Karin Michaelis (Randers, Dánia 1872. márc. 20. – Koppenhága, Dánia 1950. jan. 11.): Szerelem

Marianne a kerti házban ült és oly hangosan énekelt, hogy minden csörömpölt és a tükrök és lámpák is vele énekeltek. Hög künn állt és nagyon bosszankodott amiatt a tövises rózsaág miatt, amit, ördög tudja miért, ott talált kifeszítve a veranda bejáratnál. Nevetséges volna, ha engedne a lány szeszélyeinek és alul keresztül bújna, vagy pedig átugrana, mert szétszedni finom, kényes ujjaival nem merte.

Oly pajkos volt a hang, hogy szinte durva volt, pedig csak a hangja volt a lánynak igazán friss. Olyan friss, hogy a rozoga zongora csak zörgött mellette. Hög nem akart odahallgatni, nem akart és azzal iparkodott figyelmét lekötni, hogy előbbi lábnyomaiba lépett, hangyákat és bogarakat tiport belé a földbe. A nyomok mélyebbek lettek, fénylettek, széttaposta őket és újra kezdte elölről az egészet. Gúnyos mosollyal lépett bele egy virágágyba, amelybe kankalinok voltak ültetve. A halvány bársonyos virágok a lány szemeire emlékeztettek, most pedig hangtalanul törtek le a lába alatt.

A lány most már halkabban énekelt, a hangok a férfi idegeihez csúsztak és elaltatták. A nap lemenőben volt. A mohos fatörzsek egy pillanatig olyanok voltak, mint a lángoló rézoszlopok. Az utak megteltek élő árnyékszőnyegekkel, a színek még egyszer felkiáltottak, azután elhalványodtak, szürkébe, majd feketébe olvadtak át. Az éj elterült a kert felett.

Ekkor felébredt a férfi, valami üres, kínos érzés vett erőt rajta, úgy érezte, mintha összefagyna az agyvelője – a lány már nem énekelt -, ezt érezte.

De az a bizonyosság, hogy a lány kacérsága uralkodik fölötte, bántotta.

Oly keményen állt egy helyben, mint egy cövek, és durván összeharapta a fogait. Gondolatai, mint tüzes nyilak száguldtak a lányhoz, jönnie kellett. Nem azért, mert a vágya hívta, csak azért, mert akarta, hogy jöjjön. Egy félig kiszáradt szökőkútban néha-néha csobbant egyet halkan a víz. És a férfiú ellágyult, mint egy gyermek, aki fél a sötétben, kért és könyörgött, hogy Marienne jöjjön.

Egy nyitott ajtóból kitörő légvonat megmozgatta a sugár fákat. Valami halvány fehérség lebegett a gyep felett, ami felrázta a férfit, úgy, hogy halkan szólt:

- Marianne.

A lány nevetett, de valami remegés volt a kacajában.

- Miért nem utazik el, Hög úr. Hiszen ön rendkívül unatkozik itt és valószínűleg nem tartozik az ön szokásaihoz, egy helyben megőszülni.

- Kivéve, ha örömet okozna, hogy itt maradjak, mondjuk, míg a virágok elhervadnak.

- Míg  virágok elhervadnak? Ön, aki gyűlöli a virágokat? Ön, úgy látszik, haragszik a lovára is, meg az emberekre is.

- A nőkre nem, Marianne, a nőkre nem! Különben ki mondta ezt önnek?

- Senki.

Mintha megbeszélték volna, sétáltak a kerten át a mezőre- amely Marianne ruháját úgy átnedvesítette, hogy lehúzta a vállait -, és az erdőbe.

Marianne azon gondolkodott, nem fogja-e Hög végre megkérni a kezét. Harmincéves volt és egyedül ez a férfi tetszett neki úgy, hogy beleszeretett. Három teljes hónapon keresztül próbálta őt megnyerni, tréfával, csipkelődéssel és közömbösséggel magához kötni. Nagyon félt, hogy a férfi elunja magát, és sok éjszakán át állott az ablaknál és terveket szőtt, hogyan fogja másnap őt lebilincselni. A vidék minden férfiját a kastélyba hívatta, hogy iránta való hódolatát Hög jelenlétében mutassa be és csakis kellemetlen nők vették körül. Megpróbálkozott gőggel és a rabszolganő hódoló alázatosságával – de most már szinte fáradt volt. És mégis a férfiért élt, és hitte, hogy a férfi tudja és megingott biztosságában.

Levelek és gyökerek között lépdeltek, a harmat arcukba freccsent és lépteik olyan hangot adtak, mint a felrebbentett madarak zaja.

Hög arra gondolt, mit tenne a lány, ha most itt a sötétben magához vonná, és azután hagyná elmenni. Gyűlölte nagy, fényes szemeit, fénytelen haját, fénytelen kezét, mindezeket a színeket, amelyek a halvány kankalinhoz voltak hasonlók.

De a lány kacagásában valami forró kívánás volt, ami a férfit izgatottá és vágyakozóvá tette.

