2019. okt. 28.

Révai Károly: A poroszlói harang legendája




A poroszlói kálvinisták
Ma irigyelt halandók,
Mert leszedték a kis toronyból
A legnagyobb harangot.

Ott hirdette vagy kétszáz évig
Az Uristen kegyelmét
És a hiveket összegyüjté,
Hogy az ige beteljék.

De  mi történt?Vén presbiterek
Ujságot forgatának
S azt olvasták, hogy ágyu kéne
A magyar katonának.

„Fogytán az érc!” – igy szólt az egyik
„S a harc ég, mint pokolláng.
Nos tisztelete úr, mit gondol?
Mi is magyarok volnánk!”

„Itt a harangunk, oda adjuk!”
- A tiszteletes úr szól, -
És öreg, reszkető kezével
Megkonditja utólszor.

… Aztán elvitték s most ott bömböl
A Kárpátok tetőjén
S szavára – a bősz ellenségnek, -
Ketté nyilik az örvény.

De nem eddig van a legenda!
Mi történt Poroszlóban?
Attól a naptól a toronyban
Egy harang aranyból van.

Ki tette oda? Tudja Isten!
De igy van Poroszlóban.
… A hazaszeretet minálunk
Szintiszta aranyból van…

Forrás: Felsőbányai Hirlap XX. évf.11. sz. 1915. május 27.

Kuszkó Dezső*: Honvágy




I.
Hegyeink közé már hazafelé vágyom.
Nincs is több olyan hely az egész világon.
Tudom, hogy nincsen több olyan csendes fészek
Bár merre keresem, akár merre nézek.

Nincs ott oly érdekharc,mint a nagy világban,
Jó lakói között béke, boldogság van.
Szeretet galambja fészkel minden házon,
Hegyeink közé már hazafelé vágyom.

Magas hegytetőhöz közel van az ég is.
Imádkozni jobban lehet tán ott mégis
Azért vagyon ima minden hivő szájon…
Hegyeink közé már hazafelé vágyom.

S aki imádkozni tán legjobban szeret:
Szerető jó anyám haza vár engemet.
Nem váratom soká, ott leszek a nyáron…
Hegyeink közé már hazafelé vágyom.

II. Az én édes anyám

Az én édes anyám áldott egy jó lélek…
Biztató intése szelid szép szemének:
Mindig csak azt mondja, ha szegényről szó van:
„Árvával, szegénnyel osztozzunk a jóban.”

Az én édes anyám olyan buzgó lélek…
Böjtje nélkül nem mul el a szerda, a péntek
Még könyvet se olvas, hanem imádságos…
Meg is vigasztalja őt a Boldogságos.

Az én édes anyám oly szerető lélek…
Gondolatban hozzá vissza-visszatérek.
Bár régen elhangzott most is hallom szavát:
„Ne feledd el fiam, Isten mindenha lát.”

*) Az oroszok elleni küzdelemben hősi halált halt ifjú poéta hátrahagyott verseiből.

Forrás: Felsőbányai Hirlap XX. évf. 11. sz. 1915. május 27.

Révai Károly: Mesemondók





Ha vége lesz a világháborunak:
A pásztortüzek mindenütt kigyulnak
S míg a tilinkó fölsír messzirül,
Vén mesemondók ülik majd körül
Az éjszakában pislogó parázst.
Vállukon rongyos katonapalást.
Egynek nincs karja, más mankóra sántit,
A harmadikat, mint az igazándit,
Kézen vezetik; abban semmi kétség –
Szemére szállt az örökös sötétség.
És odagyülnek késő unokák,
Meghallgatni a mesélők szavát
A haláltáncról Gorlice alatt,
Hol a vérpatak tengerré dagadt.
A félkaru szól, ajka meg nem áll
… S a mese gördül, mint orsón fonál:
„Fönt Limanován hullott el karom,
Most is megvolna, ha én akarom!
De ugy belejött a vagdalkozásba,
Hogy elengedtem, hát csak vágja vágja!
S ha ki nem dült a nehéz kard alól
Tán most is muszkát aprit valahol.”
… A mankós tódit egyet a beszéden:
„Én Gorlicébe sétáltam be szépen.
Futott a muszka, nem értük nyomát
S az egyiklábam egyszerre le vált:
Utánuk! Hajrá! Mit a fergeteg.
Tán most is fut a megvert hadsereg!”
… A világtalan harczos szeme odván
Végig vonul egy fekete szivárvány;
S míg unokáját forrón öleli,
A meséket igy egésziti ki:
„Ti győztetek! Legyen nevetek áldott!
Én elvesztettem az egész világot!”

Forrás: Felsőbányai Hirlap XX. évf. 12. sz. 1915. június 10.

id. Kárpáti Endre: A bölcső mellett



Bölcső: Max Liebermann (1847-1935) festménye


Feltámadásra ment az egész ház. Csak Róza néni maradt otthon. A bölcső mellett, amelyben a ház újszülöttje, a kis Katica szendergett. Rábízták Róza nénire a ház szemefényét. Tudta a szerető anya, hogy úgy vigyáz reá, mint a saját szemefényére. Mert nemcsak a kis Katicát ringatja kimondhatatlan szeretettel, hanem őt is a Róza néni ringatta, meg édesanyját is, akkor… régen. Róza néni volt a család mindenkori dajkája. Az elmúlt évtizedek alatt úgy összenőtt a családdal, mintha vele egy test, egy lélek lett volna.

Elcsöndesedett a ház. Róza néni leült a bölcső mellé. Megigazította a kis leány takaróját. Édes szeretettel nézegette az alvó kis angyalt. Közben elgondolkozott. Messze… messze, a rég elmúlt időbe vezették gondolatai…

- Aludjál… nyugodjál, kis angyalom! Hűséges szemek vigyáznak reád. Megőrizlek minden bajtól, amint megőriztem azokat is, akik előtted a bölcsőben pihentek… Szegény bölcső! De megöregedtél velem együtt! Csakhogy téged ki-kijavítottak, míg én… hordom fáradt, öreg tagjaimat…Most is látlak, mint fiatal leány,mikor bevittek a szobába. Zöld selyem takarót tettek a csipkékkel dúsan fölékesített vánkosra. Látom, mikor a hófehér derékaljra fektették az újszülött leányt. Magos hegyek lábánál feküdt a város, melynek csöndjét csak a százados fák közt surranó szél zizegése zavarta meg. Az udvarról élénken hallatszott a háziállatok sürgése-forgása, lármája. A kertben madarak zengték reggeli dalukat. A kis leány csöndesen pihegett. Az anya boldogan gyönyörködött kis rózsaszínű arcában. Én melletted ültem. Ha a kis lakód mozogni kezdett, eldúdoltam azt a bölcsődalt, amelyet szüleimtől tanultam. Eldúdoltam százszor… ezerszer.

Csicsija babája, nincs itthon mamája…

De a csöndes boldogságot nemsokára megzavarta az ágyuk dörgése, a puskák ropogása. Minden épkézláb ember fegyvert ragadott, hogy édes hazánk szabadságát kivívhassa. Nehéz napok voltak azok; de a jó Isten elfordította tőlünk…

A kis lakód üldögélt. De én még szorgalmasan ringattalak, te, régi… régi bölcső, mindaddig, míg a kis baba kinőtt belőled. Egyik reggel kiszedték belőled a derékaljat, a vánkosokat, összehajtogatták a terítőt és fölvittek téged a padlásra. Hogy fájt az nekem, mikor időnkint megláttalak a padláson, porosan, minden ékességedtől megfosztva. De mikor a kis eleven leány hozzám simult és édes csacsogással százszor is elmondta: Róza néni, Róza néni! elfelejtettelek téged, öreg barátom, csak a kulcslyukon át pillantottam néha reád.

Az idő múlt. A kis leány nagy lett. Egyszer csak kocsira raktak téged, öreg barátom és többféle bútorral elvittek messzire. Egy város csöndes utcájába költözködtünk. Ott nem volt erdő, nem hangzott a madárdal, csak a kocsiút dübörgése, az utca lármája. Mily nehezen esett nekem, hogy kedves szülővárosomat el kellett hagynom.

Nemsokára megint a szobába állítottak téged. Beléd helyezték az új derékaljat, vánkosokat és bekerítettek rózsaszínű takaróval. Másnapra reá már megint ott ültem melletted. Gyönyörködtem a kis angyalban. Vajon rám ismertél-e? Eszedbe jutott-e, hogy a kis újszülött édesanyját is mi őriztük, mi ápoltuk? Az már anya lett, mi pedig öregedtünk. De szorgalmasan ringattalak. El-eldúdoltam régi, megszokott bölcsődalomat:

Csicsija babája, nincs itthon mamája…

És a kis angyal nyugodtan aludt. Mikor aztán fölébredt, oly kedvesen nézett reám okos szemeivel. Édesapja meg édesanyja nem tudtak eltelni nézésével. De az idő megint múlt… múlt. A kis leány megnőtt. Már nem én mulattattam egyszerű dúdolásommal, hanem ő énekelte nekem a szebbnél-szebb dalokat, amelyeket édesanyjától tanult. Ekkor már téged, öreg barátom, megint a padlásra vittek, a régi, kimustrált holmik közé. Szinte fájt, mikor díszedtől megfosztottalak. De emlékszel ugye, hogy gyakran meglátogattalak. Még meg is ringattalak, ha senki sem volt közelemben, hogy észrevedd, hogy nem feledkeztem meg rólad. Hiszen úgy összeszoktunk már csöndes szobánkban, hogy csak melletted éreztem jól magamat. Csak akkor feledkeztem meg minden bajomról, mikor benned egy-egy kedves kis angyalra vigyáztam.

Az idő megint múlt… múlt. A kis leány megnőtt. Elvitték messze… messze a városból. Én is vele mentem. Téged is összecsomagoltak a többi szállítmánnyal és új hazánkba szállítottak. Egy kis csinos városba, ahol megint énekeltek a madarak és az utca zaja elnémult. Te a padlásra kerültél megint. De nem sokáig maradtál ott.

Szép, verőfényes nap volt. A padlás ajtaját fölnyitották, lehoztak téged. Szobámba vittelek. örömmel, szinte boldogan rakosgattam beléd a hófehér derékaljat, vánkosokat, a kékkel díszített takarót. Megint kisbaba került beléd. Ez a kis fiú. Hogyan érezted akkor magadat, te, régi… régi barátom? Én oly boldognak, hogy ki sem mondhatom. És az a végtelen boldogság és öröm azóta eltölti szívemet.

Megint ringatgatlak. Megint hallhatom a kis angyal gőgicsélését. Most már harmadszor. Hol van az az idő, mikor először ültem melléd! Elmúlt. Rég elmúlt. Csak az emlékeztet reá, hogy most is dörög az ágyú, ropog a puska. De a jó Isten megint visszaadja édes hazánk nyugalmát, boldogságát. Azt adja csak meg a jó Isten, hogy megérjem. Aztán nyugodtan hajtom le fejemet, hogy kövessem a te első lakódnak édesanyját… Addig meg ringatlak, dúdolom a bölcsődalt:

Csicsija, babája, nincs itthon mamája…

De most veszem észre, mennyire elmélyedtem a múltak emlékében. Pedig ma nagy ünnep van… Harangoznak. A nép örömdalt énekel: „Föltámadt Krisztus e napon!” Igen. Föltámadt. Mi is föltámadunk. Add uram, Istenem, hogy az örök boldogságra támadjuk föl!...

Forrás: Felsőbányai Hirlap XX. évf. 7. sz. 1915. április 1.