Nagy József: Reviczky

1889. július 11-én a Szentkirályi-utcai klinika egyik szobájában egy szegény, sokat szenvedett ember, egy nagy költő hunyta le örök álomra szemét. Tombolt benne a keserűség, hogy élte virágán, 34 esztendős korában kell meghalnia, mikor „vágy még hevít, kedv még emel.”

Míg élt ez a fiatal költő néhány jó barátján, kevés tisztelőjén kívül alig ismerte valaki. Temetésén a komoly egyházi férfiú megmosolyogta azt a beszédet, melyben Komócsy halhatatlanságot jósolt a „Nirvána altató ölébe” tért léleknek.

Nem telt el 15 esztendő, s munkái a remekírók sorában foglalnak helyet.

Reviczkyt megilleti ez a kitüntetés. A világ ezer baja, szenvedése nem tudta költészetét a bájos tisztaság, az ábrándok magasztos honából kiűzni. Az a férfiú, kinek néha alig volt betevő falatja, mikor kezébe vette meghitt pennáját, csak úgy ontotta a boldogságról, ábrándos, ékszemű szőke leány szerelméről a legszebb dalokat. Pedig

Azóta nagysád lett belőle

Hideg és büszke, mint szokás.

S a rege szól: „Volt egyszer egy lány,

Ábrándos, szőke, kékruhás…”

Első szerelme néma ábránd, a másodika szenvedélyek rövid lobogása után hosszan tartó emlékezet volt; a harmadik akkor éreztette vele az izzó vágyak perzselését, mikor már minden késő…

Álmodozó lelkét mi sem bizonyítja jobban, mint szerelmi költészete. Legszebb dalaira a szerelem édes óráira visszaemlékezés, az elmúlt gyönyörök visszasírása ihlette lelkét. E dalok nem az érzelem szilajságában, hanem a merengő bánat idején születtek. Ami szerelmeiben földi volt, azt elmosta az idő csendes folyása, s a nemesebb gyönyörűség emlékezete nála dalba olvadt.

Fogékony lelkét sokszor foglalkoztatták a vallás eszméi, különösen csodálta a szeretet megtestesülését, a Jézus Krisztust.

Gyűlölte a népieskedést, s költeményei közt sem találhatunk népies formában írtakat. Sohsem hitte, hogy a pörge kalap, fokos meg a sarkantyús csizma magyarrá tehet valakit. Ezért akadtak, kik kozmopolitasággal vádolták őt, pedig szíve mélyén magyarabb volt mindannyiuknál. Nem vitte ki érzelmeit a piac vásári zajába, mert egész lénye a visszavonulás, a kicsiny körnek élő lélek megtestesülése volt.

Egy időben, midőn második, tépelődő szerelme lezajlott, hajlott az irodalmi titánoskodás felé. Ekkor írta Jób c. drámáját, mely az Akadémia pályázatán csúfos kudarcot vallott. Meg is elégelte vele költőnk ezt az irányt, s visszatért a csendesebb érzések, a filozófiai elmélkedések világába. Ilyen költeményeiben szépen fejezte ki életnézeteit. Hirdette, hogy

Füst az élet. Elenyészünk,

Mint a kicsi cigarett.

A világról való felfogása finoman elmés kifejezést nyert abban a sorban, melyet Költő M. síremlékére is rávésett: „A világ csak hangulat.”

Reviczky azt hangoztatta, hogy a költő ne a múltban, hanem a jelenben keresse énekének tárgyát, s ez a felfogás nagyon jellemzi líráját. Nem zárkózott el a külföld nagy szellemeinek hatása alól, különösen Baudelaire-t. Heinét és más német költőket, meg Turgenyevet, Dosztojevszkijt szerette. De ezek hatása nem tudott lírájában érezhető magasságra emelkedni. Formaérzékét, eszméit fejlesztették, de nem nyomták el benne az eredeti szellemet.

Temetésén volt egy koszorú „Dem Bruder im Heine und Schopenhauer” fölírással. Ezt azért kívántam felemlíteni, mert ma is vannak, akik Reviczkyben a magyar Heinét és a Schopenhauert hívő pesszimistát látják. Pedig ezek nagyon tévednek. Heine Janus-fejű geniejét nehéz volna Reviczkyben föltalálni. Nincs meg benne sem az a gyöngéd, álmodozó fájdalom, mely a Buch der Lieder költőjét pályája elején jellemezni, sem az a cinikus, rosszakaratú kacaj,mely miután az egész világot kigúnyolta, önmagából is gúnyt űzött. Ez az ú. n. heineismus ismeretlen volt R. előtt. Az Emma ciklus egy-két dalában csendül meg ehhez hasonló keserű hang, de ez egészen más természetű. Ebből hiányzik a gúny maró szándékossága, mely Heinével oly ismerős; a csalódott R. lelkének legfájóbb jajszavai ezek. Míg Heine kedveseiből is gúnyt űzött minden lelkifurdalás nélkül, s az ideálok magas honában nem tudta elfeledni a valóság szemetében alant hagyott nevetséges alakokat, a tisztátalan vágyakat, addig Reviczky sohasem tudta szerelmesét az eszményi fenségből a pocsolyába lerántani, s mindig a hódoló tisztelet egyik nemével közeledett feléje. Hiszen Emmáról is, akiben oly nagyot csalódott, azt írja szerelmük elmúltával:

Isten hozzád, zord életemnek

Egyetlen rózsaszála!

Míg ajkam egy betüt rebeghet

Jóságos lelked áldja.

Pesszimista sem volt soha. Ismerte Schopenhauer tanait, de egészükben el nem fogadta. Egész költészete kiáltó tiltakozás ez állítás ellen, de elég, ha eszünkbe jutnak „Sch. olvasása közben” c. költeményének utolsó sorai:

Sötét lapok, mély komor eszmék!

Takarjon el most rózsafátyol.

A boldogságban én hiszek még,

Bár tőlem minden perce távol;

S lelkem, bár szomorú halálig,

Örömre, boldogságra vágyik.

S bár könnyem látja minden óra,

Szivem rajong, szeret, remél még.

S illatlehellő, mint a rózsa,

Bár eltaposták, összetépték.

S ha nem leszek is soha boldog:

Szeretek, álmodom, rajongok!

Gyönyörű szavak, melyek jobban jellemzik őt minden dicséretnél. Szeretett, álmodott, rajongott egész életében, vágyott a boldogságra, melyet nem talált föl soha!

A kiváló lángelmék sajátsága, hogy mindig újabb meg újabb vonásokat találunk rajtuk, melyeket első tekintetre nem veszünk észre. Ilyen Reviczky Gyula. Költeményei mesterművek, melyek lassankint bűvölnek el csodálatos bájaikkal. Első olvasásra egy nem közönséges tehetség benyomását teszik lelkünkre, s csak fokozatosan leplezik le titokzatos fátyolukat. Aki egyszer megszerette R. költészetét, annak ez egész életén át üdítő kútforrássá lesz, s nem tudja elfeledni a kékruhás szép szőke lányt,Emmát,Rezedát, kik mind kedves ismerősei maradnak. Reviczky azok közé a nagy emberek közé tartozik, akiket az idő távolsága nem kicsinyít; sőt, csodálatos mértékben megnövel.

Amíg lesz ifjú, ki a szerelem magasztos tisztaságát meg tudja őrizni a vágyak perzselő hevében, amíg lesz ember, ki nem csügged ezer szenvedés közt, Reviczky bizalmas otthont talál ezek szívében, s az ő nevére emlékükben

Édes dalok csengnek-bongnak

Még édesebb szerelemről.

Forrás: Kiskunhalasi Ujság III. évf. 1. sz. Kiskunhalas, 1906. január 1.