A lány didergett. A föld egészen át volt itatva a nedvességtől és úgy tetszett neki, mintha körülötte fent és lent, fehér gőzök kavarogtak volna.

A férfi hallgatásától megzavarodva ment félénken, mintha egyedül lett volna. Ha az megállt, ő is megállt, ha az megindult, ő követte.

A nagy tisztásra léptek ki. a hold kereken és fénylően úszott az égboltozaton, mintha a levegőn keresztül közeledne, süllyedne mindjobban.

Marianne Höghöz fordult, szemei könnyben úsztak.

- Utazzék el, Hög!

A férfi mosolygott:

- Marianne, a szemed nagy kankalinhoz hasonlít, bőrös halvány, mintha a vér ereidben aranyból volna. Hajad illatos, mint a nedves moha, járásod könnyű és ravasz, mint a rablóé… mit akarsz még?

A lány megértette a gúnyt és a szívébe szúrt a fájdalom, menekülni szeretett volna. De a férfi azt hitte, hogy a hódítás nagyon könnyű lesz. Magához húzta a lányt és ránézett szemeivel, amelyek épp oly nedvesek voltak, mint az övéi és a szerepét szerető színes meggyőződésével beszélt hozzá. Nem hiányzottak emlékek, melyeket segítségül vehetett, s épp úgy beszélt a lányhoz, ahogy sok másnak beszélt.

A lány csöndesen megnyugodva sírt, mint egy kis gyermek, aki már túl van a félelmén.

A férfinak kedve támadt, hogy a lány arcába nevessen, mert el akarta űzni ezt a neki kínos hangulatot. Hirtelen azonban magához tért a lány, abbahagyta a sírást és örvendő pajkossággal mondta:

- Tudod, ki volt nálam, mikor énekeltem – azért feszítettem ki a töviságakat -, Ove Pallsgaard! Az ostoba már másodszor kérte meg a kezemet és én gondolkodási időt kértem holnapig, csak holnapig. És ha ma te nem vennél el, holnap az övé lennék.

Hög nagyon jól tudta, hogy a lány hazudik, mikor azt mondta, hogy Palsgaard mellette ült az éneklés közben, de hogy megkérte a kezét, az lehetséges, az igaz.

Mikor hazaértek, a ház üres volt, az ajtók ki voltak tárva és mindenütt égtek a lámpák. az apa már valószínűleg lefeküdt, miután hiába várta a lányt vacsorára.

Magányosan ettek, anélkül, hogy a szolgának csengettek volna. Azután a zongorához álltak mind a ketten.

- Hol is ült hát Palsgaard?

A lány elvörösödött és zavartan mutatott egy székre a pálmák mellett.

- Hallgass rám Marianne – szólt a férfi -, nincs egy szavam, egy ígéretem, amelyre te támaszkodhatnál. És ha most azt kérném tőled – vagy könyörgök érte -, hogy maradj velem a mai éjszakán. Akarnád, mernéd, gondolkozás nélkül, feltételek nélkül?

Marianne féloldalról nézett rá.

- Akarnám.

És ha Palsgaard a jegyesed kérte volna ezt, mit feleltél volna neki?

Arcul ütöttem volna.

És ehhez az emberhez férjhez mentél volna, Marianne.

- Ha te nem lettél volna az enyém, igen.

Hög eloltotta a lámpát és teljes sötétségben álltak egymás mellett.

- Marianne!

A leány hozzásimult és együtt mentek ki a szobából.

Mikor másnap reggel a türelmetlen Palsgaard Marianne válaszért jött, feltűnően hosszú ideig kellett várakoznia. Mikor a lány végre megjelent, felindultnak és a sírástól fáradtnak látszott. Egy csokor kankalin volt az övébe tűzve, lassan szétfosztotta őket, mialatt Palsgaard beszélt.

A reggelinél, miután Marianne apja a jegyeseket felköszöntötte, azt mondta Palsgaard:

- Találkoztam az úton Höggel, úgy vágtatott, mint egy őrült, valami baja lehetett. Azt hiszem, féltékeny volt valakire, vagy részeg. Gondold el, megállított és tudod, miért. Elbeszélte nekem, hogy Velencében egyszer egy vázát akart megvenni, amely oly drága volt, hogy minden értéktárgyát pénzzé tette, hogy megvehesse. Nem nyugodott sem éjjel, sem nappal, mindaddig, míg nem volt elég pénze a vázára. És mikor végre az övé volt és kezeiben tartotta, földhöz vágta, úgy, hogy darabokra tört. Azt mondtam, hogy ez bolondság, de ő azt felelte: Soha nem volt nagyobb örömem, mint mikor azt a vázát összetörtem. Hiszen az enyém volt egészen, a cserepek nem érdekelnek. Tudod Marianne, kínos dolog lehetett neked, három hónapot vele tölteni. Mikor elváltunk, sok szerencsét kívánt. Valamint sejtheted, te elárultad magad, édesem.

Marianne nem felelt, felemelte poharát és Ove Palsgaardnak intve, kiitta.

Forrás: Szinérváralja 10. évf. 45. sz. 1913. november 4.