A dalnak vége, vége van örökké.
Szerelmi szókat már nem mondhatok.
Esengő számmal nem zavarlak többé,
Csak a szivemből szállnak sóhajok.
Őszinte szókkal elmondád a multkor,
Hogy nem szeretsz, hogy nem lehetsz enyém,
E szók után a szivem fájón dobbant,
S elszállt belőle az édes remény.
Mondottad azt is, hogy te mást szerettét,
Hogy a szivedben másnak nyilt virág…
Lelkedben tündér-várakat teremtél…
S most – rombadőlt az álmodott világ!
Mert az, akit te oly igen szerettél,
Az téged, barna lány, soh’sem szeret…
Csak ugy tekint rád, mint a többi lányra,
S kacagva ejti ki a te – neved.
Egyek vagyunk tehát a fájdalomban;
De mégis más az, mit én szenvedek,
Mert míg szivem utánnad vágyva dobban,
A másik téged sohasem szeret.
… Örökre vége, vége hát a dalnak,
De szivem téged el soh’sem feled…
S míg könyes szemmel mondok búcsúszókat:
Fájó szivembe irom fel – neved.
Forrás: Kiskunhalasi Ujság III. évf. 1. sz. Kiskunhalas,
1906. január 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése