Tompa Mihály (1817-1868): Május első napján

1857.

Igazán már nyolcz éve lesz, a midőn
Kezed, szived életemnek kincse lőn!?
Ugy elillant, nem is véltem! – mintha vélem
Egy jó tündér átrepült vón’ az időn!

Te vagy az a nyájas tündér, te magad!
A tövis közt utam gyorsan elhalad,
S azt a mézet, mit fukaran nyujt az élet:
Százszorozva izli ajkam általad!

A multakra irigykedni nincs okom,
Most is olyan vagy nekem, mint egykoron!
Midőn álltál ott az oltár zsámolyánál
Szerelemmel, szeméremmel arczodon!

Kellemidben nincsen semmi veszteség!
Vagy szemem csal, a mely vélök eltelék?
Szép csalódás, könnyü fátyol! a mint látszol,
Én szeretlek, boldog vagyok, s ez elég!

Csöndes a ház, csöndes a sziv! – jó nekünk!
Nem sohajtjuk, a mit el nem érhetünk: -
Melyből váltva lész az élet boldogsága,
Mindenünk van: búnk, reményünk, örömünk.

Néha, néha megrendül e kis sziget,
De a szélvész a mikép jött elsiet; -
Hol kis bátyja dombja látszik: fiunk játszik…
Mást adott, ki elvevé az egyiket.

S mi jót érünk, neki szánjuk, mind neki!
Zúgjanak ránk a balvégzet fellegi!
A madár ül éjszakákon, künn az ágon…
Meleg fészkét kicsijének engedi.

Ifju lettem! – szívem agg volt ezelőtt…
Most mindenben érdekest lel s meglepőt; -
A mit ködben sejtve láttam hajdanában:
Mind megértem! – fényes álmam mint betölt.

Csak tovább is, csak sokáig így legyen…
Szelid holdam, vezérj át az életen!
Hogy majd végén búcsút véve rátok nézvén:
Boldog álom fogja bé az én szemem!

Forrás: Zilahy Károly: Magyar koszorúsok albuma. Írói élet- és jellemrajzok. Pest, Heckenast Gusztáv  1863.