Akkor
még Snélfúagasszénak mondták a budaiak a Gyorskocsi utcát és esténként a kutyakapitány
sétált benne a Haynauval, a doggal és egy tíz éves kisfiúval. De a házak is
csak olyan keveset mutattak a bennök öregedő életből a kíváncsi járókelőknek,
mint ma. Apró ablakaikban sűrű csipkefirhangokat lebegtetett a langyos dunai
szél s muskátlik piros ernyői simultak a sűrű keresztvasak csigáihoz, amik
mögül csak a kakukkos óra kiáltása hangzott ki néha. Azt hiszem, a török idők
óta nem sok változás történt itt, éppen hogy ablakokat vágtak a dolomitból
rakott, sárgára meszelt falakba. Ezt sem szívesen tették nyilván, néhol legalább egész az eresz alatt nyitogatják
homályos vaksi szemüket a zöldkeretes üvegtáblák – s ágaskodni kell, ha valaki
be akar nézni rajtuk, simák és kopaszok a nagysipkájú házak, itt-ott csak egy
kőfejes címer a kapuk fölött. Messzire kopognak a lépések a csendben és
valamelyik ablakból egy Launer keringő ütemei szállnak álmodozva az ég felé az
alkonyat vörös felhői után, amikbe öreg, szürke macskák görbítik bele a hátukat
a kémények tetejéről.
Mér
Márton, a fűszeres a sarkon ernyőt csinál sovány kezéből a szeme fölé és úgy
néz vizsgálódva a Kilenc pacsirta poros oleanderei felé, mintha a
kutyakapitányt várná, aki félóráig szokott válogatni a fekete virzsiniák
között. De a kapitánynak már csak a háza van meg…
Ott
lakott abban a kiugró, hámlott falú kis kék házban, amelyiknek vasráccsal
kerített szögletében minden este meggyújtották a lámpát Szent Vendel fekete
szobra előtt. Piros téglával volt kirakva a kapualja és a két öles udvart
körülfutották a szőlőkaréjok levelei. Itt lakott a nyugalmazott öreg kapitány,
a rossznézésű és bizalmatlan doggal, a vén Johannal, aki huszárnadrágot gyűrt a
csizmájába és a kisfiúval, akinek akkoriban még a rana többes genitivusza
okozott csak álmatlan éjszakákat. Gyönyörű élet volt az. A kapitány egész nap
egy óriási légycsapóval sétált a két kis levendula szagú szobában és dörgő
hangon adta ki parancsait Johannak, mintha századot vezényelne. Reggel raportra
rendelte az egész házat, Haynaut, Johannt és a kisfiút, estefelé pedig sétálni
mentek szorosan betartva a sorrendet. Legelöl a kecskeszarvas, sárga bambusz
sétapálca járt, amibe erősen belefogózkodott kapitány következett. A kapitány
balkezét hátratéve, Haynau kurta szíját fogta, míg a kisfiú a kutya nyakörvébe
kapaszkodott és szaporán szedte lábait. Cipője orrán a kis sárgaréz nagyokat
koppant a görbe kövezeten. Három lépésnyire mögöttük Johann lépdelt egyenesen,
mint a gyertya, bütykös kezeit mereven szorítva nadrágja zsinórjára. Ilyenkor
hallatszott a nyitott ablakok mögött a félhangon ejtett szó: Jön a
kutyakapitány…
Mér
Márton pedig már előre lekapta kockás sapkáját, és arcának két piros pampuskája
még fényesebbre gyulladt a gyönyörűségtől. Ha aztán a száraz virzsinia elég
kellemetlen szagú füstöt kanyargatott, a kutyakapitány megelégedetten
toppantotta meg botját a cukros ember sátra előtt. Megálltak mind a négyen.
-
No, mit szeretnél gyerek? – dörgött barátságosan a kapitány és hóna alá fogva
sétapálcáját, megcsörgette zsebében az ezüst hatosokat.
Haynau
rendesen törökmézet kapott, amitől egész estére beragadt a szája, a kisfiú
pedig hosszú, fekete szíjcukrot, ami Johann felvilágosítása szerint a bakancsokban
terem. A falból kiugró vaskampóra akasztott olajlámpa már szelíden hunyorgatott
a szürkülő homályra, mikor tovább mentek.
A
Duna partján hűvös szél lobogtatta a búzáshajók zászlóit és az agyagos parton
szüntelenül locsogott a fodrozódó
víz. A Bombatér alatt hosszú létrákra erősített csöbrök meredeztek a víz
közepén. Kotróhajók álltak sorjában egymás mellett.
Szoáné
Tummhjeit, mennydörgött a kapitány anélkül, hogy visszafordult volna. Látod ezt
a szamárságot, gyerek: Öt esztendő alatt itt még sziget volt, amin hatvan meleg
forrás gőzölgött. Most elkaparták az egész szigetet a hajók miatt és az áldott
forró víz a Duna fenekén vesz kárba. Persze a hajók miatt, tette hozzá újra
végtelen megvetéssel.
A
kisfiú meresztett szemmel figyelt, de egyáltalán nem sajnálta a szigetet. A
kotróhajók sokkal jobban tetszettek neki.
A
kapitány beszédes kedvében volt.
Egy
vadgesztenye alatt leültek a kőpadra, Haynau leheveredett a repedezett száraz
földre s a kapitány Hurbánról kezdett mesélni, aki be akarta szegeztetni a
komáromi vár ágyúit.
-
Klapka volt a fővezér Komáromban – kezdte, és én a segédtisztje voltam. Egy nap
tizenkét sárgahajtókás tüzér ért bebocsátást a várba. A fővezérhez vezettem
őket. Azt mondták, hogy Klapka alatt akarnak szolgálni, mert utálják Hurbánt a
tótjaival együtt. Engedje őket Klapka az ágyúk mellé, a várban úgyis kevés s
tüzér. Teringettét, persze nekem gyanús volt a dolog. Nagyon gyanús. No, azt
mondja Klapka, jól van, vegyetek magatokra honvéd ruhát, aztán menjetek az
ágyúkhoz. Erre azt mondja az egyik tüzér, engedje őket a maguk ruhájában járni,
azt már megszokták. Teringettét, most már a fővezér is észbe kapott. kapitány
úr, azt mondja nekem, fogassa el ezeket az embereket és kutassák ki őket. Hát a
tüzérek ruhájának a bélésébe akkora szögek voltak bevarrva, a kapitány mutatta,
hogy mekkorák, teringettét. Erre az egyik bevallotta, hogy őket Hurbán küldte a
várba s be akarták szegezni az ágyúkat. A sárgahajtókás ruhát pedig azért nem akarták
letenni, hogy Hurbánék a messzelátón át megismerjék őket, ha az ágyúk mellett
lesznek és megkezdhessék a rohamot a vár elején.
A
kutyakapitány tűzbe jött és izgatottan folytatta:
-
Teringettét, persze én mindjárt jelentettem Klapkának a dolgot. A fővezér
rögtön elfogatta a tizenkét tüzért, lehúzatta róluk a sárga hajtókás egyenruhát
s beleöltöztette a maga tizenkét katonáját. Amint ezek megjelentek a falon, az
ágyúk mellett, Hurbánék örvendezve nézték a sárga hajtókákat a messzelátón. No,
mondták, ott vannak már a várban a mi embereink… Elkezdték építeni a
csónakhidat keresztül a Dunán. A várból egyet-kettőt lőttek, de csak fejük fölött
meg oldalt hullott a golyó. Teringettét, örült Hurbán, hogy milyen ügyesen
csinálja a dolgát az ő tizenkét embere. Már majdnem kész volt a hajóhíd, mikor
az ágyúk a várban már elhallgattak. Na most, gondolta Hurbán, és megindította a
csapatokat, akik szorongva lepték el az ingó hidat. Ebben a pillanatban
megszólalt minden ágyú a várfalon. És most már nem tévesztettek célt a golyók.
Drum, hangzott a várfalról, drumu, hangzott megint. Drumu, drumu.
A
kapitány felugrott a padról és ökölbe szorított kézzel úgy mennydörögte a szót,
hogy Klapka ágyúi se különben. A pesti oldalon megálltak a parton sétálók és
kíváncsian füleltek a kutyakapitány mutatványára, aki egy ágyúlövést el nem
felejtett volna. A kisfiú félénken nézett rá és majd megsüketült a szörnyű
harsogástól.
-
A tótok persze mind ottmaradtak, teringettét, mausztót lett valamennyi…
nevetett a kapitány és Haynaut kezdte csitítani, aki a harcászati előadást már
kezdettől fogva némi nyugtalansággal kísérte, s a magyarok ágyúszavára
elvetemedett vonításban tört ki.
Már
sötét volt, a vízvároson nyolcat harangoztak, mikor a kutyakapitány, Haynau, a
kisfiú és Juhann hazafelé indultak. Johann arcán a hősies elbeszélés után még
gőgösebb merevséggel ült ki a tisztelet kifejezése gazdája iránt és a
sajnálkozó lenézés mindennel szemben, ami nem tartozott valahogy a katonasághoz.
Mindez
együtt azt eredményezte, hogy a szokottnál is butább pofát vágva lépegetett a
kis társaság nyomában. A kisfiú pedig szemrehányó hangon beszélt Haynauhoz
annak nyakörvébe kapaszkodva:
-
Miért volt rossz, maga haszontalan? Majd lesz estére ne mulass a bácsitól…
Haynau
azonban feleletre sem méltatta, nagyokat kaffantott a levegőbe egy, megkésett
légy után.
A
sarkon a borbély most csukta be a műhelyét. Az ablakok fatábláit behajtotta,
amik mögött az emeletesre rakott kalickákban egész madársereglet szunyókált.
Feketerigó, búbosbanka, fürj, szajkó, fülemüle és kanári zűrzavaros kiáltozása
fütyülése verte fel nappal a kis műhely csendjét, amibe egy öreg kakukk szólt
bele olykor komoly hangon a falióra tetejéről. Ez a kakukk a lábán zsinórra
kötve sétált az óra tetején, s Biegelbauer úr, a sánta borbély azt beszélte
róla, hogy tavaly múlt száz esztendős és halálosan megsértődött, ha valaki kételkedni
mert a szavában.
A
borbély tiszteletteljesen hajlongott a kutyakapitány előtt s barátságosan
érdeklődött, hogy az úrfi haját nem kell-e még megnyírni? Aztán még egy utolsót
bókolva eltűnt a becsapódó ajtó mögött.
Nemsokára
a kis társaság is befordult az alacsony kapun. Csend lett a Gyorskocsi utcában,
csak az egyik csipkefüggönyös ablak mögül hallatszott ki egy ábrándos, öreg
valcer utolsó hulláma.
Aztán
mindenki elaludt: a kutyakapitány, Haynau, a kisfiú, Johann, Diegelbauer úr és
Mér Márton, mindenki. Milyen régen voltak ezek az esték és milyen régen
alusznak már mindnyájan. Csak a kisfiú álmodik még néha róluk csendes nyári
éjszakákon.
Forrás: Szinérváralja
10. évf. 43. sz. 1913. október 21.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése