Korda Sándor: Betegek

A szanatórium nagyterme teli volt emberrel. Beszélgetésük lármájából csak valami egyhangú halk zúgás hallatszott ki az erkélyre. Hárman ültünk ott kint a tenger fölött, és csendben, mozdulatlanul hallgattuk azt a kellemes zúgást, ami a fényes tengerből szűrődött ki és összeolvadt a tenger morajlásával. Ketten, én meg Péter ott ültünk az erkély hátsó részén, gubbaszkodva, megbújva a sötétben, Márta pedig kihajlott az erkély korlátján. a tenger ott hullámzott alattunk, ott veszekedtek a fényes tarajú fekete hullámok a parttal, s mi, három félrerúgott, beteg, halk szavú ember néztük őket és hallgattunk.

Mindnyájunk lelkébe beszállott az a mélységes nagy nyugodtság, ami megülte az egész mindent, s amiben eltompult minden, ami disszonáns, amiben belészürkült a homályba minden szín s a csöndbe olvadt minden hang.

Az ilyen estéken (mert voltak ilyen estéink), beláttunk mindnyájan, hogy így jó: így félreesve, szenzációk és vágyak nélkül élni. Nem lázadozva nyugodtunk bele ebbe, mert jaj, rég elmúlt már a lázadozó kedvünk, hanem beláttuk, hogy egyszer végre megnyugodhassunk valamiben, hogy egyszer végre mondhassuk valamire: ez rendben van, ez így jó. Milyen jó is volna, ha mindjárt, a legelején el tudnánk idáig jutni. Ha nem akarnánk az elején sem semmit, ha tudnók már a legelején rámondani valamire: az így jó, mert így van. De jaj, sok fájdalom és könnyes éjszaka kell, míg ezt ki tudjuk mondani. Ilyen dolgok járnak zsibbadt agyunkban most is, lassú fordulással, lustán, amint ott ültünk a tenger fölött. Néha azonban, mikor a lármás nagy teremből egy-egy disszonáns hangtöredék vagy fénysugár szaladt közibénk úgy éreztük, úgy sejtettük, hogy várnak még ránk új dolgok. Hogy talán valami vészes nagy tragédia vár reánk és valami új, idegen öröm is.

Az ilyen gondolatok, az ilyen örömökre és sírásokra való vágyódások az utolsó felvillanásai voltak vágyódások az utolsó felvillanásai voltak bennünk az életnek, amelyeknek nincs is célja, csak sírások és nevetések váltakozása. Sírás- nevetés – sírás – nevetés… ez az élet. De mondom, ezek már csak öntudatlan utolsó felvillanások voltak, mert mi már, mi hárman, akik ott ültünk az erkélyen és alattunk és körülöttünk olyan volt a tájék, mint valami romantikus színpadi díszlet, mi hárman már nem éltünk.

Mások esetleg, más egészséges lelkű emberek ilyenkor még rúgkapálóznak, veszekednek és sírnak egy kis darab életért, egy kis színes rongyfoszlányért, de mi bennünk volt már annyi- nem tudom micsoda, differenciálódás, hogy egy fáradt kézlegyintéssel el tudtuk intézni mindazt, ami hátra van.

Mindegy! Lassankint üres lett nagyterem, egymás után oltották el a csillárokat, csak mi maradtunk az erkélyen. A nagy épület teli volt emberekkel s valami különös, talán beképzelt érzékenységgel megéreztük, int élnek és alusznak a falak mögött. Foszladozó életű és beteg ember volt a többi is, mint mi, de ezek, mint az egészséges lelkű emberek általában, nem vettek tudomást a nekik kellemetlen dolgokról és elegánsan, üres nézésükkel elnéztek fölötte, a halál fölött, amelyik pedig rávetette árnyékát az egész n agy palotára.

Ezek aludtak és pihentek, de mi három nagyon beteg, nagyon összetört életű ember nem is tudtunk volna már így pihenni. Ami egész mostani életünk egy nagy pihenés volt; megbújás az új dolgok, az ismeretlenek elől.

Márta, a lány fázósan magára húzta a kendőjét s megszólalt:

- Fázom…

Péter fölkelt szó nélkül, halkan, utána fölkeltem én is és mentünk. Összeringó, lassú lépésekkel mentünk a lány szobája felé s az ajtónál megállottunk. Márta szótlanul nyújtotta a kezét mind a kettőnknek, és mentünk mi is a mi szobánkba.

A villanylámpa sárgán festette be egykedvű, szomorú arcunkat, két tüzes szemű halvány arcot. aztán gépiesen mozdultak még karjaink és elkezdtünk vetkőzni. Fáradtan koppantak a cipőink, amint ledobtuk őket a padlóra s pár perc múlva már ágyban voltunk.

Aztán sötét lett.

Péter szólalt meg először. A hangja melegen, buján, érzékien csengett.

- Láttad? Az ajka… a szája… a szája…

Most hallottam, hogy fölült az ágyban és a hangja most suttogóra, elfojtottá vált. Ott vibrált benne a sok elfojtott indulat.

- Száját, János… A száját…

Az én lelkembe nagy keserűség szállott, de nem sokáig tartott ez sem, mert valami bántóan egyöntetű nyugodtság szállott a helyébe. Nem tudom, hogyan van ez. Éreztem, hogy fájni kellene a lelkemnek, mert jaj, én is éppen úgy láttam a Márta száját és arcát.

Péter tovább beszélt:

- Jól van, János. Meg leszünk mi így.

Tudod, én érzem, hogy nincs már sok hátra. Ez a beteg foszladozó masina egyre fogy, kopik.

Megleszünk így valahogy János! Így egymás mellett hárman… Mert jól tudom én, hogy néked is forró a Márta szája… hogy te is érzed, milyen jó lenne belecsókolni a lázas, beteg halvány arcába, amelyik olyan lehet, mint a bársony.

És hogy te is szoktál éjszaka sírni, János… Jól van ez így… Ami agyoncsapott életünknek jó lesz a befejezés… Így szépen, lassan, csöndben befejezzük az életünket… Tudom János, éreztem ezt már másképpen is. Szóltam magamhoz már így is: én még akarok. Éreztem már úgy is, hogy erő, vér pezseg bennem és már volt úgy, hogy kiegyenesítettem a derekam is és a hangom talán magambízó volt, amikor mondtam: élni akarok.

Akarok.

De tudod, János, akkor jöttek a siralmas és bús dolgok, az igazság, amik egyszerre agyonütötték a magambízásom. Egyszer, tudom, föl akartam emelni egy ládát. Rongyos kis láda volt és mégsem tudtam.

Te sem tudtad volna, János.

Elkezdtem köhögni tőle és megint kiköhögtem egy darabot a tüdőmből. Akkor nagyon bánatos lettem, hogy én már előbb tartok, mint ti. Te meg Márta. Ha csak egy félórával is, de közelebb vagyok a halálhoz. És majd megbolondultam, hogy én előbb halok meg és nektek lesz egy zavartalan félórátok, amiben megcsókolhatod a Márta száját.

Ez fájt, hogy majdnem ordítottam fájdalmamban. De mikor megláttam másnap, hogy Mártának is sápadtabb lett egy árnyalattal az arca, és hogy neked is hajlottabb lett a derekad, elmúlt a fájásom.

Szinte ujjongani szerettem volna, hogy megint együtt vagyunk.

Máskor meg te lettél egyszer rosszabbul. Jaj, hogy siettem fölemelni a ládát, hogy újra köhögtem tőle és hogy újra együtt legyünk.

Mert féltem, hogy lesz egy szabad félórám Mártával, ha te előbb halsz meg János, én félek ettől a szabad félórától… én nem merném meg csókolni a száját… azt a forró, bársonyos szájat… én nem merném János…

Együtt megyünk mi, János. Milyen szép is lesz az.

Három elesett, meggyötört és beteg életű ember szíve egymáshoz hajol. Három elesett, félre rúgott, halovány arcú ember lábujjhelyen, szép csöndben, lassan egymáshoz bújva, egymás kezét fogva elmennek innen…

Milyen szép is lesz ez…

Péter elhallgatott, majd fölkelt, odament az ablakhoz, kinyitotta, kitárta karjait és hangosan, búgón belezokogott az éjszakába.

**

A kertből íriszek nehéz illatát verte föl a tavaszéjszakai eső.

Forrás: Szinérváralja 10. évf. 12. sz. 1913. március 18.