Berczeli Anzelm Károly (1904-1982): Quattrocento

 
Templomi csöndben,
hol örök-mécs lobog
s karcsún szökellenek
kristályos oszlopok
s eget csókolnak
a sugaras falak;
téged imádtalak.

Lelkem ott görnyedt
a vezeklő padon
s feléd szállt mégis
tiszta áhítatom
s ha összemartan
megbékélt az Úrban;
öledre borultam.

Krisztusi képen
s zokogó orgonán
a te szerelmed
kerestem tétován
s búkálva, félve
az örökös ködben;
hozzád könyörögtem.

De a boltozat
s a szentély összedűl,
holt álmok sírnak
az oltárkép mögül
s mint méhkirálynő,
aki égbe röppen,
suhantál fölöttem.

És fölujjongott
künn az esztelen tél
a bimbók kacagtak
ahol megpihentél
s lelkem, a bódult,
fát és korhadt tönköt
dalolva köszöntött.

Ligetbe csaltál
s mentem önfeledten
de ott is, ott is
oltárt építettem,
mert bármi várt rám,
új hit, új láz, új nyom;
le kellett borulnom.

S te lettél a fű,
a hasadó égbolt,
s rádtalált minden,
ami a tiéd volt,
esti madárka
és csaholó véreb
siettek elébed.

És lángolt a hegy
s fohász lett a homok,
a nyíló kelyhek
fölzengő templomok,
isten a sár
és ereklye a salak;
csak imádhassalak.

Berczeli A. Károly (1904-1982): Etüd

 

Eső, eső, véghetetlen,

zuhog, ömlik, csepereg,

megáll, s újra megered –

Eső, eső, véghetetlen –

 

Abbahagyja s újrakezdi,

megindul és visszaretten –

Eső, eső, véghetetlen –

 

Zuhog, ömlik, csepereg,

egykedvűn hull, fojtogat,

mint az örök gondolat,

megáll, újra megered,

megindul és visszaretten –

Eső, eső, véghetetlen –

 

Abbahagyja, s újrakezdi,

áldozatát nem ereszti,

hálójából nincs menekvés,

sűrűjén nem integet rés,

szabadulni nem lehet –

 

Mossa, vájja lelkedet,

őröl, darál, duruzsol,

hálóján nincs rés sehol –

 

leteper és rádtelepül,

senki többé nem menekül,

így duruzsol: Szállj magadba!

S ha egy percre, abbahagyja,

újra támad s újra kezdi,

áldozatát nem ereszti,

mint valami szörnyeteg –

 

Teste szőrös, hosszúszálú,

fészke: felhő, s mint a nyál,

hosszan nyúlik a fonál,

ha az égből földreszáll

 

S ahol megül, sár és kátyú,

teste szőrös, hosszúszálú,

mint valami szörnyeteg,

hasa hűvös s nézz alája:

nyálat ereszt ezer lába,

s befonja a földeket

mint valami szörnyeteg –

 

S így duruzsol: Szállj magadba!

Sár lesz minden, ami él,

vérét minden elfolyatja,

vércsöpp minden falevél.

Szép volt a nyár, bűnhődnöd kell,

egybefolysz az ázott röggel,

meglakolsz az életért,

szép volt a nyár, s véget ért.

 

Bűnhődik a virág is, mert

illat és szín volt a kis kert,

bűnhődik a fa, mert szép volt,

sárbahull a drága fürt –

Bűnhődik, ki késeket fen,

bűnhődik, ki fényeket csen

s hisz az égi fényjelekben,

s az is, aki téved ebben,

bűnhődik, ki végre szebben

álmodik s az égbe rebben,

s minden ember, mert örült –

 

Eső, eső, véghetetlen –

Eső, eső, véghetetlen -

 

Forrás: Életünk – Irodalmi és művészeti antológia 1964. II. kötet

 

Berczeli Anzelm Mároly: Szerelmes kelletés

Édes, az én arcom sápadt

s nem lesz soha mosolygósabb,

mindenkivel én törődöm

s kopott gunyám alol mégis

kifehérlik fakó bőrőm;

édesem, én szegény vagyok!

Nyögtem is, de nem szeliden

s megátkoztam azt is, kinek

megesett a szive rajtam,

vad ököllel, mint a szélvész,

alvók lelkét fölkavartam;

édesem, én jó sem vagyok!

Mondjam-e, hogy rád sem lestem,

aki szép vagy s akarsz engem?

Komoran s nem hitegetve

vallottam be, hogy a csókért

hiába vársz köszönetre;

édesem, oly komisz voltam!

Azt mondtam, hogy kellesz, kelles

jussom vagy és semmi egyéb,

akire én ugyis várnék,

azt mondtam, hogy az örömben

kenyér vagy és nem ajándék;

édes, ugye gőgös voltam?

Azt mondtam, hogy nagyon kellesz

s néha mégis gyülöltelek,

hurcoltalak sárban, porban,

nászi lázban rád kacagtam,

gonosz, durva, hitvány voltam;

édes, ugye eljösz ma is?

Forrás: Nyugat 1930. 21. szám

Berceli Anzelm Károly: Quattrocento

Templomi csöndben,

hol örök-mécs lobog

s karcsún szökellenek

kristályos oszlopok

s eget csókolnak

a sugaras falak;

téged imádtalak.

Lelkem ott görnyedt

a vezeklő padon

s feléd szállt mégis

tiszta áhitatom

s ha összemartan

megbékélt az Urban:

öledre borultam.

Krisztusi képen

s zokogó orgonán

a te szerelmed

kerestem tétován

s búkálva, félve

az örökös ködben:

hozzád könyörögtem.

De a boltozat

s a szentély összedül,

holt álmok sírnak

az oltárkép mögül

s mint méhkirálynő,

aki égbe röppen,

suhantál fölöttem.

És fölújongott

künn az esztelen tél

a bimbók kacagtak

ahol megpihentél

s lelkem, a bódult,

lát és korhadt tönköt

dalolva köszöntött.

Ligetbe csaltál

s mentem önfeledten

de ott is, ott is

oltárt építettem,

mert bármi várt rám,

új hit, új láz, új nyom;

le kellett borulnom.

S te lettél a fű,

a hasadó égbolt,

s rádtalált minden,

ami a tiéd volt,

esti madárka

és csaholó véreb

siettek elébed.

És lángolt a hegy

s fohász lett a homok,

a nyíló kelyhek

fölzengő templomok,

isteni a sár

és ereklye a salak;

csak imádhassalak.

Forrás: Széphalom, (2). p. 253. (1928)