Mikor majd elhangzik komor dörrenése
S tüze bevilágít a sötétlő éjbe:
Százmilliók ajkán felzeng a hozsánna,
Belekezdenek egy könnyes, nagy imába.
Magától megszólal akkor minden harang,
Mámorosan jár be egy országot a hang,
Százmilliók hullanak megindultan térdre,
Templomkerülő is a templomba tér be,
Mikor elhangzik az utolsó ágyuszó.
Nádfedeles, zsuppos kis falusi porták
Hogy megnőnek! mikor egyszer kidobolják:
„Hogy itt meg itt, messze, a kék ködben úszó
Nagy síkon elhangzott a záró ágyuszó…”
Reszkető kezü, vén asszonyok, emberek
Az örömtől sirnak: „haza jön a gyerek…”
Meglátjuk a harcok sáppadt katonáit,
Lesz köztük béna is –de akkor nem számit,
Mikor elhangzik az utolsó ágyuszó.
Kis salukáteres házak kapujába
Ki-kiáll, akit csak elbir a két lába,
S visszafojtott, néma epedéssel néz szét,
Ugy várja a maga epedő vitézét.
Tépett zászlók lesznek akkor legszebbek,
A béna katonák a legkedvesebbek.
Virító virág is kerül az ablakba,
Illatmámorával legényt csalogatva,
Mikor lehangzik az utolsó ágyuszó.
Ha azt az örömet – mi majd fog csapkodni,
Egy nagy öleléssel össze tudnám fogni,
S bezárni és apró adagokra váltva
A világ végéig szórnám a világra:
Tudom, hogy nem lenne széles e világon
Soha többé bánat – csak boldogság, álom…
De azt az örömet ki tudná felmérni!
Csak azt tudom, hogy ezt el fogjuk még érni:
Mikor elhangzik az utolsó ágyuszó.
Forrás: Felsőbányai
Hirlap XX. évf. 1. sz. 1915. január 7.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése