ÚGY
guggoltak egymás mellett a birsalmabokrok, mintha köszvényes öreganyókák
sütkéreznének a napon. De rút növésükre most dús fátylat borított a tavasz:
Virággal fűzte meg minden águkat. Fiatal leány járt a virágos tavaszban és
sorba simogatta a puha szirmokat. Belecsókolt az illatos fehérségbe és nagy
örömök várása keringeltette gyorsabban a vérét.
Nagymama
mögötte tipegett. Kicsi volt és meggörnyedt ő is, mint a dombon melegedő
bokrok. De reája is a fiatalság fátyolát borította a tavasz. Igaz, hogy ez a
fiatalság a meleg szívéből kilávázó szeretet visszfénye volt.
Mára
várta haza a fiúunokáját. Hittel hitte, hogy kedvencének megérkezése meghozza
régi vágyainak teljesülését is. megfakult kék szemének szembogarában egyelőre
csak a könnyedén lépkedő leány alakja tükröződhetett. De kívánságos szíve
melléje vetítette komoly és jó Dénesét is.
Hihetetlenül
ölelte a virágokat. Egy vigyázatlan mozdulattal megroppantotta az összefogott
gallyakat. Kifordult az ágak fehérteste, mint csonttörés a megsérült bőrön.
Nagymama
együtt jajdult a megsebzett bokrokkal. Könyörögve kapott a leány karjához:
-
Ilikém, ne…
A
leány hátranézett. Telt felsőajka felhúzódott a villogó fogairól, ahogy nevetésre
vált a szája. Megcsavarta a lazán fityegő szárakat, hogy egészen leváltak.
Kebléhez szorítva becézte a hatalmába kerített gallyakat.
-
Olyan szép ez így nagymamám, olyan nagyon szép! – Persze, maga most is a téli
birsalmasajtra gondol! Azért sajnálja úgy tőlem ezt a néhány ágat!
A
nagymama ráncos arca furcsán félrehúzódott. Szája szögletében felváltva ugrált
az ijedtség és a hitetlenkedés. De mind a kettőt elűzte a szomorúság.
Lehúzódott ajka sírón remegett, mint az ártatlanul megvádolt gyermeké:
-
Azt hiszed… Azt hiszed, önzésből sajnálom? Azt hiszed…
Földre
zuhantak a virágok az Ili leeresztett karjából. Két keze az üde szirmok helyett
most az elhervadt arcot becézte:
-
Nagyanyókám, kicsim, drágám… Hát már újra olyan csúnyát mondtam!? De én csakugyan
azt hittem…azt…
Jókedve
lebirkózta az önvádját. Újra kikacagott a szeméből a fiatalság:
-
Igazán azt hittem, azért szólt reám, mert úgy szereti a birsalmasajtot!
Simogatása
elkergette a szomorúságot a kedves arcról. De a komolyság nem tágított. S az
öreghang neheztelés nélkül is korholó maradt:
-
Hát ilyen kicsinyesnek ismersz?! Én nem magamért szóltam, Ili… Én csak a
gyümölcsöt váró virágzást védelmeztem…
A
gyermekleány felvont szemöldöke elárulta, hogy nem érti ezt a beszédet.
Magyarázatot sem várt. Ibolyák mellé térdelt a fűbe. Nagy, kerekpárnát gyűjtött
az illatos lilatömegből.
-
Ezt viszem a Dénes szobájába.
A
öreghölgy szívében riadót vert az öröm. Most igazán tovafutott a komolysága is.
-
Vidd be, kicsim, vidd be… Hogy megörül majd neki az a drága fiú4
Duzzogóra
csucsorodott a pirosszáj. A gallyak mellé fűbe került a lilapárna is.
Hátrafeszített karokkal szökkent fel a leány. Lába idegesen taposta a
nedvszagot árasztó zöldleveleket.
-
Drága fiú! persze, nagyanyóka jobban szereti Dénest, mint engem… Hát akkor én
meg utálom Dénest!
A
fejér hajon remegett a napfény, ahogy nagymama a fejét csóválta. Úgy érezte,
hogy nem bír a leány fékezhetetlen temperamentumával. Úgy látszik: gyermekek
nevelésére igazán csak a szülők valók, - a nagyszülőket elgyengíti a
megkettőztetett szeretet.
De,
ahogy ezt végiggondolta, tiltakozás kiabált a szívében és meleg áradás öntötte
ki belőle a keserűséget. Nem, nem… Mintha bocsánatot kérne, háromszor is
elmondta magában a nevet: Dénes, Dénes, Dénes… Ó, hiszen ez a fiú egészen
hozzásimult öregkeze vezetéséhez. Ha már az Isten úgy rendelte, hogy mindkét
leányát korán veszítse el és a fiatalságukat élni akaró vejei reája hagyták a
gyermekeiket, nem vádolhatta magát, hogy egészen rosszul töltötte be a szülők
helyét. A leány unokája ugyan szertelen és kiszámíthatatlanul szeszélyes, - de
a fiú… A fiú!
Újra
együtt látta őket. Megnyugvás volt még elképzelnie is az Ili napsugaras
szépsége mellett a komoly fiút. Vigasztalás imádságos vágyakozása énekelt
zsolozsmákat: Majd a szerelem mindent kiegyenlít! Bizonyosan mindent
kiegyenlít!
Meghajolt,
hogy felvegye a virágokat. Békítően duruzsolt a hangja!
-
Majd beviszem hát én csak azért is… Te csúnya, féltékeny gyermek! Mintha én
valaha megkülönböztettelek volna benneteket…
Ili
felkapta előle a virágokat. Még most is duzzogva csucsorodott a szája. De
hangját már megolvasztotta a szeretet.
-
Dehogyis nem! Egészen másképpen szereted Dénest, mint engem!
-
Másképpen… Persze, hogy másképpen… Nem is szerethetem úgy Dénest, mint az én
szeszélyes kis bolondomat.
A
szőkefej odasimult az öreg szívre. Hallotta a halk dobogását. Érezte, hogy bűn
lenne a vitatkozás.
-
Dénes a támaszod, ugye nagyanyóka? Na, - nekem nem kellene ilyen szeretet! Én
csak azokat tudom szeretni, akikkel együtt örülhetek az életnek! Te fiatalabb
vagy Dénesnél, hidd el nagyanyóka!
Az
öregszív megakadt egy percre, mintha váratlan akadály torpant volna örökös
útjába. Gonosz sejtés szorongatta meg, hogy annál vadabbul lendüljön meg újra.
Míg a leány fejét simogatta, arra gondolt, hogy igazán át kell már adnia
erősebb vezetőnek ezt a tévelygő kis életet.
**
Hamarabb
átadhatta, mint gondolta. De nem annak, akinek szerette volna. Mert az esküvő
előtti napon együtt csomagolt Ilinek Dénessel. A leány a vőlegényével sétált.
Dénes
gyakran félrefordult, nehogy nagyanyja észrevegye a szomorúságot, ami a jól
ismert dolgok elhelyezésénél meggyengítette a kezét. De felesleges volt az
óvatossága.
Nagyanyóka
nem keresett szomorúságot, mert ő maga már teljesen túl volt a csalódáson. A
szíve sem fájt már, mint az első napokban. Alig emlékezett a keserves
délutánra, mikor kedvencével együtt megérkezett az a vidám tiszt, aki holnap
örökre elviszi Ilit.
Mintha
harmadik tavaszát élte volna; leányai kiviruló szerelme után most az unokája
életindulásának is átérezte minden báját. Csak az első napokban fürkészte a fiú
arcát. De a komolyság alatt nem látszott csalódás. A nagyanyóka fény elé
forduló szeme nem láthatta meg a lappangó árnyékot. Ili nem vizsgálta a Dénes
érzéseit. De a rövid falusi kirándulásra jött katona nagyon is jól érezte, hogy
elvett valakitől valamit.
Ha
magába nézett volna, meg kellett volna látnia, hogy a leány értékét nagyon is
felnövelte előtte a komoly barát hallgatag szerelme. De soha nem szokott magába
nézni, - így nem is tudta, milyen csúnya kis diadalérzésből virágzott ki ez a
szerelem, amelyet szeplőtlenül tiszta érzésnek tartotta maga is. Ili meg éppen
nem mérlegelt. Megszerette a nevető fiút, úgy, ahogy elébe állott. Szerette a
szép alakját, a határozott mozdulású karját, amely a harmadik holdvilágos estén
magához vonta séta közben. Szerette a könnyelműségét, amely átlendítette az
apró dolgokon. És szerette a szórakozást ígérő életprogramját is.
A
kertből idáig felcsendült a kacagásuk, Dénes beljebb húzódott, mintha
megriasztotta volna ez a hang. De nagyanyókát az ablakhoz vonta. Még menés
közben is motoszkált, - torta alakú birsalmasajtot csomagolt be pergamenbe.
Lent
az élet örömeinek felkészülten álltak egymással szemben a boldogság vendégei.
Virágnyilak röpködtek a levegőben. Ili nevetve védte ki a vőlegénye dobásait.
Véres csíkok gyanánt piroslottak körülötte a fűbe hullott szalviák. De a férfi
nekiszegezett mellel várta a virágok találását. Szívéhez szorította az elkapott
nyilakat. Aztán hirtelen magához szorította a leányt is. Ragyogó hajába
koszorút tűzött a piros virágokból.
Ili
megrázta a fejét. A lazán betűzött szalviák szétröppentek. De a boldogság ott
maradt velük. Úgy fonódott össze a karjuk, mintha egy test mozdította volna.
Összesimuló alakjuknak elébe jött a bokrok sorfala.
-
Milyen boldogok! Nézd hát őket Dénes, - hát van szebb az ilyen fiatal
emberpárnál?
A
szoba sötét sarkából különös hang hallatszott. Sóhajtás volt ez? Vagy éppen
nyögés?
Nagyanyóka
odatipegett. Újra talpra ugrott a szorongása. Aggódó arca vallomást könyörgött
a komoly szemektől. De mire odaért, már csak nyugalom sugárzott felé. Dénes a
birsalmasajtért nyúlt. Ki akarta venni a kezéből.
-
Mi ez drágám, Ezt is betegyük?
-
Azt hittem… Azt hittem…
Dénes
a bőrönd felé hajolt. Sokkal mélyebben lehajolt, mint kellett volna. Talán
ezért terjedt az arcán pirosság a napsütés felé.
-
Várj csak, Dénes – ehhez te nem értesz… Ezt eldugjuk valahova, hogy ne találja
meg azonnal Ili… Hova is?
Tűnődve
nézett széjjel. A két nagy bőrönd a nászutazásra szükséges ruhákat várja. Ide
nem teheti… Olyan helyre kell tennie, ahol majd csak hazatérése után találja
meg a fiatalasszony.
Egy
deszkaláda is ásítozott a várakozó bőröndök mögött. Ide a menyasszony leánykori
dolgait rakták. De ezt még most nem küldik utána. Majd csak ha úgy gondolják,
hogy az új életébe belekívánkozik kissé a régi is. De már most összeraktak
mindent. Nagyanyóka akarta így, - ki tudja, később lesz-e ereje, vagy éppen
ideje ezt elvégezni?!
Hamiskás
mosolyt takart el. Ha megtalálja Ili ezt a kis csomagot, majd elhiszi talán,
hogy nem önzésből beszélt nagyanyóka tavasszal. Lehet, hogy már akkor ő itt sem
lesz, - de talán még a sírban is megérzi, hogy belátta a tévedését a drágasága…
Könnyek
űzték el a mosolygást. Dénes észrevette az elkészülés csillogó hírnökeit.
Megfogta a kis hervatag kezet. Levendula enyhe illata szállt feléje, ahogy
reáhajolt.
-
Fáj neked, hogy elmegy Ili, édes nagyanyóka? Hiszen utána mehetsz, ha majd
hazajönnek…
A
szelíd arc odasimult az unoka sötét hajára.
-
Dehogy megyek, Dénes. Nekem reád van szükségem, mert még neked is szükséged van
reám. Ili most elmegy a maga életébe, de te még itt maradsz, míg, míg…
-
Mindig itt maradok nagyanyóka.
-
Hiszen itt maradsz. De mégis messze kerülsz tőlem, ha megérem, hogy a magad kis
családja vesz körül.
A
férfiszáj összeszorulása energikus tiltakozás volt. De veszedelmes lett volna
szóval is ellentmondania. Elnéző mosollyal veregette a remegő kezet.
-
Soha nem lehetek tőled messze, nagyanyóka. Még akkor sem.
És
csakugyan, mintha még közelebb került volna most gyermekével őrizőjéhez. Az
esküvőn úgy hozzásimult, hogy nagymamát nem tudta leteperni a reggel óta
kísértő elgyengülés. Mellette állott a búcsúzáskor is. Míg a fiatal férj
udvariaskodva hálálkodott az öregasszonynak, Ili türelmetlenül előre sietett az
autóig. Lelke annyira messze járt már, hogy elfelejtett búcsúszót hagyni az
itthon maradóknak.
