Klárának
délelőtt volt a doktori avatója. Délben nagy, díszes társaság gyűlt össze a
fiatal leány ünneplésére. Kádár és Kádárné boldog mosollyal nézték leányukat.
Klára huszonkét éves korára elvégezte egyetemi tanulmányait, Kádárné abban
reménykedett, hogy leánya most már az ő ízlése szerint fog nagyleányoskodni.
Eddig élete tanulás és tanulás… Kádár büszkén mutogatta a Klára kitűnő
bizonyítványait, ám az asszony szíve mélyén mindig elégedetlen volt. Az ő
életében mást hívtak nagyleányságnak. És képzeletében feltűntek a forró
levegőjű tánctermek, az éjjeli zenék, az óriási virágkosarak. És látta fehér
falú leányszobáját sok nippel, figurával, kecses világoskék bútorzatával.
Ezekről a dolgokról azonban nem beszélt Klárának. tudta, hogy a leánya a
legszeretőbb szívű, legtisztább lelkű gyermek, ám a maga útján akar járni.
Ez
az út már akkor sem tetszett Kádárnénak, mikor Klára az egyetemre beiratkozott.
A gimnázium még hagyján… Végre is el kell valamivel tölteni az időt, míg a
leány 18 éves nem lesz. Akkor majd megkezdi az úri, vagyonos leányok
nagyleányoskodását.
Klára
azonban egyetemre akart menni és oly szelíd határozottsággal beszélt terveiről,
hogy Kádárné még ellenkezni sem próbált. A fehér leányszobából sem lett semmi.
Klára saját ízlése szerint rendezte be dolgozószobáját. Acélszürke, nagy
karosszékek, hatalmas íróasztal, tágas könyvszekrény, egy pár metszet, ez volt
minden.
Kádár
teljesen leánya pártján volt mindig. Kádárnénak azonban sem a szoba, sem a
Klára életprogramja nem tetszett. Ám összeütközés sohasem volt közöttük. Imádták
egymást, azonfelül Kádárné érezte, hogy a leánya energiája nagyobb, erősebb,
mint az övék.
Ezt
csodálatosképpen már akkor is tudta, mikor Klára mint hároméves gyermek a
házukhoz került.
Mert
a szép, barna hajú, nyúlánk leány bölcsője nem a Nagy János utcában ringott,
Isten tudja, volt-e egyáltalán bölcsője, vagy csak rongyokból vackolt helyen
aludta gyerekálmait, míg az emberi könyörületesség ki nem szabadította a
legszörnyűbb nyomorúságból. A gyermek a lelencházba került s ezt a gyermeket
fogadták örökbe Kádárék.
A
Nagy János utcai palotában eleinte nagyon titkolták a dolgot. Még cselédséget
is változtattak, hogy Klára ne sejtsen semmit származásáról. Mikor a leányka
serdülni kezdett, Kádárék elhatározták, hogy megismertetik a titokkal. Inkább
tőlük tudja meg, mint mástól, idegentől, közömböstől, vagy éppen
rosszakaratútól. S volt még egy rémük: az anya, aki élt züllötten, egy
förtelmes, mocskos élet fertőjében. Néha-néha azonban jelentkezett, többnyire
csak levélben és gyermekét kívánta látni. Bá semmiféle törvényes joga a
kérésére nem volt, Kádárék ilyenkor mindig pénzt küldtek neki s az asszony egy
darab ideig szerencsésen elcsendesedett.
Féltek,
hogy ez a rettenetes asszony valahogy a serdülő Klárához tolakodik s ezért fel
akarták világosítani a leányt. Klára azonban a harmadik mondatnál felállt és
átölelte Kádárt és Kádárnét.
-
Tudom már mindezt. Ne beszéljünk róla. Látom, hogy nektek rosszul esik.
-
Mióta tudod? – kérdezte riadtan az asszony.
Klára
elgondolkozott.
-
Igazában már nem is emlékszem. Csak nagyon régóta tudom, az ilyesmit valahogy
megérzi az ember.
Az
asszony elsápadt és halkan mondta:
-
Lehet, hogy – igazad van. Hiába minden jó szándék, gyöngédség, senki sem tud
anyává lenni, ha a természet nem tette azzá.
-
Nem – nem -, kiáltotta a leány indulatosan -, ezt ne mondd! Ti vagytok a
legjobb, legszeretőbb, legnemesebb szülők. És mert ti választottatok engem
magatoknak, még százszor jobban imádlak benneteket. Nem is a ti
viselkedéstekből tudtam én azt, hanem a suttogásból, célzásból, hirtelen
abbamaradt beszélgetésből. De hiszen mindegy az. Többet nem beszélünk róla,
ugye?
És
hízelgő dorombolással simult Kádárékhoz, kik reszkettek, hogy szülőiről fog
tudakozódni, de nem tette, és Kádárék megkönnyebbülten sóhajtottak fel.
Kádárné
most ott ült az asztalfőn s hol az utcára, hol a leányára nézett. Kádár arca
ragyogott a boldog büszkeségtől. Sűrűn koccintgatott a doktorkisasszonnyal és
az asszony arra gondolt, hogy így is jó. Ha Klára nem akar zsúrozni, táncolni,
estélyekre járni, hát menjen a maga útján, hiszen szemmel láthatólag igen jól
érzi magát rajta.
Az
ajtó hirtelen kinyílt s a szobalány sürgős levelet adott át a kisasszonynak.
Klára kissé csodálkozva forgatta kezében a nagy, esetlen, pecsétes, szürke
borítékot. Kádár másokkal beszélt, ám a felesége meglátta az írást és falfehér
lett a rémülettől.
Fel
akart állni, hogy Klára mellé lépjen, hogy védje, bátorítsa, erősítse, ám a
másik percben örömmel látta, hogy a leány nyugodtan futja át a tentafoltos,
görbe sorokat, mikor átolvasta, összehajtja s még keze sem remeg közben.
Most
hirtelen fölemeli szemét és pillantása találkozik Kádárné remegő, riadt, esengő
tekintetével. Klára gyöngéden, szeretettel mosolyog az anyja szeme közé. Az
asszony lelke felszabadult, vígan repült megint fölfelé, mintha rabláncokból
szabadult volna meg.
Mikor
a vendégek eltávoztak, megszólítja a leányt:
-
Klárikám, levelet kaptál…
-
Igen – felelt elfogulatlan hangon a leány -, éppen beszélni akartam róla veled.
Apának szólni sem kell, csak ingerelnénk, idegesítenénk a dologgal.
Nyugodtan
beszélt, míg Kádárné egész testében remegett.
-
Ő írt?
-
Igen. Az asszony, akitől örökbe fogadtatok, aki írásban adta ki a
nyilatkozatot, hogy egyszer s mindenkorra lemond rólam. Azt írja, hogy beszélni
akar velem, de én jobban tudom, hogy mit akar…
-
Mit?... – kérdezte Kádárné lélegzetét visszafojtva.
-
Pénzt – felelt nyugodtan a leány. – Már többször írta, hogy meghal, ha nem lát,
de mindig megelégedett azzal a kisebb, vagy nagyobb summával, amit levelére
küldtem. Most azonban nagyon eseng utánam, hát több pénzre lesz szüksége, mint
amennyi zsebpénzemből futná. Hozzád fordulok hát, anyuskám…
-
Oh szívesen… ezer örömmel… - hadarta Kádárné boldogan -, amennyit akarsz… De
miért nem mondtad soha, hogy levelet ír neked?
-
Nem akartalak nyugtalanítani téged, sem apát. Ti mindentől úgy rettegtek és nem
akarjátok megérteni, hogy ő az életemben nem jelent semmit. Ti neveltetek,
gondoztatok, szerettetek és a tietek vagyok egészen. De olyan lealázó rám
nézve, hogy ezt még bizonyítgatni kell.
-
Nem, nem, kislányom, ne beszélj így, nem bírom hallgatni… A többi más csókba és
könnybe fulladt. Klára oly gyöngéden simogatta az asszonyt, int az okos,
fölényes anya a csacsi, érzékeny, ok nélkül síró gyermekét.
A
pénzt elküldték s azon felül még igen sokszor küldtek pénzt, de Klára nem látta
anyját soha. Sehogy sem tudta megérteni, hogy miért kelljen neki azzal az
asszonnyal találkozni, aki annak idején lelencházba adta kis leányát, mert a
szeretője így kívánta. Pénzért lemondott a gyermekről. Idegen emberek javára s
pénzt fogadott el kárpótlásul, valahányszor közeledését visszautasították.
Nem
haragudott, nem volt fölháborodva, csak közömbös volt a lelke legmélyéig.
Egyszer
aztán pénz sem kellett többé a szerencsétlen, elzüllött teremtésnek. Meghalt,
elfelejtették, nem beszélt róla senki.
A
doktorkisasszony közben férjhez ment s igen boldog asszony lett. Mikor aztán a
kisfia is megszületett, úgy érezte, hogy mindent megkapott az élettől, amit
halandó ember csak várhat.
A
betegágy után azonban nagyon ideges lett. A férj, a szülők remegve nézték a
fiatalasszony sápadt, borongós arcát. Ha kisfiára nézett, mindig megnedvesedett
a szeme és lelkében különös, titkos gondolatok röpködtek:
-
Vajon mit érezhetett ő, mikor én megszülettem? Szenvedett-e ilyen halálosan,
ujjongott-e ilyen földöntúli örömmel?! Akkor, ott, abban a szent pillanatban
nem volt ott a nyomorúság, a pálinka, a szerető… Akkor mindez semmit sem
jelentett számára. Anya volt, mint én, ki ott vonaglik az életadó, halálos
fájdalmak alatt… Akkor én az övé voltam, a testéből kiszakított darab, és senki
hozzá oly közel nem állott, int én… Az ő kebléből szívtam az élet első forrását
s az ő tekintete alatt pihentem, aludtam el, hogy aztán ne lássam, és ne
akarjam látni soha. Pedig egyek voltunk valaha, s nekünk nem lett volna szabad
örökre elszakadnunk egymástól. S ha ő vétett is ellenem nagyot, halálosat,
vajon nem nagyobb-e az én bűnöm, amit ellene követtem el? Hiszen ő szegény
volt, tudatlan, elhagyatott; rabja vágyainak, alacsony szenvedélyeinek. Én
pedig ember voltam, erős, tanult, független, egész ember. És nekem kellett
volna tudnom az eszemmel, amiről az ő szíve elfelejtkezett.
és
mentől többet nézte gyermeke arcát, annál többet gondolt anyára. S
gondolataiban egyre több lett a megértés és a részvét. A gyermek arcára néha
meleg könnyek hulltak. És ezek a könnyek egy szerencsétlen, elzüllött teremtést
gyászoltak, aki valaha szíve alatt hordozta, aki fájdalmai árán vásárolta meg
számára az életet.
És
egyszer, egy őszi délután, mikor senki sem volt otthon, kocsit hozatott és
kihajtatott a temetőbe. Hosszas keresgélés után meg is lelte a szegény asszony
sírját. Ott állt zokogva a sír előtt és lelkében elmondta mindazt a gyöngéd,
szánakozó, megbocsátó szót, ami leánykorában eszébe sem jutott volna. Mire
hazament, már megkönnyebbült a lelke és derülten nyújtotta csókra homlokát az
urának, meg a vacsora után mindig pontosan beállító Kádáréknak. Ott ült a nagy
karosszékben és mosolyogva nézte, amint férje fel s alá sétál a pólyás
kisfiúval, és kedvelt dalát énekli neki nagy buzgalommal és felette hamis
hangon:
Ha én nekem száz forintom volna,
A kilincsem vert aranyból volna!
De mivel, hogy nincsen,
Fából van a kilincsem,
Madzag a húzója…
Forrás: Szinérváralja
10. évf. 39. sz. 1913. szeptember 23.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése