Ibn Szahl al-Andaluszi (megh. 1251): Dalok

 

I.

Ha titokban egy pillantást rá vetek,

Tejarcára tüstént rózsát ültetek,

Csak azt tudnám, mért tilos hát énnekem

Leszakítnom a rózsát, mit ültettem.

 

II.

Valahányszor panaszkodom bánatomról,

Elfordítja tekintetét bús arcomról,

Mintha érző leányszíve nem is lenne,

Belehalok ebbe a nagy szerelembe.

Csak úgy siklik rajtam át a pillantása,

Mint sziklán hagy nyomot egy kis hangya lába,

S én ezért a semmiségért is csak áldom,

Nem korholom sem itt, sem a másvilágon.

 

Forrás: Budapesti Szemle 1944. 267.kötet 800-805.sz.

Ibn an-Nebih al-Miszri (megh. 1222): A halálról

 

Minden ember a halálé,

Száguldunk, mint lovasok,

S ki leggyorsabb e versenyben,

Az a leghősibb halott.

Csak azt hívja meg az Isten,

Akit méltónak talál,

Kit kiválaszt pártatlanul

Megbizottja: a halál.

Ott vagyunk a tenyerében:

Drágakövek bársonyon,

Válogat és mindig csak a

Legeslegjobb van soron.

El kell múlnunk, mint az árnyék

Elmúlik, ha nagyra nőtt,

Úgy lehullunk, mint a kopják,

Sokszor, jaj, a cél előtt.

Nem szabadul fel a lélek,

Bilincsét le nem veti,

Csak mikor a biztos romlás

A testet már meglepi.

Ó halál, te rettentő úr,

Mily könnyen bánsz el velünk!

Nincs éles kard, mely levágna,

Nincs ellened fegyverünk.

 

Forrás: Budapesti Szemle 1944. 267.kötet 800-805.sz.