Köszönöm,
kedves barátnőm, hogy gondolt reám, köszönöm finom és nobilis hangú üdvözletét,
és ha akarja impressziómat, hát íme:
Ott
álltam az emelvényen az elnök mellett. Hallgattam bemutató szavait. Igyekeztem
figyelmesen hallgatni, ám nem igen tudtam követni gondolatmenetét. De úgy
tetszik nekem, az elnök igen erősen és feleslegesen sokat hangoztatta női mivoltomat.
Minek
az? Igaz, hogy én vagyok az első asszony, akit a francia akadémia
halhatatlanjai közé választ. De végre is, mi köze az én nővoltomnak: Ha voltak
asszonyok, akik megérdemelték előttem is ezt a tisztességet, úgy
igazságtalanság történt velük, mert meg nem kapták. Az elnök helyesebben teszi,
ha tőlük kér bocsánatot, minthogy engem dicsőít. Ha pedig én szolgáltam reá
erre a kitüntetésre és díszre, akkor mi köze ennek az én asszonyvoltomhoz?
Sokkal jobban szerettem volna, ha tudományos érdemeimről beszél, semhogy azt
hangsúlyozza, mekkora díszt és dicsőséget hoztam az asszonyi névre.
Dolgozószobámban, laboratóriumban soha-soha nem gondoltam arra; hogy nő
vagyok-e vagy férfi. Dolgoztam, kerestem, kutattam, mert ez volt a vágyam és
szenvedélyem. Szomjúhoztam az igazságot, éppen úgy, mint az iszákos a pálinkát,
vagy a játékos a kártyát.
Míg
dolgoztam, kerestem, kutattam, egy pillanatig sem jutott eszembe, hogy díszt-
és dicsőséget hozok-e az asszonyi névre. még a magam nevére sem gondoltam. Csak
egy vágy égetett, kínozott, gyötört: szembenézni az ismeretlen, a rejtelmes
igazsággal!... Íme, megtörtént.
Az
elnök bevégezte beszédét és most jövök én. Elmondom székfoglalómat, azaz
recitálok dolgokat, amiket már mindenki tud. Mert ugyebár azzal nem alázhattam
meg sem saját magát, sem a tudós társaságot, hogy subjectiv vallomásokkal
álljak elő. Hogy és mint jutottam el odáig, míg célomat elértem, mindegy. A fő
az, hogy megvan – amit kerestem. És mire megtaláltam, már nem is az enyém,
hanem mindenkié, az egész világé. – Szinte szégyenkezve fejeztem be
előadásomat. Minden intelligens újságolvasó ember elmondhatta volna az én
székfoglalómat. Immár én sem tudok többet, mint ők. A célnál vagyunk.
Megérkeztünk.
Szürke
impressziók, ugye? S hozzá még a volt a 40-ik születésnapom. Ezt is
unokahúgomtól, Maritól tudom, aki remegve, elfogódott hangon gratulált és
hívott meg esküvőjére. Hogy így, meg úgy… nem is reméli… az én nagyon
elfoglaltságom… mondtam neki, hogy megleltem, amit kerestem és most már igazán
semmi dolgom sincs, menjünk esküvőre.
A
kisleány díszes, nagy esküvőt akart és én igen helyeseltem. Mikor pedig ott
álltam a templomban, akkor láttam, mennyire igazam volt. Maga ugyebár tudja,
hogy vélekedem én a ceremóniákról, a szertartásokról, de mikor kis unokahúgom
ragyogó arcát láttam, amint magasra emeli szőke fejét, éreztem, hogy igenis
neki van igaza, ennek a 20 éves gyermeknek. Mert az ifjúság öröme és boldogsága
nem arra való, hogy rejtegessék és h az ő megdicsőülésének, asszonnyá válásának
napján maga körül óhajtja látni jó embereit, hát igaza van. Orgonabúgás,
aranypalástot püspök szava, operaénekesek kara adja tudtul mindenkinek, hogy a
kis Mari szeretett és asszonnyá lesz.
Ne
gondolja, hogy gúnyolódom és ne csodálkozzék azon, ha többet foglalkozom Mari
esküjével, mint magam székfoglalójával. 40 éves múltam, drága barátnőm, és
bátran beszámolhatok gondolataimról és érzéseimről, a bolondokról és
képtelenekről is. Azonfelül meg maga boldog asszony, és anya, és így meg fogja
érteni, amit mondok. Míg a kis Mari ott állt vőlegénye mellett és erős hangon
mondta el az eskü szavait, arra gondoltam, hogy én… hogy nekem sohasem fogta
így a kezemet egy férfiember. Az én kezemet megszorították bajtársi
szolidaritással, igaz, benső, becsületes, komoly barátsággal, de soha egy erős
kéz nem remegett, mikor az én ujjaimhoz ért. Az én szemembe sohasem nézett így
férfi, ahogy a kis szőke Marira nézett szerelmes vőlegénye. Velem vagy
vitatkoztak a férfiak, vagy alázatosan meghajtották a fejüket előttem. Pedig,
drága barátnőm, én tudom, én érzem, hogy semmiféle asszony nem tudott volna úgy
szeretni, mint én, ha akad a világon férfi, aki ezt a szerelmet kívánja, vágya
óhajtja.
Csakhogy
énreám sohasem nézett szerelmes vágyakozó szemmel férfiember. Voltak bámulóim,
voltak ellenségeim, voltak irigyeim, de szeretőm nem volt soha. Egyetlen egy
férfiarc el nem halványodott, ha én ránéztem, soha férfiszemben ki nem gyulladt
a vágy lángja, ha én mellette álltam. Eddig – milyen különös – nem is jutott
eszembe ez. Nagyon elfoglalt a munkám, meg fiatalabb is voltam. Mert elhiszi-e
kedves Barátnőm, hogy szeretetre nekünk nagyobb szükségünk van, int a 20 éves
leányoknak? Azoknak talán elég a maguk diadalmas, gőgös, szép ifjúsága. De
később? De most? Nem nevetséges, hogy most kezdenek kínozni ezek a problémák,
mikor már semmiféle választ nem kaphatok reájuk? Hogy van az, hogy mellém soha
férfiember nem állt, hogy én nem bírtam egy férfi lelkében minden helyet
betölteni, miért nem tudtam fantáziájukat és vérüket felgyújtani? Nem voltam
szép? De láttam nőket, kedvezőtlenebb külsővel, mint az enyém, és hozzá még
ostobák, kislelkűek, alacsony gondolkozásúak voltak, mégis magukkal ragadták a
férfit, kire tekintetük tévedt.
Ne
gondolja, hogy Öntől várok ezekre a kínos kérdésekre feleletet. Ezek olyan
kérdések, drágám, amelyekre nincs felelet sehol. De maga impressziómat kéri
tőlem. Azt kérdezte, mit éreztem, mikor akadémiai székfoglalómat elmondtam?
Csupa banalitás. Nem érdemes beszélni róla. A Mari esküvője érdekesebb
gondolatokat váltott ki belőlem.
Arra
is gondoltam, hogy ezek a kínos kérdések nem is fognak nyugtot hagyni, míg az
elmém elé újabb probléma nem vetődik, amelyért harcolhat, viaskodhat, küzdhet.
Addig mindig fog gyötörni, hogy miért nem akadt férfi, kinek én volnék a nő, a
legfontosabb, a legdrágább? Határozottan munkához kell látnom, mert ez a sok
ostobaság megőrjíti idegeimet. Eddig nem volt belük bajom, rendben tartottam
magamat. De már 40 éves múltam, vigyázni kell… Kár, hogy most nincs semmi
dolgom, üres a lelkem.
De
azért ne vigasztaljon drágám, mert ezt most még nem bírom elviselni. Talán
később, 10 év múlva… lehet… akkor talán igen… És most búcsút mondok magának,
hogy felkeressem Mari fiatalasszonyi lakását, és míg az ifjú pár a násznéppel
mulat, teleszórom piros rózsákkal a szobát. Odaadom nekik azokat a piros meleg,
szerelmes rózsákat, melyek engem illettek volna meg, és amelyek soha-sohasem
jutottak el hozzám.
Zsófia.
Forrás: Szinérváralja
10. évf. 6. sz. 1913. február 4.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése