Bölcső: Max Liebermann (1847-1935) festménye
Feltámadásra
ment az egész ház. Csak Róza néni maradt otthon. A bölcső mellett, amelyben a
ház újszülöttje, a kis Katica szendergett. Rábízták Róza nénire a ház
szemefényét. Tudta a szerető anya, hogy úgy vigyáz reá, mint a saját
szemefényére. Mert nemcsak a kis Katicát ringatja kimondhatatlan szeretettel,
hanem őt is a Róza néni ringatta, meg édesanyját is, akkor… régen. Róza néni
volt a család mindenkori dajkája. Az elmúlt évtizedek alatt úgy összenőtt a
családdal, mintha vele egy test, egy lélek lett volna.
Elcsöndesedett
a ház. Róza néni leült a bölcső mellé. Megigazította a kis leány takaróját. Édes
szeretettel nézegette az alvó kis angyalt. Közben elgondolkozott. Messze…
messze, a rég elmúlt időbe vezették gondolatai…
-
Aludjál… nyugodjál, kis angyalom! Hűséges szemek vigyáznak reád. Megőrizlek
minden bajtól, amint megőriztem azokat is, akik előtted a bölcsőben pihentek…
Szegény bölcső! De megöregedtél velem együtt! Csakhogy téged ki-kijavítottak, míg
én… hordom fáradt, öreg tagjaimat…Most is látlak, mint fiatal leány,mikor
bevittek a szobába. Zöld selyem takarót tettek a csipkékkel dúsan fölékesített
vánkosra. Látom, mikor a hófehér derékaljra fektették az újszülött leányt. Magos
hegyek lábánál feküdt a város, melynek csöndjét csak a százados fák közt
surranó szél zizegése zavarta meg. Az udvarról élénken hallatszott a
háziállatok sürgése-forgása, lármája. A kertben madarak zengték reggeli
dalukat. A kis leány csöndesen pihegett. Az anya boldogan gyönyörködött kis
rózsaszínű arcában. Én melletted ültem. Ha a kis lakód mozogni kezdett,
eldúdoltam azt a bölcsődalt, amelyet szüleimtől tanultam. Eldúdoltam százszor…
ezerszer.
Csicsija babája, nincs itthon mamája…
De
a csöndes boldogságot nemsokára megzavarta az ágyuk dörgése, a puskák ropogása.
Minden épkézláb ember fegyvert ragadott, hogy édes hazánk szabadságát
kivívhassa. Nehéz napok voltak azok; de a jó Isten elfordította tőlünk…
A
kis lakód üldögélt. De én még szorgalmasan ringattalak, te, régi… régi bölcső,
mindaddig, míg a kis baba kinőtt belőled. Egyik reggel kiszedték belőled a derékaljat,
a vánkosokat, összehajtogatták a terítőt és fölvittek téged a padlásra. Hogy
fájt az nekem, mikor időnkint megláttalak a padláson, porosan, minden
ékességedtől megfosztva. De mikor a kis eleven leány hozzám simult és édes
csacsogással százszor is elmondta: Róza néni, Róza néni! elfelejtettelek téged,
öreg barátom, csak a kulcslyukon át pillantottam néha reád.
Az
idő múlt. A kis leány nagy lett. Egyszer csak kocsira raktak téged, öreg
barátom és többféle bútorral elvittek messzire. Egy város csöndes utcájába
költözködtünk. Ott nem volt erdő, nem hangzott a madárdal, csak a kocsiút
dübörgése, az utca lármája. Mily nehezen esett nekem, hogy kedves
szülővárosomat el kellett hagynom.
Nemsokára
megint a szobába állítottak téged. Beléd helyezték az új derékaljat, vánkosokat
és bekerítettek rózsaszínű takaróval. Másnapra reá már megint ott ültem melletted.
Gyönyörködtem a kis angyalban. Vajon rám ismertél-e? Eszedbe jutott-e, hogy a
kis újszülött édesanyját is mi őriztük, mi ápoltuk? Az már anya lett, mi pedig
öregedtünk. De szorgalmasan ringattalak. El-eldúdoltam régi, megszokott
bölcsődalomat:
Csicsija babája, nincs itthon mamája…
És
a kis angyal nyugodtan aludt. Mikor aztán fölébredt, oly kedvesen nézett reám
okos szemeivel. Édesapja meg édesanyja nem tudtak eltelni nézésével. De az idő
megint múlt… múlt. A kis leány megnőtt. Már nem én mulattattam egyszerű
dúdolásommal, hanem ő énekelte nekem a szebbnél-szebb dalokat, amelyeket
édesanyjától tanult. Ekkor már téged, öreg barátom, megint a padlásra vittek, a
régi, kimustrált holmik közé. Szinte fájt, mikor díszedtől megfosztottalak. De
emlékszel ugye, hogy gyakran meglátogattalak. Még meg is ringattalak, ha senki
sem volt közelemben, hogy észrevedd, hogy nem feledkeztem meg rólad. Hiszen úgy
összeszoktunk már csöndes szobánkban, hogy csak melletted éreztem jól magamat.
Csak akkor feledkeztem meg minden bajomról, mikor benned egy-egy kedves kis
angyalra vigyáztam.
Az
idő megint múlt… múlt. A kis leány megnőtt. Elvitték messze… messze a városból.
Én is vele mentem. Téged is összecsomagoltak a többi szállítmánnyal és új
hazánkba szállítottak. Egy kis csinos városba, ahol megint énekeltek a madarak
és az utca zaja elnémult. Te a padlásra kerültél megint. De nem sokáig maradtál
ott.
Szép,
verőfényes nap volt. A padlás ajtaját fölnyitották, lehoztak téged. Szobámba
vittelek. örömmel, szinte boldogan rakosgattam beléd a hófehér derékaljat,
vánkosokat, a kékkel díszített takarót. Megint kisbaba került beléd. Ez a kis
fiú. Hogyan érezted akkor magadat, te, régi… régi barátom? Én oly boldognak,
hogy ki sem mondhatom. És az a végtelen boldogság és öröm azóta eltölti
szívemet.
Megint
ringatgatlak. Megint hallhatom a kis angyal gőgicsélését. Most már harmadszor.
Hol van az az idő, mikor először ültem melléd! Elmúlt. Rég elmúlt. Csak az
emlékeztet reá, hogy most is dörög az ágyú, ropog a puska. De a jó Isten megint
visszaadja édes hazánk nyugalmát, boldogságát. Azt adja csak meg a jó Isten,
hogy megérjem. Aztán nyugodtan hajtom le fejemet, hogy kövessem a te első
lakódnak édesanyját… Addig meg ringatlak, dúdolom a bölcsődalt:
Csicsija, babája, nincs itthon mamája…
De
most veszem észre, mennyire elmélyedtem a múltak emlékében. Pedig ma nagy ünnep
van… Harangoznak. A nép örömdalt énekel: „Föltámadt Krisztus e napon!” Igen.
Föltámadt. Mi is föltámadunk. Add uram, Istenem, hogy az örök boldogságra
támadjuk föl!...
Forrás: Felsőbányai
Hirlap XX. évf. 7. sz. 1915. április 1.
