2020. jan. 25.

Dánielné Lengyel Laura: Zsófia levele




Köszönöm, kedves barátnőm, hogy gondolt reám, köszönöm finom és nobilis hangú üdvözletét, és ha akarja impressziómat, hát íme:

Ott álltam az emelvényen az elnök mellett. Hallgattam bemutató szavait. Igyekeztem figyelmesen hallgatni, ám nem igen tudtam követni gondolatmenetét. De úgy tetszik nekem, az elnök igen erősen és feleslegesen sokat hangoztatta női  mivoltomat.

Minek az? Igaz, hogy én vagyok az első asszony, akit a francia akadémia halhatatlanjai közé választ. De végre is, mi köze az én nővoltomnak: Ha voltak asszonyok, akik megérdemelték előttem is ezt a tisztességet, úgy igazságtalanság történt velük, mert meg nem kapták. Az elnök helyesebben teszi, ha tőlük kér bocsánatot, minthogy engem dicsőít. Ha pedig én szolgáltam reá erre a kitüntetésre és díszre, akkor mi köze ennek az én asszonyvoltomhoz? Sokkal jobban szerettem volna, ha tudományos érdemeimről beszél, semhogy azt hangsúlyozza, mekkora díszt és dicsőséget hoztam az asszonyi névre. Dolgozószobámban, laboratóriumban soha-soha nem gondoltam arra; hogy nő vagyok-e vagy férfi. Dolgoztam, kerestem, kutattam, mert ez volt a vágyam és szenvedélyem. Szomjúhoztam az igazságot, éppen úgy, mint az iszákos a pálinkát, vagy a játékos a kártyát.

Míg dolgoztam, kerestem, kutattam, egy pillanatig sem jutott eszembe, hogy díszt- és dicsőséget hozok-e az asszonyi névre. még a magam nevére sem gondoltam. Csak egy vágy égetett, kínozott, gyötört: szembenézni az ismeretlen, a rejtelmes igazsággal!... Íme, megtörtént.

Az elnök bevégezte beszédét és most jövök én. Elmondom székfoglalómat, azaz recitálok dolgokat, amiket már mindenki tud. Mert ugyebár azzal nem alázhattam meg sem saját magát, sem a tudós társaságot, hogy subjectiv vallomásokkal álljak elő. Hogy és mint jutottam el odáig, míg célomat elértem, mindegy. A fő az, hogy megvan – amit kerestem. És mire megtaláltam, már nem is az enyém, hanem mindenkié, az egész világé. – Szinte szégyenkezve fejeztem be előadásomat. Minden intelligens újságolvasó ember elmondhatta volna az én székfoglalómat. Immár én sem tudok többet, mint ők. A célnál vagyunk. Megérkeztünk.

Szürke impressziók, ugye? S hozzá még a volt a 40-ik születésnapom. Ezt is unokahúgomtól, Maritól tudom, aki remegve, elfogódott hangon gratulált és hívott meg esküvőjére. Hogy így, meg úgy… nem is reméli… az én nagyon elfoglaltságom… mondtam neki, hogy megleltem, amit kerestem és most már igazán semmi dolgom sincs, menjünk esküvőre.

A kisleány díszes, nagy esküvőt akart és én igen helyeseltem. Mikor pedig ott álltam a templomban, akkor láttam, mennyire igazam volt. Maga ugyebár tudja, hogy vélekedem én a ceremóniákról, a szertartásokról, de mikor kis unokahúgom ragyogó arcát láttam, amint magasra emeli szőke fejét, éreztem, hogy igenis neki van igaza, ennek a 20 éves gyermeknek. Mert az ifjúság öröme és boldogsága nem arra való, hogy rejtegessék és h az ő megdicsőülésének, asszonnyá válásának napján maga körül óhajtja látni jó embereit, hát igaza van. Orgonabúgás, aranypalástot püspök szava, operaénekesek kara adja tudtul mindenkinek, hogy a kis Mari szeretett és asszonnyá lesz.

Ne gondolja, hogy gúnyolódom és ne csodálkozzék azon, ha többet foglalkozom Mari esküjével, mint magam székfoglalójával. 40 éves múltam, drága barátnőm, és bátran beszámolhatok gondolataimról és érzéseimről, a bolondokról és képtelenekről is. Azonfelül meg maga boldog asszony, és anya, és így meg fogja érteni, amit mondok. Míg a kis Mari ott állt vőlegénye mellett és erős hangon mondta el az eskü szavait, arra gondoltam, hogy én… hogy nekem sohasem fogta így a kezemet egy férfiember. Az én kezemet megszorították bajtársi szolidaritással, igaz, benső, becsületes, komoly barátsággal, de soha egy erős kéz nem remegett, mikor az én ujjaimhoz ért. Az én szemembe sohasem nézett így férfi, ahogy a kis szőke Marira nézett szerelmes vőlegénye. Velem vagy vitatkoztak a férfiak, vagy alázatosan meghajtották a fejüket előttem. Pedig, drága barátnőm, én tudom, én érzem, hogy semmiféle asszony nem tudott volna úgy szeretni, mint én, ha akad a világon férfi, aki ezt a szerelmet kívánja, vágya óhajtja.

Csakhogy énreám sohasem nézett szerelmes vágyakozó szemmel férfiember. Voltak bámulóim, voltak ellenségeim, voltak irigyeim, de szeretőm nem volt soha. Egyetlen egy férfiarc el nem halványodott, ha én ránéztem, soha férfiszemben ki nem gyulladt a vágy lángja, ha én mellette álltam. Eddig – milyen különös – nem is jutott eszembe ez. Nagyon elfoglalt a munkám, meg fiatalabb is voltam. Mert elhiszi-e kedves Barátnőm, hogy szeretetre nekünk nagyobb szükségünk van, int a 20 éves leányoknak? Azoknak talán elég a maguk diadalmas, gőgös, szép ifjúsága. De később? De most? Nem nevetséges, hogy most kezdenek kínozni ezek a problémák, mikor már semmiféle választ nem kaphatok reájuk? Hogy van az, hogy mellém soha férfiember nem állt, hogy én nem bírtam egy férfi lelkében minden helyet betölteni, miért nem tudtam fantáziájukat és vérüket felgyújtani? Nem voltam szép? De láttam nőket, kedvezőtlenebb külsővel, mint az enyém, és hozzá még ostobák, kislelkűek, alacsony gondolkozásúak voltak, mégis magukkal ragadták a férfit, kire tekintetük tévedt.

Ne gondolja, hogy Öntől várok ezekre a kínos kérdésekre feleletet. Ezek olyan kérdések, drágám, amelyekre nincs felelet sehol. De maga impressziómat kéri tőlem. Azt kérdezte, mit éreztem, mikor akadémiai székfoglalómat elmondtam? Csupa banalitás. Nem érdemes beszélni róla. A Mari esküvője érdekesebb gondolatokat váltott ki belőlem.

Arra is gondoltam, hogy ezek a kínos kérdések nem is fognak nyugtot hagyni, míg az elmém elé újabb probléma nem vetődik, amelyért harcolhat, viaskodhat, küzdhet. Addig mindig fog gyötörni, hogy miért nem akadt férfi, kinek én volnék a nő, a legfontosabb, a legdrágább? Határozottan munkához kell látnom, mert ez a sok ostobaság megőrjíti idegeimet. Eddig nem volt belük bajom, rendben tartottam magamat. De már 40 éves múltam, vigyázni kell… Kár, hogy most nincs semmi dolgom, üres a lelkem.

De azért ne vigasztaljon drágám, mert ezt most még nem bírom elviselni. Talán később, 10 év múlva… lehet… akkor talán igen… És most búcsút mondok magának, hogy felkeressem Mari fiatalasszonyi lakását, és míg az ifjú pár a násznéppel mulat, teleszórom piros rózsákkal a szobát. Odaadom nekik azokat a piros meleg, szerelmes rózsákat, melyek engem illettek volna meg, és amelyek soha-sohasem jutottak el hozzám.

Zsófia.

Forrás: Szinérváralja 10. évf. 6. sz. 1913. február 4.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése