Jörgensen János (1866-1956) példabeszédeiből

 

AZ ESZEVESZETT PÓK

 

Szép szeptemberi reggel volt. A mezők mind ragyogtak a harmattól é s a levegőben a tovaröppenő nyár selyemragyogású fonalai vitorláztak. Messziről jöttek, messzire mentek.

Egy ilyen fonál egy fa csúcsán akadt fönn és a léghajós, egy kis sárga-feketén pettyegetett pók elhagyta könnyű járóművét és a lomb szilárdabb talajára lépett.

A hely azonban nem nagyon tetszett neki és gyors elhatározással új fonalat szőtt és leereszkedett azon egy nagy tüskebokorra.

Itten elegendő erős hajtás és ág volt, hogy közöttük új hálót szőjön. És a pók munkához látott, amennyiben a fölülről lecsüngő fonálhoz, amelyen lejött, odaerősítette a háló felső csücskét.

Nagy, szép háló lett. És valami különössé tette az, hogy szinte az üres levegőben libegett-lobogott anélkül, hogy észre lehetett volna venni, mi tartja annak felső csücskét. Mert jó szem kell hozzá, hogy az ilyen kis, finom fonalat föl lehessen fedezni.

Napok jöttek, napok mentek. A légyfogás már nem nagyon akart menni és a póknak meg kellett nagyobbítania hálóját, hogy messzebbre nyúlhasson, többet foghasson. És a lecsüngő fonálnak hála, ez a megnagyobbítás várakozáson felül sikerült. És a pók az ő hálóját mindinkább föl és föl a levegőbe építette és tovább s tovább mindenfelé. A háló végignyúlt a bokor egész szélességében és ha a nedves októberi reggeleken csillogó harmatcsöppekkel elborítva ottan csüngött, olyan volt, mintha gyönggyel átszőtt fátyol lett volna.

A pók büszke volt művére. Többé nem volt az a kis csöppség, amely egy fonálkán a levegőt szeldesve érkezett ide, hogy úgy mondjam, fillér nélkül a zsebében, nem volt más vagyona, mint mirigyei, amelyekből fonalat ereszthetett. Mostan nagy, kövér, pocakos pók volt és neki volt a legnagyobb hálója az egész tüskebokron.

Egy reggel szokatlanul rossz kedvvel ébredt föl. Az éjjel kicsit fázott és mostan nem volt napsugár látható és egyetlen légy sem zümmögött a levegőben. Éhesen és tétlenül ült ottan a pók az egész hosszú, szürke őszi napon át.

Hogy az időt agyonüsse, körutat tett hálójában, hogy lássa, vajon imitt-amott nincsen-e rajta valami javítani való. Végigment valamennyi fonálon, hogy megvizsgálja, vajon csakugyan jól meg vannak-e erősítve. Habár semmi hibát sem talált, mégis a kiállhatatlanságig rosszkedvű volt és az is maradt.

Ekkor a háló legfelső csücskén egy fonálszálra akadt. amely egyszerre egészen ismeretlennek tűnt föl előtte. A többi fonál mind ide vagy oda ment, a pók ismert minden egyes ágacskát, amelyhez oda voltak erősítve. Ez a szál azonban egészen érthetetlenül sehová sem ment, azaz egyenesen a levegőbe vitt föl.

A pók hátulsó lábaira fölágaskodott és sok szemével fölfelé tekintgetett. De nem vehette ki, hogy hová vezetett ez a szál. Olybá tetszett, mintha egyenesen a felhőkbe nyúlna.

A pók mind bosszúsabb lett, minél tovább üldögélt ottan és haszontalanul bámult fölfelé. Csöppet sem emlékezett már reá, hogy egy tiszta szeptemberi napon jómaga is ezen a fonálon jött le. Arra sem emlékezett, hogy mennyire hasznára volt ez a fonál, amikor hálóját megépíteni és megnagyobbítani készült. A pók mindezt elfeledte, ő csak azt látta, hogy egy ostoba, hasznavehetetlen fonál volt ottan, amely sehová sem futott észszerűen, hanem csak a puszta levegőbe.

- El veled! – mondotta a pók és egyetlen harapással közepén kettészakította a fonalat.

A háló abban a pillanatban engedett és a művészi kivitelű hálómű egészen összeomlott. És amikor a pók ismét magához tért, a tüskebokor levelei között feküdt, a háló feje köré volt csavarva, mint valami kis, nedves rongydarab. Egyetlen szempillantás alatt megsemmisítette egész dicsőségét, mert nem értette meg a fölülről jövő fonál hasznát.

 

AZ ÁRNYÉK

 

Egy éjféli órában megszólalt a csöngettyű a költő ajtajánál. Fölkelt burgundija és virágai és tintásüvege mellől és kiment, hogy ajtót nyisson. Magával vitte lámpáját és azt maga elé tartotta.

Künn a lépcsőfokon egy hosszú, hórihorgas fiatalember állott, fején széles nemezkalap volt. Jóllehet metszően hideg téli éjszaka volt, a fiatalembernek nem volt felöltője. Egy kis, rövid, begombolt kabát födte be nyomorúságosan és a kabát nyakát füléig fölhajtotta.

A költőt nevén szólította és beszélgetésre kérte. A költő az idegent beeresztette és utána maga is belépett. Együtt ültek mostan a költő szobájában. Az asztalon a virágok, a burgundi és a tintásüveg állottak. A fiatalember mereven bámult ezekre a tárgyakra. A költő még egy poharat hozott és különös vendégének öntött belé a nehéz borból.

- Így van ez tehát önnél – mondotta végre az idegen sóhajtva, ami megelégedettséget fejezett ki és félig esdő tekintetet vetett a költőre. – Eljöttem megnézni, mielőtt meghalok.

A költő gyorsan letette poharát, hogy a kristály csengett.

- Beteg ön, ember? – kérdezte.

- Egészen jól érzem magamat – felelt az idegen. – Testemnek mi sem hiányzik. Csak a lelkem nem képes többé semmire. Elmegyek, hogy meghaljak; de előbb még látni akartam önt. Ezért csöngettem be önhöz ilyen különös időben.

Az idegen ivott poharából, hangja kevéssé reszketett, arca nagyon halvány volt. Körülbelül húsz éves lehetett és magatartásában és vonásaiban volt valami hasonlóság a költő alakjával és arcával. Úgy látszott, mintha valamelyes rokonság lett volna közöttük.

- Ön az az ember, aki reám nézve a földön legtöbb volt – folytatta az idegen. – Olvastam valamennyi könyvét, újra meg újra elolvastam azokat. Egész lapokat és egész költeményeket tudok könyv nélkül. Az én igazi életemet önben és önnel éltem.

- Micsoda ön? – kérdezte a költő, de maga is érezte rögtön, hogy milyen együgyű volt kérdése. – És miért nem keresett föl eddig? – tette hozzá.

- Nem volt szükséges – felelte a másik. – Nagyon jól ismertem önt, talán túlságosan jól. Mostan csak az a kívánságom volt még, hogy ön legyen az utolsó ember, akit látoké s ezen helyiség az utolsó emberi lakás, amely engemet befogadott. Azt akartam, hogy a temetésem ebből a házból menjen végbe.

Az idegen ivott és tovább beszélt:

- Hogy mi voltam életemben, kérdezi ön. nem egészen közömbös-e az? Talán egészen ifjú életemben egy alacsony és poros bolthelyiség asztala mögött állottam és minden félórában eladtam egy penészes könyvet valami szegény tanulónak és közben kitekintgettem a keskeny, piszkos utcába, amelynek hegyes kövei között az esővíz sárgás pocsolyává összegyülemlett… Talán az, talán valami más voltam… Egykoron talán költő, író, nagy ember akartam lenni, mint ön…

… Emlékszem arra az első alkalomra, amikor önt először láttam. Nyáron volt, egy kis vidéki városban. Átutazóban volt ön ottan. Az ország abban az időben az ön nevével volt tele. Vagy botránkoztak önön, vagy lelkesedtek önért. Mi, akik ifjak voltunk, sűrű sorokban körülállottuk az ön költészetét, mint valami zászlót. A város piacterén láttam önt, amint a szállóból kijött; kocsi állott az ajtó előtt és várt önre. Ön jött és két ifjú hölgy követte, akiknek ön ajtót nyitott, azután maga is beszállott. Szép és erős volt, nyitott, azután maga is beszállott. Szép és erős volt, jól fölruházkodva, étellel-itallal fölüdítve, nevetgélve beszélgetett. Kocsija közvetlenül mellettem haladt el, ön látta az én csudálkozásomat, és futólag jóakaró pillantás vetett reám, mintha koldusnak fillért vetett volna…

… Mostan tudom, hogy nem leszek költő; de akkor nem tudtam. Azt hittem, hogy ugyanaz leszek, ami ön, mert képes voltam ugyanazon érzelmekre, amelyeket ön kifejezésre juttatott. Azt gondoltam, hogy a visszhang bensőmben a saját lantom hangja…

… Ah, ön nem tudja – mondotta az idegen és hangja emelkedett és erősebb lett -, ön nem tudja, hogy mit tesz, amidőn itten ül és ír és lelkét a bor és éjszaka hatalma megduzzasztja. Nem tudja, hogy a fehér papírra vetett egyetlen sorával mennyi emberi sorsot átalakít, teremt és megváltoztat. Ön nem tudja, hogy mennyi emberi boldogságot öl meg, mennyi halálos ítéletet ír alá itten, az ön csöndes magányában, a szelíd lámpafény mellett, a virágtartók és borosüvegek között… Gondolja meg, hogy mi mások azt éljük, amit önök költők írnak… Mi olyanok vagyunk, amilyenekké önök minket alakítanak… Ezen ország ifjúsága mintegy árnyként visszhangozza az önök költészetét. Mi tiszták vagyunk, ha önök azok; erkölcstelenek, ha önök akarják. A fiatalemberek hisznek és tagadnak az önök hite és tagadása szerint. A fiatal leányok szemérmesek vagy ledérek, amilyenek azok az asszonyok, akiket önök dicsőítenek…

Az idegen elhallgatott és ivott poharából. Azután az asztalon átnyúlt és újra megtöltötte poharát a költő borából.

- „Elvette, amit kezei elérhettek és ment, ahová lábai vinni akarták”, írta ön utolsó könyvében – idézett az idegen. – Ön maga tanított meg rá, hogy vegyek. Ön tanított meg erre mindnyájunkat. Öntől hallottuk, hogy az a jó, aki erős, aki nincsen másra tekintettel, a nagyigényű, vad vágyú, az erős életkedvű férfiú! Szolgákká kellene lennünk, hogy emberek legyünk. A bor és szerelmi mámor, a szerencsejáték és harci játék, a vad élet, amelyet ön a nagy életnek nevezett, ez az, amit ön dicsőnek állított elénk! Ismeri ön a hammelni patkányirtóról szóló mondát? Ehhez hasonlóan ment ön előttünk, nagyobb volt az egész népnél és fuvolajátékával és csalogató énekével bennünket kihajtott atyai házainkból és szülővárosunkból és mi követtük a szép hangokat az örvény széléig, ahol ön megállott, mi többiek azonban belezuhantunk…

… Mit sem használ önnek, hogy gúnyosan mosolyog és a fejét rázza, nagy boszorkánymester! ah, csak tudná, mennyi elégedetlen lelket teremtett, az ön rabszolga-alakjának hány árnyéka jár kísértet gyanánt körül az országban! Én is az ön varázsa alatt állottam gyönge erőmhöz képest és csak ma este érzem, hogy megtört ez a varázs…

… Említettem önnek a boltot, amelynek asztala mögött egykor állottam. Volt idő, amikor nyugodtan állottam ottan és néha-néha besütött a nap az utcácskába és ha este a lépcsőn üldögéltem és krétapipámat szívtam, láttam a kék eget a régi, vörös tetőkön fényleni és a fecskék fönn a magasban egy karcsú, zöldes-szürke torony körül keringtek. Ekkor az ön patkányfogó fuvolája az én ajtóm előtt is elhaladt. Ekkor a csábító vágy a cigányok szabad élete után az én lelkembe is beénekelte magát. Szívem zajongott, vérem tüzet fogott, erre vidáman elhagyám a boltot s többé nem tértem vissza abba.

- lássa, mostan versben beszél – mondotta a költő barátságosan.

Az idegen pedig ivott poharából é fölemelkedett.

- Már későre jár - mondotta. – Nem akarok többé terhére lenni. Hiszen csak első ízben vagyok önnél és látogatásomat nem fogom megismételni. Körülbelül úgy kerestem föl önt, mint a fattyú fölkeresi atyját, akinek nevét nem szabad viselnie, de akit mégis szeretne egyszer látni…

… Valahol egy könyvben, melyet ön bizonyosan nem ismer és amelyet én sem igen forgattam, a következő szavak állanak: „Íme, mi mindent elhagytunk és tégedet követtünk; mi lesz tehát velünk?” Ezek a szavak jelen estén állandóan a lelkembe csöngenek. Igen, kedves mester, mi valóban mindent elhagytunk, hogy önt kövessük és többé semmink sincsen. Még csak talp sincsen a cipőnkön, hanem a víz és az utak piszka áthatol és a lyukas harisnyákat benedvesítik és bepiszkítják. És fillérnyi pénz sincsen a zsebünkben és a kávéházakban nincsen hitelünk és torkig vagyok önmagammal és bágyadt és gyönge vagyok az éhségtől és ivástól és az elpocsékolt éjszakától. És anyám szobákat súrol, hogy megélhessen, én pedig a könyvesboltból, amely azelőtt az enyém volt, könyveket loptam és azokat eladtam, hogy megvásároljam egy ledér nőszemély kegyét. És a bíróság megkaparított és én ostoba sírtam és kegyelemért esdekeltem és mégis bebörtönöztek. És néhány pillanat múlva igénybe veszem ezt a kis fegyvert, amely kabátom zsebében el van rejtve és szépen meg fogok halni, miként az a másik nagy költő minket erre tanít. Akkor öngyilkos vagyok, akit az emberek elítélnek, Isten pedig kárhozatba dönt… Íme, uram, mi mindent elhagytunk és tégedet követtünk; mi lesz tehát velünk?

Az ifjú idegen elhallgatott és halotti csönd lőn a szobában. Künn semmi neszt sem lehetett észrevenni; az éjszaka fekete és néma volt; a két férfiú egészen egyedül volt. Véznán és halványan és ijesztően állott az idegen a szoba egyetlen ajtaja előtt és kezével zsebére mutatott, amelyben a fegyver el volt rejtve. A költő mozdulatlanul ült székén, kezei hidegek voltak; szíve verését hallgatta.

Végre ekként szólott az idegen és a hangja egészen tompa és udvarias volt.

- Úgy van, nem akartam többet mondani. Gondoltam, talán érdekelhetné önt, ha meghallgatna. Talán egy kicsit elgondolkozhatnék fölötte, amikor a nyári szünidejét az ön gazdag kiadójánál a falun eltölti.

A különös látogató meghajtotta magát és távozott.

- Köszönöm, nem kell világítania – mondotta az idegen. – Van egy doboz gyújtóm. Jó éjszakát! Köszönöm önnek ezt az estét.

A lépcsőn egy darabig letapogatózott. Az első kiszökellésen megállott, meggyújtott egy gyufát és tovább ment. A költő hallotta, amint titokzatos vendége messze lenn még egyszer megállott és új gyufát gyújtott meg. Térdrogyadozva megfordult a költő és visszatért szobájába.

Ekkor, az éjszakai csöndben erősen visszhangozva, a lépcsőházon keresztül egy kiáltás hangzott föl. az idegen volt, aki mélyen lenn állott és fölkiáltott ahhoz, aki az ő életét megköltötte és őt halálra költötte:

- Isten önnel! Viszontlátásra!

*) Mutatvány Jörgensen János „Példabeszédek” című gyönyörű könyvéből, amely most jelent meg magyarul Hodács Ágost hű fordításában.

Forrás: Élet 2. évf. 2. kötet, Bp. Stephaneum Nyomda R. T. 1910. júl. 3.

Karin Michaelis (Randers, Dánia 1872. márc. 20. – Koppenhága, Dánia 1950. jan. 11.): Szerelem

Marianne a kerti házban ült és oly hangosan énekelt, hogy minden csörömpölt és a tükrök és lámpák is vele énekeltek. Hög künn állt és nagyon bosszankodott amiatt a tövises rózsaág miatt, amit, ördög tudja miért, ott talált kifeszítve a veranda bejáratnál. Nevetséges volna, ha engedne a lány szeszélyeinek és alul keresztül bújna, vagy pedig átugrana, mert szétszedni finom, kényes ujjaival nem merte.

Oly pajkos volt a hang, hogy szinte durva volt, pedig csak a hangja volt a lánynak igazán friss. Olyan friss, hogy a rozoga zongora csak zörgött mellette. Hög nem akart odahallgatni, nem akart és azzal iparkodott figyelmét lekötni, hogy előbbi lábnyomaiba lépett, hangyákat és bogarakat tiport belé a földbe. A nyomok mélyebbek lettek, fénylettek, széttaposta őket és újra kezdte elölről az egészet. Gúnyos mosollyal lépett bele egy virágágyba, amelybe kankalinok voltak ültetve. A halvány bársonyos virágok a lány szemeire emlékeztettek, most pedig hangtalanul törtek le a lába alatt.

A lány most már halkabban énekelt, a hangok a férfi idegeihez csúsztak és elaltatták. A nap lemenőben volt. A mohos fatörzsek egy pillanatig olyanok voltak, mint a lángoló rézoszlopok. Az utak megteltek élő árnyékszőnyegekkel, a színek még egyszer felkiáltottak, azután elhalványodtak, szürkébe, majd feketébe olvadtak át. Az éj elterült a kert felett.

Ekkor felébredt a férfi, valami üres, kínos érzés vett erőt rajta, úgy érezte, mintha összefagyna az agyvelője – a lány már nem énekelt -, ezt érezte.

De az a bizonyosság, hogy a lány kacérsága uralkodik fölötte, bántotta.

Oly keményen állt egy helyben, mint egy cövek, és durván összeharapta a fogait. Gondolatai, mint tüzes nyilak száguldtak a lányhoz, jönnie kellett. Nem azért, mert a vágya hívta, csak azért, mert akarta, hogy jöjjön. Egy félig kiszáradt szökőkútban néha-néha csobbant egyet halkan a víz. És a férfiú ellágyult, mint egy gyermek, aki fél a sötétben, kért és könyörgött, hogy Marienne jöjjön.

Egy nyitott ajtóból kitörő légvonat megmozgatta a sugár fákat. Valami halvány fehérség lebegett a gyep felett, ami felrázta a férfit, úgy, hogy halkan szólt:

- Marianne.

A lány nevetett, de valami remegés volt a kacajában.

- Miért nem utazik el, Hög úr. Hiszen ön rendkívül unatkozik itt és valószínűleg nem tartozik az ön szokásaihoz, egy helyben megőszülni.

- Kivéve, ha örömet okozna, hogy itt maradjak, mondjuk, míg a virágok elhervadnak.

- Míg  virágok elhervadnak? Ön, aki gyűlöli a virágokat? Ön, úgy látszik, haragszik a lovára is, meg az emberekre is.

- A nőkre nem, Marianne, a nőkre nem! Különben ki mondta ezt önnek?

- Senki.

Mintha megbeszélték volna, sétáltak a kerten át a mezőre- amely Marianne ruháját úgy átnedvesítette, hogy lehúzta a vállait -, és az erdőbe.

Marianne azon gondolkodott, nem fogja-e Hög végre megkérni a kezét. Harmincéves volt és egyedül ez a férfi tetszett neki úgy, hogy beleszeretett. Három teljes hónapon keresztül próbálta őt megnyerni, tréfával, csipkelődéssel és közömbösséggel magához kötni. Nagyon félt, hogy a férfi elunja magát, és sok éjszakán át állott az ablaknál és terveket szőtt, hogyan fogja másnap őt lebilincselni. A vidék minden férfiját a kastélyba hívatta, hogy iránta való hódolatát Hög jelenlétében mutassa be és csakis kellemetlen nők vették körül. Megpróbálkozott gőggel és a rabszolganő hódoló alázatosságával – de most már szinte fáradt volt. És mégis a férfiért élt, és hitte, hogy a férfi tudja és megingott biztosságában.

Levelek és gyökerek között lépdeltek, a harmat arcukba freccsent és lépteik olyan hangot adtak, mint a felrebbentett madarak zaja.

Hög arra gondolt, mit tenne a lány, ha most itt a sötétben magához vonná, és azután hagyná elmenni. Gyűlölte nagy, fényes szemeit, fénytelen haját, fénytelen kezét, mindezeket a színeket, amelyek a halvány kankalinhoz voltak hasonlók.

De a lány kacagásában valami forró kívánás volt, ami a férfit izgatottá és vágyakozóvá tette.

A lány didergett. A föld egészen át volt itatva a nedvességtől és úgy tetszett neki, mintha körülötte fent és lent, fehér gőzök kavarogtak volna.

A férfi hallgatásától megzavarodva ment félénken, mintha egyedül lett volna. Ha az megállt, ő is megállt, ha az megindult, ő követte.

A nagy tisztásra léptek ki. a hold kereken és fénylően úszott az égboltozaton, mintha a levegőn keresztül közeledne, süllyedne mindjobban.

Marianne Höghöz fordult, szemei könnyben úsztak.

- Utazzék el, Hög!

A férfi mosolygott:

- Marianne, a szemed nagy kankalinhoz hasonlít, bőrös halvány, mintha a vér ereidben aranyból volna. Hajad illatos, mint a nedves moha, járásod könnyű és ravasz, mint a rablóé… mit akarsz még?

A lány megértette a gúnyt és a szívébe szúrt a fájdalom, menekülni szeretett volna. De a férfi azt hitte, hogy a hódítás nagyon könnyű lesz. Magához húzta a lányt és ránézett szemeivel, amelyek épp oly nedvesek voltak, mint az övéi és a szerepét szerető színes meggyőződésével beszélt hozzá. Nem hiányzottak emlékek, melyeket segítségül vehetett, s épp úgy beszélt a lányhoz, ahogy sok másnak beszélt.

A lány csöndesen megnyugodva sírt, mint egy kis gyermek, aki már túl van a félelmén.

A férfinak kedve támadt, hogy a lány arcába nevessen, mert el akarta űzni ezt a neki kínos hangulatot. Hirtelen azonban magához tért a lány, abbahagyta a sírást és örvendő pajkossággal mondta:

- Tudod, ki volt nálam, mikor énekeltem – azért feszítettem ki a töviságakat -, Ove Pallsgaard! Az ostoba már másodszor kérte meg a kezemet és én gondolkodási időt kértem holnapig, csak holnapig. És ha ma te nem vennél el, holnap az övé lennék.

Hög nagyon jól tudta, hogy a lány hazudik, mikor azt mondta, hogy Palsgaard mellette ült az éneklés közben, de hogy megkérte a kezét, az lehetséges, az igaz.

Mikor hazaértek, a ház üres volt, az ajtók ki voltak tárva és mindenütt égtek a lámpák. az apa már valószínűleg lefeküdt, miután hiába várta a lányt vacsorára.

Magányosan ettek, anélkül, hogy a szolgának csengettek volna. Azután a zongorához álltak mind a ketten.

- Hol is ült hát Palsgaard?

A lány elvörösödött és zavartan mutatott egy székre a pálmák mellett.

- Hallgass rám Marianne – szólt a férfi -, nincs egy szavam, egy ígéretem, amelyre te támaszkodhatnál. És ha most azt kérném tőled – vagy könyörgök érte -, hogy maradj velem a mai éjszakán. Akarnád, mernéd, gondolkozás nélkül, feltételek nélkül?

Marianne féloldalról nézett rá.

- Akarnám.

És ha Palsgaard a jegyesed kérte volna ezt, mit feleltél volna neki?

Arcul ütöttem volna.

És ehhez az emberhez férjhez mentél volna, Marianne.

- Ha te nem lettél volna az enyém, igen.

Hög eloltotta a lámpát és teljes sötétségben álltak egymás mellett.

- Marianne!

A leány hozzásimult és együtt mentek ki a szobából.

Mikor másnap reggel a türelmetlen Palsgaard Marianne válaszért jött, feltűnően hosszú ideig kellett várakoznia. Mikor a lány végre megjelent, felindultnak és a sírástól fáradtnak látszott. Egy csokor kankalin volt az övébe tűzve, lassan szétfosztotta őket, mialatt Palsgaard beszélt.

A reggelinél, miután Marianne apja a jegyeseket felköszöntötte, azt mondta Palsgaard:

- Találkoztam az úton Höggel, úgy vágtatott, mint egy őrült, valami baja lehetett. Azt hiszem, féltékeny volt valakire, vagy részeg. Gondold el, megállított és tudod, miért. Elbeszélte nekem, hogy Velencében egyszer egy vázát akart megvenni, amely oly drága volt, hogy minden értéktárgyát pénzzé tette, hogy megvehesse. Nem nyugodott sem éjjel, sem nappal, mindaddig, míg nem volt elég pénze a vázára. És mikor végre az övé volt és kezeiben tartotta, földhöz vágta, úgy, hogy darabokra tört. Azt mondtam, hogy ez bolondság, de ő azt felelte: Soha nem volt nagyobb örömem, mint mikor azt a vázát összetörtem. Hiszen az enyém volt egészen, a cserepek nem érdekelnek. Tudod Marianne, kínos dolog lehetett neked, három hónapot vele tölteni. Mikor elváltunk, sok szerencsét kívánt. Valamint sejtheted, te elárultad magad, édesem.

Marianne nem felelt, felemelte poharát és Ove Palsgaardnak intve, kiitta.

Forrás: Szinérváralja 10. évf. 45. sz. 1913. november 4.

Egy dán romantikus: Poul Martin Möller (1794-1838)

Tagadhatatlan tény, hogy az ember elsősorban mestersége szemüvegén keresztül nézi az élet jelenségeit. Amikor az egyik pesti nagyszálló halljában egy dán tanárral hozott össze a véletlen, a bemutatkozás után öt perccel már irodalomról beszélgettünk s úgy vitatkoztunk, mintha legalább is évek óta ismernők egymást. Andersent, Brandest, Drachmant, Pontoppidant említettem, mint akiket a magyar közönség a dánok közül legjobban ismer. Dán ismerősöm finoman mosolygott a felbuzdulásomon, majd beszélni kezdett és zuhogtak rám a nevek. Be kell vallanom, hogy a legtöbb említett írónak még a nevét sem ismertem, nemhogy az írásait, hiszen a dán irodalommal nálunk közelebbről csak egy-két ember foglalkozik. Amikor pedig az idén jubiláló Poul Martin Möller nevét említette, végleg csődöt mondott a tudományom. A róla előadott lelkes ismertetés azonban határozottan felkeltette az érdeklődésemet.

Dán ismerősöm csakhamar elutazott, de a kíváncsiság nem hagyott nyugton s nyomozni kezdtem Möller után. Az érdeklődésem tényleg nyomozásnak is beillett, hiszen a fent említett dán írók jelentősebb könyvein, valamint a Hetyei József fordításában és Kner Izidor kiadásában megjelent kitűnő hatkötetes dán sorozaton kívül a magyarra fordított dán irodalom meglehetően szegény. Möller munkáiból még semmi sem jelent meg magyarul. A német alaposság azonban, mint már annyiszor, most is segített; apránként meg tudtam műveinek német fordításait szerezni (németül minden nemzet irodalma hozzáférhető, egészen a harmadrangú írókig), s lassanként kibontakozott előttem egy tehetséges írói egyéniség és egy érdekes élet körvonala.

Élete

Poul Martin Möller Uldumban született (Veile) 1794. március 21-én. Teológiát végzett, de korán megnyilatkozott az irodalom iránti szeretete is; rengeteget olvasott és maga is írogatni kezdett. A vérbeli romanticizmus jegyében fogantatott írásain keresztül csakhamar szeretetébe fogadta a dán közvélemény. Az élet minden megnyilatkozása érdekelte, a nagy mágus sietett a segítségére: egy Kínába induló hajó hajólelkészt keresett, s Möller kapva kapott az ajánlaton.

Nem riasztotta vissza semmiféle veszély és fáradalom; a titokzatos, távoli ország új csodákat ígért. Három évet töltött hazájától távol; idegen országok és népek nyíltak meg előtte s új világ tárult ki szeme előtt. Visszatérése után sem lelkipásztorkodással foglalkozott, hiszen nagy műveltsége és világlátottsága magasabb pozíciókra érdemesítette. 1822-ben a koppenhágai teológiai főiskola adjunktusa lett, 1826-ban pedig a krisztiániai egyetem hívta meg lektornak a filozófiai tanszékére. Itt 1818-ban már egyetemi katedrát kapott. Maradása azonban itt sem volt sokáig, haza kívánkozott, s 1831-ben már a koppenhágai egyetem filozófiai katedráján találjuk. Élete, külső megnyilvánulásaiban ezzel végleg csöndes mederbe tért; az egyetemi oktatás, meg a tudományos és a szépirodalmi működés töltötték ki az idejét. Munkás életéből Koppenhágában 1838. március 13-án szólította el a halál.

Írói működése

Moliére versekkel kezdte irodalmi tevékenységét; a Kína felé tart hajó fedélzetén írott Glaede over Danmark (Öröm Dánia felett) című hatalmas hazafias ódája csakhamar meghozta neki az elismerést. Utána mind sűrűbben jelentek meg versei, amelyekben a nagy romantikushoz méltón a pillanatnyi hangulatok eliramló nyomait igyekezett szavakba rögzíteni. Ochlenschlägernek, a dán irodalom német származású nagy megújítójának lett a leghívebb és legtehetségesebb követője. Írói kiválóságára jellemző, hogy míg a többi korabeli dán költőt Ochlenschläger fiainak: Möllert öccsének tekintette a dán kritika. Möller szervesen kapcsolódott bele a dán költészet új korszakába, a romanticizmusba. Elsősorban is mély hazafiság, az északhoz való bensőséges ragaszkodás, jóhangzás, erő és színesség jellemzik verseit. Formái változatosak és szépek, nyelve kifejező, képekben gazdag, néhol egy kicsit nyers is s gyakran használ tájsavakat. Német fordítói ezért panaszkodtak is rá éppen eleget! Fantáziája színes, érzései mélyek; minden sorát lobogó lelkesedés fűti. Nagy hatással volt rá a másik kiváló korabeli dán költő, Grundtvig is; az „Égi levelek”-ben kitűnően utánozza Grundtvig sajátságos modorát. Egyébként amennyire hazafias is a lírája, a forradalmiságtól messzi áll: minden szabadelvűsége mellett szinte nyomtalanul halad el mellette az 1830-iki júliusi forradalom. Ekkor született A művész a rebellisek között című költeménye a uralkodó iránt való hűséget hirdeti és az esztéta magaslatáról meglehetős közönnyel nézi a külvilág eseményeit, a dán társadalom forrongásait pedig egyenesen határtalan megvetéssel nézi A forradalom nála „a sánta szerkesztő”, Byron figurájában testesül meg s azzal együtt bukik is meg nála.

Verseivel prózai írásai is felveszik a versenyt. Kritikusai az En dansk students eventyr (Egy dán diák kalandjai) című elbeszélését tartják legjobb prózai alkotásának. Ez még ma is népszerű s még ma is nagy élvezettel és érdeklődéssel olvassák hazájában. Prózáját általában természetes frissesség és humoros életszemlélet jellemzi. Nagy hatást ért el északi tárgyú elbeszélésével, az Eyvind Skaldaspiller-rel is. Kínai úti emlékeit megörökítő könyvében, az Optegnelser paa en reise til China-ban, a lírikus és az elbeszélő egyaránt megnyilatkozik: reális megfigyelések és leírások után forró lírai vallomásokat és sejtelmes hangulatokat kapunk.

Mint a filozófia egyetemi professzora, irodalmilag is művelte szaktudományát. Idevágó értekezéseit, amelyeket az Efterladte Skrifter című kötetében gyűjtött össze, egyéni szisztematika és éles pszichológiai meglátások jellemzik. Möllernek, a filozófusnak nagy segítsége volt Möller, az író; értekezéseiben nyomát sem találjuk  legtöbb filozófiai írást annyira jellemző száraz pedantériának.

Nem szabad megemlíttetlenül hagynunk azt sem, hogy az Odisszeia első hat énekének első dán fordítása – méghozzá remekbe készült és még ma is használt fordítása – szintén tőle való.

Möller helye a dán irodalomban

Möller igen előkelő helyet foglal el az Ochlenschläger és Grundtvig körül kikristályosodott dán romanticizmusban. Jóllehet már száz éve halott, még mindig az élő írók közé tartozik s még ma is igen nagy az olvasóközönsége. Lírai ővrjének szebb darabjait minden dán antológiában és minden a dán iskolai olvasókönyvben megtalálhatjuk. Eljutott a nép legalsóbb rétegeibe is, s a dán parasztságnak ma is egyik kedven költője. Életrajzát F.c. Olsen írta meg, írói jelentőségét s a dán irodalomban elfoglalt helyét V. Andersen méltatta a Poul Möller hans Liv og Skrifter c. munkájában. Munkáit szemelvényesen Hansen adta ki, legutóbb Poesi og Prosa címmel; a mostani jubileumi évben pedig összegyűjtött munkái is meglátják majd a napvilágot.

Galambos Gruber Ferenc

Forrás: Literatura - Beszámoló a Szellemi Életről, 13. évf. Bp., 1938. április 15.