálfő hempelyeg be,
Még sírföld meredt haján;
Kigyó ül sötét szemében,
S a vendég fut rémültében.

„”Még a sírban sincs nyugalmam
A hová kétség vetett!
Gyilkosom te! Fölriasztál,
Halld tőlem hát végzeted:
Durva ösztön- s kénynek éltél.
Térj magadba!”” „Nem, nem én!”
„”Istent, embert megvetettél,
Térj magadba!”” „Nem, nem én!”
„”Jer tehát, int a vég óra,
Sirbul e csók foglalóra.””

S undok szörnnyé duzzadozva
Kénköves lángot lövel,
Egy-egy mennykő csontütése
S így tátongva rálehel;
A bűn fia összeomlik
Száz forgó szél csap bele,
És üvöltve szórja hamvát,
Baglyoké lesz lakhelye:
S ott huhogják minden éjjel,
A mi történt a vad szivvel.

Forrás: Magyar szavaló. Jelesebb iróink műveiből összeválogatta KÖRNYEI JÁNOS tanár. II. RÉSZ. A közép és felsőbb tanodák használatára. Pest, kiadja Lampel Róbert 1863.

Kisfaludy Károly (1788-1830): Erzsébet

 
Gyászravatal készül, a nép gyül, tompa harangszó
Zúg, s keseregve hazánk bércei visszanyögik.
Meghalt Endre király! Vele Árpád törzsöke dőlt ki,
Melynek négy század látta csodálta diszét;
Mely rab-utált szivvel hintó törvényi malasztit,
A szabados népnek nagyra emelve hirté;
És ellenhadakat tanodó fejedelmi erőben
Büszke hatalma jelét messze időkre füzé.
Elhúnyt a hősvér! De miként a bús döledék közt
Néha tenyész egy bájillatozásu virág;
S nyitva szerény kelyhét az örömlét harmatit issza,
Mig a fergeteg őt kegytelen összetöri:
Igy maradott egyedül Erzsébet puszta tetőjén,
Pártos lelkü felek durva csapatja között.
S atyjának vesztén siratá a nemzet ügyét is,
Mely önnön fiain edzi dühödve vasát.
Így leve tömlőccé elődei fénypalotája:
Ő maga árva, szegény: párthive nincsen azért,
Ótalmára hevült idegen bár; ah de magyar nem,
Nem kele, nem buzgott védeni szent igazát.
S elhidegülve hagyá nagy hőse szelid unokáját
Válni örökjétől, mely nem örökje tovább.
„Hunnia, légy boldog! S bár nincs maradásom öledben,
Mig piheg e sziv, csak – csak teutánad eped.
Hiv leszek és hozzád, ha te bár elhagyva feledtél:
Csak te lehess boldog, szép haza! Szenvedek én.+
Ezt rebegé a szüz, nemzője porára borúlva,
Nagy koronázottink hajdani békehelyén;
És ott hol komorán barnúltak az ősi koporsók,
Honjától ott vőn sziv-szakadozva bucsút,
Érzi, miként hasad el bús élete minden örömtől
S könnyén népének lassu halála remeg.
Elvált! A kit nem rég ezerek tömjéne magasztalt,
Most távol rejtek néma homálya fedi.
A vigadók zajait s a kény szabad ömledezésit
Most halaványszinnel váltja monostori csend.
Rettentő csere! Mily türelem múlhatja fel e súlyt,
Mely a vétlen szűz lágy kebelére rohant!
Távol kedvesitől, részvétlenül, élve temetten:
Léte kies tavaszát zárja halotti magány.
Sikra kiszállani már nem látja vitézei rendét,
Harsány tárogatók nyers riadalmi között,
S bajnoki játékban diadalra hevülve szemétől,
Csengni acélon acélt, vivni erővel erőt.
Nem, nem a délceg inú paripák nyilröptü szökésit
Párducos ifjaknak verseny iramtok alatt:
Nem, soha nem többé! Mindennek vége szakadt már,
A gyönyörü létnek kelleme, szépe, oda!
A győztes seregek dalait most váltja karének,
Mely remegő ajkin hosszu fohászba vegyül;
Vagy komor árnyékként lépdelve sötét teremében,
Gyúladozó vérrel küzdve emészti magát.
Nem mosolyog neki a viszonérzés égi sugára,
Mely lágyvonattal hű szerelemre hevit;
S hintve reánk a lét bájlóbb tartalmu világát,
Minden földi öröm kéjözönébe merit.
A gyöngéd anyanév, deli férjnek tiszta szerelme,
És rokonúlt lélek őt nem enyelgi körül.
Sejti malasztit bár, de lemondás átka felette!
S álma derültében kélpe alélva letün.
Így hervad szomorún örökös gyászkörbe szorúlva,
Így a forró sziv a hideg élet alatt.
Mindenek elhagyták: egyedül fájdalma maradt hiv,
Nyújtva töviskoszorút bibora éke helyett,
Vér gőzölg azalatt Magyarország térein: a vak
Pártosság szabadon gyüjti halálra tüzét;
Mig Rozgony mezején Károlynak fegyere győzvén,
Méreg-, tőr- s cseleken nyert urasága megállt:
S miglen az új fénynek hódolt s örvendeze a nép -
Messze vidéken szép csillaga éjbe borúlt.
Mint a nyári lebel sivatag közt, húnyt el az élet,
Vég jele áldás volt, vég rebegése: haza!
Így hala Erzsébet, nagy szerzőnk hiv unokája,
És hidegült hamvát nem fedi honul virág.
Nyúgodj, áldott sziv! Emlékedet élteti a köny.
Melyet drága hazánk egykori képe fakaszt.

Forrás: Magyar szavaló. Jelesebb iróink műveiből összeválogatta KÖRNYEI JÁNOS tanár. II. RÉSZ. A közép és felsőbb tanodák használatára. Pest, kiadja Lampel Róbert 1863.

Kisfaludy Károly (1788-1830): Mohács

Hősvértől pirosúlt gyásztér! Sóhajtva köszöntlek,
Nemzeti nagylétünk nagy temetője Mohács!
Hollószárnyaival lebegett a zordon enyészet,
S pusztitó erejét rád viharozta dühe,
S vad diadalma jelét robogó villámival itten
Honni vitéz seregink holttetemikre süté.
Tomori! Büszke vezér! Mért hagytad el érseki széked?
Nem halt volna hazánk disze virága veled.
Harc tüze lángitá bizton viadalra kikelted,
S érted mennyi dicsők estenek áldozatúl!
Szük vala egy ország! Be kicsiny most néma lakásod;
Tárogatód megszűnt, rozsda emészti vasad.
Nyúgodj! rajtad üzé dölyfét a csalfa szerencse;
A békitő sir enyhe takarja porod.
Hány fiatal szivet, tele sok szép földi reménnyel
Sujta le kegytelen itt a riadó csatavész!
Élte kies tavaszán kora sirt hány ifju talála,
Kit nem rég az öröm lágy öle ringata még!
Disztelen itt fekszik, deli termete összerutitva,
Száguldó paripák vas szegü körmök alatt.
Szög haja fürteivel nem játszik kedvese többé,
Vér- s tapadó portól elmerevedtek azok,
Hasztalan áll az uton váró hive fris koszorúval,
Nem jön-e bajnoka még, félve reménylve vigyáz:
Hogyha levél zördül, őt sejteti véle szerelme,
Néz, piheg, arcz tüzel s keble feszülve haboz.
Ah4 de hiába tekint a távol lenge ködébe:
Elmarad a kedvelt s érzete búnak ered.
Végre megérti Mohács veszedelmét; gyönge virágkést
Hervad el a szép szűz néma keserve között.
Sirja felett enyeleg suttogva az alkonyi szellő,
S a hűség csendes angyala őrzi porát.
Mennyi nemes bajnok, méltó sok századot élni,
Fénytelen itt szúnyad a kő se’ mutatja helyét!
Ősi szabadságért harcolt bár férfi karokkal,
Rendzavaró hévvel vérbe füresztve vasát,
Ámde hol olyan erős, kit meg nem dönt sok ezer kar?
Testhalmok közepett küzd, noha élte szabad,
Sinli szokott terhét tüzménje, nyikogva kapar, vág,
Rúgdal, rázza fejét, hosszu sörénye lobog,
Elszáguld, haza tér, s így hirli vitéz ura húnytát,
Kit repedő szivvel hölgye zokogva sirat;
S míg sürü könnye apad, ő is hű férje után hal,
S a kiürült háznak csak dőledéke marad.
A tölgy, mely zivatar közt annyiszor álla kevélyen,
Döltében iruló ágait így temeti.
Hány bajnok hala így, de csak a boldog leli bérét,
a meggyőzöttnek csillaga véle tünik.
Így hamvadtak el ők alacsony moh-lepte gödörben;
S a feledékenység éje boritja nevök.
Hantra dül a pásztor s fütyörészve legelteti nyáját,
És nem tudja, kinek hőspora nyugszik alatt;
Titkon még is eped, szomorú dalt zengedez ajka:
A hős árnyékok csendesen ihletik őt.
A csatasikon mély borulattal ballag az útas,
Elgondolva minő kétes az emberi sors;
Néz, és elkomorúl, s lesütött szemmel halad ismét,
Felpattant sebeit belseje érzi maga,
Ott, hol az esti sugár gőzfátyolt nyugtat az éren,
Minta födözgetné, hogy ne tekintse szemünk:
Ott vergőde Lajos, rettentő sorsu királynak,
Sülyedező lova érc himzetü terhe alatt.
Hasztalanúl terjeszti kezét, nincs, nincs ki segitse!
Bajnoki elhulltak, nincs ki feloldja szegényt!
Tátogat a mélység, aranyos páncélja fakó lesz,
S összezuzott testét hab fedi s barna iszap.
Ekként halni kinos! S kegyalak! Neked életed így tünt!
Veszteden a magyar ég napja sokára leszállt.
Ifju valál, örvényt nem sejtvén szörnyen adózál;
Szendergő porodat béke lebegje körül!
Hajh s ezt visszavonta okozá mind, s durva irigység:
Egységünk türten törve, hanyatla erőnk.
A sorvasztó  lánc így készüle árva hazánkra;
Nem! Nem az ellenség, ön fia vágta sebét.
Gyász emlékü vidék! Mi sok inség kútfeje lettél:
Párolgó mezeid bánatos oszlopa ez.
Naggyá lett Szolimán gőgét Buda ormai nyögték,
S kénye vadon dúltán annyi viszályra jutánk,
Hány szűz fonnyada el zsarlónk buja karjain ekkor,
S a Duna szőke vizén hány rabok úsztak alá?
Birtok nem vala már, idegen lett a magyar otthon,
Félhold kérkede szét városi tornyairól -
El! ti komoly képek! Ti sötétség rajzati, félre!
Új nap fényle reánk annyi veszélyek után.
Él magyar, áll Buda még! A múlt csak példa legyen most,
S égve honért bizton nézzen előre szemünk.
És te virúlj, gyásztér! A béke malasztos ölében:
Nemzeti nagylétünk hajdani sirja Mohács.

Forrás: Magyar szavaló. Jelesebb iróink műveiből összeválogatta KÖRNYEI JÁNOS tanár. II. RÉSZ. A közép és felsőbb tanodák használatára. Pest, kiadja Lampel Róbert 1863.

dr. Váczy János: Kisfaludy Károly halálos ágyán

 

         Midőn a Kisfaludy-társaság, mely az Auróra-körnek többé-kevésbé folytatása, vagy „szellemi emléke”, február 6-án szokásos ünnepélyes gyűlését tartotta: bizonyára számos hallgató visszaidézte képzelmében Kisfaludynak nemcsak születését, melynek kilencvenkilencedik évfordulója éppen erre a napra esik, hanem halálát is, mely a nemzetet, különösen pedig az ifjabb írókat gyászba borította. A bölcsőtől a koporsóig mintegy negyvenkét év múlt el, reményben és aggodalomban, hitben és csüggedésben, küzdelemben és dicsőségben teljes negyvenkét év, mely alatt a magyar fölébredt nehéz álmából, visszatért a sír széléről, hogy megmutassa életrevalóságát, erejét, szellemi és anyagi képességeinek gazdagságát. Úgy látszott, hogy a nemzet sietve, rohamosan akarja pótolni századok mulasztását, mert a fölébredt nemzetiség szilárdabb fejlődésnek indult, mint bármikor az előbbi századokban.

         Kazinczyn kívül senki sem volt már ekkor az írók között, ki működésével, nagy ismeretségével, példájával és tekintélyével nagyobb hatást tett volna az átalakuló Magyarországra, mint Kisfaludy Károly. A legnépszerűbb volt valamennyi közt, mert a hazafias, nemzeties iránynak ő adott legelőször igazi hangot költészetünkben. Nemcsak dalaival és költői beszélyeivel, de főképp vígjátékaival oly irányt kezdett, amely irányt Vörösmartynak csak tovább kellett folytatni, s erősbíteni, hogy költészetünk virágzásnak induljon. Ő volt az első drámaíró, akit 1819-ben színpadra hozott a közönség, hogy koszorújával a szűnni nem akaró tapsaival tüntesse ki; hogy nem annyira a drámaírói nagy tehetség, mint főképp a hazafias érzések bátor tolmácsolója előtt lelkesedését fejezze ki, mintegy látható megelégedéssel, sőt elragadtatással Kisfaludy jövőjének útját mutatva. Kisfaludy olvasott a közönség hangulatából s amit eddig művészi ösztönből, mintegy véletlenre bízva mert tenni, most művészi öntudatosságból, a nagy közönség ítéletére támaszkodva saját lelke meggyőződésével és szilárdságával folytatá.

         A hátralevő tizenegy év életének legszebb, érdemekben leggazdagabb korszaka. Oly emberek barátságával volt körülvéve, mint Vörösmarty, Bajza, Toldy, Helmeczy és Zádor, akik egyhangúlag mesteröknek tekintették s akik előtt valóban nagy tekintélyben is állt nemcsak mint költő, festő, esztétikus, hanem mint világlott ember is, ki többet forgott egymaga a nagyvilágban, mint összes írótársai, s aki a költők közül jóformán egymaga járt a főúri szalonokba s kedvesen látott vendég volt mindenütt. Sőt Széchenyi István is jobbára csak őhozzá látogatott el, mikor Pesten volt; őt beszélte rá, hogy vállalja el az első nagyobb szabású politikai lap szerkesztését, a későbbi „Jelenkor”-ét, amelynek Széchenyi mintegy védnöke, vagy vezére volt.

         Utolsó napjai efféle tervezgetésben múltak. Készséggel fogadta a legnagyobb magyar bizalmát. Maga is vágyott a politikai téren némi szerepet vinni s azt hitte, ohgy a szerkesztése alatti lap az átalakuló Magyarország legelső közlönye lesz. Barátai és ismerősei előtt, kik gyakran meglátogatták betegágyában, folyvást az új, a megindulandó nagy politikai lap programjáról szeretett beszélgetni. Kedélye még sokkal ruganyosabb volt, semhogy a végbúcsúra gondolt volna. Szántszándékkal foglalkozott ily behatólag politikai terveivel, hogy még csak képzelmében sem merüljön fel a halál, az elválás fájó gondolata. „Az opporisito és reform zászlóját tűzzük ki – mondá Szalaynak halálos ágyán – mindenifjú írónak velünk kell tartani.” Ő volt Széchenyinek egyik legigazabb híve, akire már föllépésével mintegy ellenállhatatlan varázst gyakorolt, s aki után az egész Auróra-kör magáévá tette a nemes gróf eszméit.

         Ha látták jó barátai, mennyi reménnyel csüng az életen, mennyire bízik jövőjében, holott oly közel leselkedett hozzá kérlelhetetlen ellensége, a halál: lehetetlen volt mélyen meg nem indulniok a veszteségen, mely immár bekövetkezendő volt. Látták, hogy sietve szőtt tervezgetése már az utolsó harcot vívó férfiúé, aki mit sem akar tudni arról, aminek még gondolata is oly borzalmas volt előtte mindig. Toldy, Bajza és Vörösmarty legtöbbször megfordultak nála. Ez utóbbinak jelentékeny szerep kínálkozott a megindulandó lap szerkesztésében.

         A végzet azonban mást határozott. 1830. nov. 29-én Kisfaludy örökre búcsút vett az élettől. Társai mély gyásszal, könnyezve állták körül ravatalát s fogadást tettek, hogy a köztük s az elhunyt jó barát közt fennálló benső viszony emlékére társaságot alapítanak. Vörösmartyt, ki mindvégig egyik legjobb barátja volt az elhunytnak, különösen fájdalmasan érinté a szomorú hír. Vörösmarty nemcsak mint jó barátját, de mint írót is sokra becsülte s halálában a végzet különös bosszúját látta, amellyel a legmagasbra törekvőket leghamarabb megfosztja az élettől. Azért szól Kisfaludy Károly halálára írt elégiájában oly megtört hangon:

Elhunyt visszajöhetlenül,

Bár érette egész nemzet epedne is!

BAJZA – TOLDY – VÖRÖSMARTY

KISFALUDY KÁROLY HALÁLOS ÁGYÁN – Barabás Miklós 1930. évi rajza után

Forrás: Képes Folyóirat - Vasárnapi Ujság tüzetekben I. kötet. Bp. Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda

1887.

Egy bécsi lap Kisfaludy Károly haláláról

Az Allgemeine Theaterzeitung und Originalblatt für Kunst, Literatur und geselliges Leben – Wien 1830. XXIII. évfolyamának 146. számában olvassuk a következő meleg hangú nekrológot: „Kisfaludy Károly nincs többé.  Ez a kitűnő magyar költő, akire a magyarok joggal lehetnek büszkék és akinek a neve a külföldön is ismeretes volt, Pesten, ez év november 22-én* (* Ez az adat téves; 21-én halt meg.) életének 40-ik évében meghalt. E nagyszellemű férfiúnak földi maradványait e hó 23-án temették el pompával, nagy részvéttel. Kisfaludy Károlyban a magyar múzsa egyik legméltóbb és legderekabb ifját vesztette el.” – Majd pedig közli a Bécsben lakó Austerlitz Károly nevű költőnek, aki Kisfaludynak személyes ismerőse is volt, következő ez alkalomra írt szonettjét:

Blume auf das Grab des ungarischen Dichters Karl v. Kisfaludy

O traure nicht, dass Kisfaludy schied,

Pannonia! von dieser irdischen Szene,

Weih’ ihm der tiefen Rührung stille Thräne,

Doch traure nicht, dass Kisfaludy schied;

Er lebt unsterblich fort in seinem Lied,

und seine freyen muth’gen Lyratöne,

Besingend hell die Tugend deiner Söhne,

Sie wirken fort in jedem Hochgemüth.

Drum freue dich, dir blieb sein edler Geist

Der jugendlich in seinen Liedern waltet,

Der Schönheit hehre Bildungen gestaltet,

Und jeden Sinn zu den Gestirnen reisst.

So theilst du mit den Himmlischen ein Gut

Und so wie ehmals wärmst dich seine Gluth!

A cikk végén megemlíti az Aja név mögött rejtőző író, hogy Kisfaludy az 1831-iki esztendőre Jelenkor cím alatt egy új magyar lapot is hirdetett, és hogy a költő bátyjától, Kisfaludy Sándortól várható az elhalt költő életrajza.

PERÉNYI JÓZSEF

Forrás: Irodalomtörténet 7. évf. 1918.

Elek Oszkár: Kisfaludy Károly Eprészleánya és egy skót népballada

Kisfaludy Károly epikai költészetének az Eprészleány valóságos gyöngye. Meséje is megragadja az olvasót. A mese szövésében olyan találó ötletességre s meglepő fordulatra bukkanunk, hogy ezért is nagy dicséret illetné Kisfaludy Károlyt, ha ez a mese az ő leleményére vallana.

Az „eprészleány” kedves történetet megtaláljuk egy régi skót népballadában. Feljegyezték már Kinloch, Buchan, Chambers, a jeles balladagyűjtők. Az összes változatokat Francis James Child megbecsülhetetlen értékű, Magyarországon eléggé nem méltányolt, bár a magyar balladaköltészet egyetemes népköltészeti változataira is fényes világosságot derítő¹, kiválóságaiban a Percy püspök kiadványát is jóval felülmúló balladagyűjteményében tanulmányozhatjuk.

Szép májusi napon, mikor a nap derülten sütött, egy takaros leány mélyen sóhajtozott. John of Hazelgreenért bánkódott. Valaki megszólítja, boldog volna az a férfi, kihez feleségül menne. A leány nem törődik a csalogató szóval. Dicséri John of Hazelgreen széles vállát, hatalmas karját, csinos tekintetét, aranyfonatú haját. A másik erre azt mondja, John már nem él. A meglepett leány a halált kívánja, mikor a lesújtó hírt hallja. amaz buzdítgatja, ne törődjék Johnnal, szívesen beleegyezik, hogy legidősebb fia feleségül vegye. A leány nem tágít. Erre z éltes várúr lovára emeli. A paripát megsarkantyúzza s Bigger városába vágtat. Itt kabátot, uszályos ruhát, selyemfőkötőt s ezüst cipőt vásárol neki. Újból paripájára kapja s odavágtat vele, hol vigasság járja s gyönyörű arcú nőkben gyönyörködhetik a szem. Hiába, a szerelmese miatt búslakodó leány könnyei szakadatlanul omlanak. Egyszerre előugrik a fiatal Hazelgreen, az idős lovagban apját üdvözli. Karjába ragadja az epedő leánykát. Fogadkozik, inkább elpusztul, inkább elengedi apja minden birtokát, csak a szeretett leány az övé legyen. Az apa megnyugtatja, még ma lesz a lakodalmuk s övék lesz az ősi birtok:

O  hold your tongue now, son, he sayes

Let no more talking be;

This maid has come right far from home

This day to visit thee.

This day should been your wedding-day,

It shall be thy bridall-een

And thou’s get all thy fathers land

And dwell in Hasillgreen.²

A leány titkos epedése, az apa cselvetése, ajándékozása, a csalafintaság derűs fordulata közös mozzanatok. Feltűnően hasonló a meglepetésszerűen előbukkanó nászkíséret felvonulásának az indítéka is. Úgy a balladának, mint Kisfaludy Károly elbeszélésének fontos mozzanata még a szerelemnek társadalmi különbségeket megszüntető varázsereje.

Az előkelő főúr és az egyszerű leányka szerelmének ez, a népköltészet demokrata felfogásával könnyen magyarázható indítéka a skót népköltészetben régi keletű. Példaképpen Walter Scott híres gyűjteményének The oroginal ballad of the Broom of the Cowdenknows című balladájára hivatkozom.³ Egy előkeő úr származását eltitkolva megszereti az egyszerű fejőleányt. A szerelemnek csakhamar záloga is lesz. A nemes úr újból megjelenik. Megismerteti magát: lord, oaklandi birtokos; nagyon boldog, hogy a fejőleány lesz a felesége.

Az Eprészleányban a szerelmesek találkozásának romantikus rajza eredeti jellemű, s erős bizonysága Kisfaludy Károly tehetségének. Van még néhány eredeti mozzanat az Eprészleányban, de a költői elbeszélés lényege a skót balladára utalja a kutatót.

Valószínű, hogy Kisfaludy Károly a skót balladának német fordítása vagy átdolgozása alapján írta a művészi kivitelre valló költeményt. Párhuzamunk alapján kiderül, hogy az Eprészleány költészetünknek első terméke, mely a skót népköltés hatására vall.

¹) Csupán két példára hivatkozom. A skót-angol népköltészetben a mi Molnár Annánknak Lady Isabel and the elf-knight a mása. Számos változata van a holland, flamand, dán, svéd, norvég, német, sziléziai, vend, cseh, szerb, francia, észak-olaszországi, spanyol, portugál népköltészetben. Childnak róluk írt nagy bevezető tanulmánya a folklore-ra alkalmazott philologiai pontosságnak a remeke (I: 22-54, negyedr.) Bőven tárgyalja a magyar változatokat is: „Five versions from recent traditions, all of them interesting, are given in Arany and Gyulai’s collection of Hungarian popular poetry, Molnár Anna (I. 45). Pálbeli Szép Antal angol változata Willie’s lyke-wake. Child bevezetésében nemcsak az angol változatokat tárgyalja, hanem foglalkozik a dán, svéd, olasz, szlovén alakokkal is (I. 247-250). Az idegen változatok közül legbővebben a magyart ismerteti: „A. Magyar. Arany and Gyulai, I, 172, o 18. „Pálbeli Szép Antal”, translated by Aigner… Handsome Tony tells his mother, that he shell die for Helen”, etc. (I: 249-250.)

²) Francis James Child: The english and scottish popular ballads: John of Hazelgreen, Part IX, 160. és a k. lk.

³) Walter Scott: The minstrelsy of the Scottish Border, 1873-iki kiadás, II, 29-32.

Forrás: Irodalomtörténet 1. évf. 9. füz. 1912.

Kisfaludy Károly (1788-1830): A bánkódó férj

Szatmárban egy kis csárda van,

Trézsi asszony lakott ottan.

Éjfél haján, bogárszemű,

Kerek tagú, őz termetű;

De jaj, mi szép oly csintalan,

Rózsás ajkin pör úntalan.

Most kezde csak honn kis vitát,

Csöröl, pöröl, ver a mit lát.

Férjén a sor, ki szugban ül,

Midőn ily szó harsog kivül:

"Jön a tatár!"

Réműl, sír, fut, bujkál a nép;

De szép Trézsi hegykén kilép:

Ő férfitól hamar nem fél,

Kivált az ügy ha nyelvre kél.

Még harcztól lángzók arczai,

Lejtnek hókeble halmai,

Midőn jön egy zömök tatár,

Szivén zsákmány, szemén tüzár

A szép Trézsi kényére hat,

Nem kér soká, felé ugrat,

Derékban őt átöleli,

Magához lóra emeli,

Eltér s öröm lobbantában

Rá-rá pislog nyargaltában.

Búsúl a férj szép asszonyán,

Utána néz mint vész után;

S a mint eltűn, köny könyet hajt

Sajnálná őt, és felsóhajt:

"Szegény tatár!"

Forrás: Aurora – Anthologia a magyar költészet fénykorából – Összeállította Király György – Gyomán, Kner Izidor költségével és betűivel 1921