A
lámpát bámultam és arra gondoltam, hogy most megnézem, ki sápadtabb, én-e vagy
a lámpa, de amíg kis tükrömért a zsebembe nyúltam, már elfelejtettem, hogy mit
akartam, és csak nagyon egyedül éreztem magam. És nagyon fájt, hogy a lámpát
kell néznem, meg az is, hogy csak a lámpa néz engem vissza.
El
akartam oltani, hogy nagy sötétség legyen és sírni tudja, de megzörgött az
ablakom és én odafordulta a sötét, ködös, őszi este felé és kicsit
megnyugtatott, hogy ebben a szomorú időben még a társas embernek is azt kell
éreznie, hogy egyedülálló.
Újra
megzörgött az ablak és én kíváncsian kinyitottam, hogy megnézzem: az eső
esik-e, és akkor nekem rontott a köd, titkosan köhögtem egyet-kettőt, és a
szájam felé tartott ujjaimra egy vörös, vékony csík szaladt. Becsaptam az
ablakot és megborzongtam, olyan furcsa volt a ködtől félni. Meg akartam
kérdezni a lámpától, hogy ő is megremegett-e? Tudni szerettem volna, hogy
mindenki otthon van-e most és behunyja a szemét, hogy még jobban féljen? Hogy
más is rátámaszkodik-e az öklére és beleharap, hogy fájjon, a húsába? Teszi-e
más is ezt, ha rátör minden: egyedüliség, könny és köd? Ezt jó lett volna
tudni.
És
kinyitottam a szememet, hogy megkérdezhessem a lámpámat, de ijedten néztem,
mert a lámpa alatt, íróasztalomon egy madár, szürke és fázó ült és talán beteg
is volt, mert nagyon csodásan nézett.
Egy
kicsit néztem és ő is visszanézett, most már ketten néztek engem; ő és a lámpa,
a lámpa sápadtan, a madár halálosan, én csak a madarat néztem, a szemem megtelt
szomorúsággal és a szívem jósággal.
Kezembe
vettem a madarat, és olyan vigyázva fogtam, ahogy még semmit a világon. A
kályhához vittem, letettem a földre, ahol a sárga lángok játékot kezdtek vele
és én is odaültem, pedig nem fáztam és nem voltam lázas.
Nagyon
csendesen és szótlanul telt el pár perc, és arra gondoltam, vajon hogy talált
el hozzám ez a madár, és miért jött hozzám, és miért nem tévedtek még emberek
is így az én szobámba? A veréb talán azt gondolta, hogy: íme, itt ül velem
szemben egy fiatal és máris öregesen szomorú fiú, csodálatosak ezek az emberek:
van meleg szobája, száraz és világos, nem kell a ködben ülnie sírón, mint
nekem, tehát is most ivott, és mégis szomorú.
Aztán
mozogni kezdett, a fejét emelgette, és próbálgatta a szárnyát, forgolódott, a
tüzet is nézte, de engem mindig tovább. És akkor így szóltam hozzá:
-
Téged hozzám terelt a véletlen, a fázás és a nyomorúság, hozzám, akinek a lelke
fázik és egyedülálló, meg elhagyott. Bevettelek, pedig máskor talán téged is,
mint az embereket mindig, kiűztelek volna meghalni és nem gondoltam volna arra,
hogy új ablaknyitáskor új köhögés jött volna, és új közeledése a halálnak.
Máskor téged, mint az embereket, kitettelek volna az őszbe, hogy tudjam: an még
más halódó is, és hogy átkoznak engem. Ezt tettem volna, mert ilyenek után
sírni is tudok, de ma nem tudom, miért, téged a meleghez hoztalak, mert ilyen
szomorúan, mint te, nálam is szomorúbban, nem nézett még rám senki se. Kíváncsi
vagyok, holnap itt hagysz-e engem; én azt hiszem, itt fogsz hagyni, hisz én
visszahoztalak: élni, én is elhagytam azokat, akik szerették volna, ha élek.
Ugye, már nem reszketsz és éledsz, nézd, én még reszketek és engem megnyugtatni
nem emberek fognak. Látod, én ezért vagyok szomorú és ezért nem sajnálom a
koldust, aki a sarkon áll, és alig öltözötten kell ülnie a ködben, mert nincs
hova mennie. Mert tudom, hisz volt már, hogy lehet ez másképp is; de most
nincs, nincs, nincs, aki nekem ily mondatokra megsimítná az arcom és azt
mondaná: nyugodj meg.
Elhallgattam,
mert repdesni kezdett a bevett madár, és repüléskor a szárnya végighúzódott az
arcomon. Aztán ráült a kályha tetejére és onnan rám nézett ragyogón és hálásan,
és az öklöm lassan kinyílt, aztán az asztalhoz mentem és azt írtam Margitnak,
hogy találkoznia kell velem.
Azon
az éjjel sokat beszélgettem a madárral. Ő beszélt nekem sokat, minden csipogása
mondatokat mondott. Beszélt a nyárról, a leveles fákról, asszonyáról és
gyermekeiről – amitől most elszakadt, mert meghaltak, amint ő is meghalt volna,
ha nem jöhet hozzám. Sokat beszélt az őszről és ködről, amelyek ráfeküsznek a
gyenge madár mellére és azt mondta, hogy ilyenkor ők mind meghalnak. Beszélt
játékáról és elmondott nekem meséket verébkirályfiak és verébkirályleányok
szerelméről.
Én
hallgattam, és akkor se feleltem, amikor kérdezte, hogy én miért nem beszélek?
És
ő beszélt tovább szépen és értelmesen, és olyan jó volt, hogy nekem valaki
mesél.
Aztán
eltelt az éjjel és én másnap dologra mentem. Megharcoltam újra az egynapi
harcot és fáradtan, meg-megtépetten kerültem haza belőle. A veréb még ott volt,
várt, és alig, hogy beléptem, a kezemre repült, mintha meg akarná csókolni. És
én a másik kezemmel szépen és lágyan megsimogattam. Az asztalomon levél volt,
Margit írta:
„Igen,
nekem találkoznom kell magával.”
És
találkoztunk.
Elmondtam
neki, hogy miért írtam, hogy jött a madár és azért. és ő azt mondotta, hogy az
ősszele együtt ő is meghalt volna, ha nem jöhet hozzám.
A
madár nálam maradt, éltünk hárman: Margit, én és a veréb, ők ketten engem
csókoltak és én már nem voltam olyan nagyon szomorú.
Így
lassan bementünk a télbe. Esténként együtt voltunk, és a madár az én kezemről
az ő kezére szállt, amíg azok megfogtuk egymást. Akkor meséltünk és csókoltuk
egymást.
Így
volt minden este. A kályha körül voltunk mind a hárman, nagyon szép esték
voltak, és nappal szívesen dolgoztunk, hogy jöjjön az este. Így ment minden
este. Nem fájt a tél hidege és hava, mert szerettünk. És ha kialudt a tűz,
összebújtunk és nem fáztunk, a lelkünk se soha. Így ment minden este: mesék és
csókok hulltak, és ha mi már nyitva álltunk, mert elmondtunk magunkról mindent
s csak csókolni tudtunk, akkor a veréb kezdett mesélni, didergő szegénységről,
éhező karácsonyról, hóról és halálról nagyszerű Andersen-meséket. Így volt
minden este.
És
eljött egyszer másféle este is. Amikor már csak ketten ültünk a tűznél, én és a
veréb. Margit nem jött el, csak egy levelet hozott a posta:
„Én
nagyon szerettelek, de most elmegyek tőled sokára és messzire, csókold
helyettem a madarunkat, amely összehozott minket.”
Nem
sírtam, ránéztem a madárra és az mintha mindent tudott volna, nagyon remegett.
A kezemre akart szállni, de én azt a zsebembe dugtam és azt kérdeztem:
-
Miért?
Nem
felelt. Egyáltalán nem szólt, mintha sose tudott volna beszélni. A lámpához
repült, aláült, úgy, mint amikor jött, és szomorú volt. A lámpa is sápadt lett
és künn az éj is Margitot gyászolta. El akartam oltani a lámpát, hogy sírjak,
de akkor megszólalt. Csodálkoztam, mert azóta, hogy a madárral és Margittal éltem,
soha nem beszélt. Azt mondta:
-
Miinek akarsz sírni. Menj, talán még eléred, hozd vissza.
Igaza
volt. És én rohantam. De sehol senki nem tudott már róla. Elment, elment. Az
éjszakát átkóboroltam, Budán is jártam és a hídon nagyon szép volt megállni.
Hideg volt, tél volt és a lelkem is reszketett. Fáztam.
Délelőtt
kerültem haza. A veréb várt, de nem repült a kezemre, mint mindig, hanem a
kályha tetején várt engem és Margitot. Mikor egyedül jöttem haza, mint egy
bánatos ember a két kezébe, a szárnya alá hajtotta a fejét.
Kinyitottam
az ablakot. A tüdőmből nagy köhögés csapott fel. Rám rohant a hideg és én
álltam, az arcom fehér volt és a lábam reszketett. A hó nagyon sűrűn esett, és
a párkány fehérségére vörös vonalakat köhögtem. Aztán az arcomnak lódított a
szél egy csomó havat, és mikor letöröltem a nedvességet róla, a madárra néztem.
Az a kezemre szállt, és a szemében valami nagy csodálatosság volt.
De
én Margitra gondoltam, és kiűztem őt a havas, halálos, téli délelőttbe.
Aztán
betettem az ablakot és megdermedt szívvel néztem, hogy hogyan csatázik a
hópelyhekkel.
Forrás: Szinérváralja
10. évf. 35. sz. 1913. augusztus 26.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése