Kisfaludy Károly (1788-1830): Honvágy

Sötét olajfák illatos hüsében
Ül a bús vándor, köny ragyog szemében,
S mélyen sohajtva vissza-visszanéz!
Kedves hazája tün fel kélpzetében,
Hajlékát véli a távol ködében,
S öröm-reszketve nyúl felé a kéz.

Az esti szellő honnyelvét sugalja,
Szeretti nyájas üdvözlésit hallja
A szép csalódás szellemajkain:
Ujulva kél a múltnak régi kéje,
S vidám alakkint lengedez feléje
A boldog sejtés fellegszárnyain.

Szülőföldéig terjed láthatára,
S békén mosolygva csendes alkonyára
Édes felejtés karján ringadoz;
S mint egykor ősi háza szük körében,
Első vágyási lobbadó hevében
Könnyült kebellel ifjan álmodoz.

De ah! Sietve tündérképe illan,
Midőn a déli nap halmára villan,
S dicső felséggel a nagy térre száll;
Fenn érzi most, mi messze szép hazája!
S bár itt szelidebb ég lehel reája,
A sínlő sziv nyugpontra nem talál.

Örök tavasz bár zöldel itt körüle;
Ott a természet téli gyászra düle,
S hegy-völgyet zord fagy, zúz, köd, hó tetéz,
De ott szabad! S a gazdag lét öléből,
A földi szépnek büszke lakhelyéből
Vadon berkére vissza-visszanéz!

Megy a bús vándor sorsa végzetében:
De él hazája bánatos mellében,
S andalgva meg-megáll minden fokon;
Keservit tördelt hangokon kiönti.
Keletről térő felhőket köszönti,
S elszenderül moh-lepte sírokon.

Borongva járdal kérkedő vidékin,
A régi nagy kor roppant omladékin,
Hol minden honi hőst előidéz,
Kik tettikért bár nem nyertek magas bért.
Bér nélkül tudtak halni a hazáért:
Azon dicsőkre vissza-visszanéz.

Az élet telje bár gyönyörre inti,
S biztatva utját fris rózsákkal hinti,
Kényen röpitve ösztönárjait:
De túllebegve hont-esdő reménye.
A külföld minden bájos tüneménye
Nem oltja lelke csendes vágyait.

Szakaszt is néha kellemes virágot,
Csak félig érez minden boldogságot.
Nyiltában hervad minden élemény;
Szelid hüségért lángol indulatja:
Mi itt magát lágy készséggel mutatja.
Muló hab, színlett kegy, csalóka fény.

S tovább-tovább megy, míg a czélhoz ére,
Hol mind az, mit hajdan fellengve kére,
Édes valóra létesülni kész.
Bár a szerencse nyilt ölébe zárja,
S körültündökli a hír csillagárja,
Míg szíve ver, csak vissza-visszanéz.

Forrás: Zilahy Károly: Magyar koszorúsok albuma. Írói élet- és jellemrajzok. Pest, Heckenast Gusztáv  1863.