A
költözködés utolsó kocsija is elindult. A lakó – még fiatal ember, kinek
kalapját fekete flor vette körül – még egyszer körüljárta az üres lakást, hogy
meggyőződjék róla, nem felejtettek-e ott valamit. Nem! Semmi sem maradt ott,
éppen semmi, ,s már ki is ment az előszobába azzal az elhatározással, hogy nem
gondol többé arra, amit e falak között kellett átélnie.
De
ott, az előszobában, a telefonhoz erősítve egy fél papírlapot vett észre, amely
tele volt felírásokkal, egy része határozottan, csinos tiszta írással, fekete
tentával, a többi színes ceruzával, elhányt kusza sorokban. Az egész szép
történet, amit el akart felejteni, a két esztendő története, le volt ide
rögzítve, a telefonszámok alakjában: ezen az eltépett papírlapon ott maradt egy
része életének.
Levette
a papírlapot a falról, az ebédlő kandallójának a párkányára tette s olvasni
kezdte a feljegyzéseket. Felkönyökölt. az első, ami szemébe ötlött, egy név
volt: - Alice – a legszebb név, amit ismert, azé, aki menyasszonya volt.
Mellette a 15-11. sz. Alatta e szót olvasta: „A bank”. Ez az ő munkája volt,
ami kenyeret adott neki,otthona és barátja, egész létének alapja. De ezt a
számot egy ceruzavonással keresztülhúzták. Ez azt jelentette, hogy ez a bank
tönkrement s ő kénytelen volt egy másikba belépni, miután egy ideig
nyugtalanságba tengette napjait.
lejjebb
a virágárus és a bérkocsis nevét fedezte fel, majd eljegyzésük időpontját,
mikor ő éppen egy csomó pénz boldog tulajdonosa volt!
Majd
a bútoros lakását, a tapétásét, - ezt akkor írták ide, amikor berendezkedtek.
Azután következett a bútorszállító kocsi tulajdonosának címe, maikor végre
beköltöztek a lakásba.
A
bal szögletben az opera páholyának számát lelte meg. Mint fiatal házasok,
minden vasárnap eljártak az operába. Ezek voltak legjobb óráik ott, a páholy
mélyében, amikor a csendben, vagy garmonikusz zenében lelkük szinte megfogta
egymást. Ezt követte egy barátjának a neve, amit szintén körösztülhúztak, egy
olyan emberé, aki igen sokra vitte, de aki onnét lebukott s kénytelen volt
külföldre menekülni a szégyen elől.
És
mintha ekkor valami új elem tolakodott volna bele eddigi életükbe. Asszonykéz
írta a következő szót: - A hölgy – A hölgy! Milyen hölgy? Lássuk csak! Az, aki
nagykabátot viselt s mindig résztvevőnek mutatkozott, az, aki zaj nélkül jött,
s az, aki jobbra tartott a folyosón s egyenesen a hálószobába ment.
Alatta
e szó állt: L. orvos.
S
közvetlen utána: Mama. Ez az anyós neve volt, aki mindeddig diszkréten távol
tartotta magát a fiataloktól, de aki rögtön kéznél volt, amint az első gondok
beköszöntöttek. Boldogan jött, hogy szükségesnek érezte magát.
Majd
egy hosszú, vörös és kék ceruzával írt feljegyzés következett. A helyszerző
neve: a bonne felmondott másikat, kellett keresni helyette. Aztán a patika
száma. Hm. Kezdett borulni. A tejcsarnok, sterilizált tej kellett.
A
pék, a mészáros… Telefonon rendeltek mindent: az asszony hiányzott a
háztartásból. Fájdalom, ágyban fekvő beteg lett.
**
Nem
bírt tovább olvasni, szemei elhomályosodtak. Az ezután jövő szavak a „Pompes
funébres” voltak és ez magyarázott meg mindent: belefúlt egy kicsi és egy nagy
koporsó. Hamu!...
Az
eltépett papírlapon nem volt többé semmi. Csak a végén gyülemlett meg egy csomó
por. A por, ami elvégre mindennek a végét jelenti.
A
férfi ismét kezébe vette a papírlapot, ajkához emelte s kabátja belső zsebébe
rejtette. Két perc alatt újra átélte életének két utolsó esztendejét.
De
amikor átlépte a ház küszöbét, mégis felemelte a fejét, mintha boldog lenne és
büszke. Úgy érezte, hogy ismerte mindazt, ami az életben szép és jó. És hányan
vannak, akik az ő rövid, de magasztos boldogságához hasonlót sohase éreztek!...
Forrás: Szinérváralja
10. évf. 27. sz. 1913. július 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése