Sohase
hitte volna, hogy ilyen tehetetlen az érzései irányában… Érzések!... hát érzett
még valamit elvált ura iránt? Legfeljebb haragot, - nem, még azt se, csak
valami olyan neheztelést, mint aminőt olyan ember iránt érezünk, aki a lábunkra
taposott.
A
lánya kezét megkérték és bár a gyermeket Magda nevelte, tartotta – leányuknak a
hozományt is ő fogja adni -, a gyámság, a törvény valamely érthetetlenül ostoba
intézkedésénél fogva azonban mégis az apát illeti. Az okmányok, apai
beleegyezés stb. dolgát restellte elintéztetni az ügyvédjével – aztán meg…
Nem
akarta magához sem kéretni. Hálószobájában az ágy fölött ott függött még mindig
az ura képe. Restellte volna ha meglátja ott. Csak később jutott eszébe, hogy
hiszen erre lett volna jó kifogása. A gyermekek kedvéért kell a falon tartania
a képet, mert ha meg is szűnt a férje lenni – de nem szűnt meg a gyermekek apja
lenni.
Miért
nem akarta hát, hogy volt férje látogassa meg? A hálószoba ajtaja különben is
be van zárva, hogy lehetett volna alkalma odalépni?
Nem
akarta magának bevallani, hogy voltaképp ő volt kíváncsi férje otthonára. Már
hat év óta váltak el. Ennyi idő alatt csak belehelyezkedik egy másik nő a férfi
életébe és ha belehelyezkedik, hát az nyomát is hagyja a lakáson. Hátha azt a
nőt magát ott találja! Hisz válásuk előtt is egyre féltékenykedett Magda. Az
igaz, hogy férje oly ügyes volt, hogy soha semmiféle nyomot sem hagyott, soha nem
csak rajtakapni nem lehetett, de még voltaképpen gyanúba se hozni senkivel, de
az köztudomás szerint nem jelent semmit. Magdának férje hűtlenségére elég
bizonyíték volt, hogy rajta kívül egyáltalán van még nő a világon.
Kíváncsi
volt – a véletlen is kedvezett neki. Mikor szívdobogva belépett – miért
dobogott úgy a szíve? – takarítónő azt mondta, hogy a nagyságos úr nincs
itthon, de egy negyed óra múlva itthon lesz.
Magda
várt a szobában. Noha takarítónő, úgy látszik, csak címzetes hivatalnoknak
tekintette magát, mert különben a rendetlenség, a parkett, a por iszonyú
vádbeszédet tarthatott volna ellene. De ilyen volt ő mindig. Írni sem úgy írt,
mint más, hogy szépen kivesz egy ív papírt, teleírja, gondosan elteszi a
fiókba, azután ha kedve tartja, újra elővesz egy ív papírt és így tovább. Három
hetes írásai, papírnyelvek, könyvek, hamutartó rendetlenül egymáson. Az
asztalon voltaképpen egyetlen tenyérnyi hely sincs, ahol írni lehetne. .Evégből
a legkülönfélébb tárgyakat össze kellett tolni az asztal szélére. Persze ez
első mozdulatnál lehulltak és a felülről kellett felszedni, azaz, hogy
felszedni sem volt szabad, hát éppen a regényvázlat, vagy egy novella. Ilyen
volt mindig egész álló életében, mennyi vesződsége is volt vele Magdának, ilyen
nehéz élete is volt mellette! És most is ilyen az ember. Az íróasztal egészen
olyan, mint tegnap hat éve volt már. Nem is állhatta meg, természetes ösztöne
feltámadt, elkezdte rendezni az íróasztalt, mint régen. A könyveket s az
írásokat nagyság és forma szerint. A tentatartót kimosta. Ami nem illett az
asztalra, azt a fiókba tette. Természetesen most is nyitva minden fiók. Az
egyikben még pénz is van. No, ebből megdézsmálhatott a takarítónő. Ha már
nyitva a fiók, hát kutatni kezdett az írások között. Nagy, mély fiók, lehetett
benne néhány száz levél, írás, szerződés, kézirat, számla. Pontos átnézésére
kellett volna vagy három nap, de a Magda keze az első percben ráakadt a három
női kézírású levélre, ami a fiókban volt. Asszonyok ilyesmiben valóságos
lángelmék.
A
levelek nem mondtak semmit, gyanú, semmi más, ilyeneket ő máskor is elfogott
már, de nem jelentősek… azaz, hogy… az egyik 23 éves, akkor még nem is ismerte,
a másik az ő idejéből való, már annak idején csinált miatta patáliát. A
harmadik – a tegnapi keletű, de inkább koldulni látszik valamit. Ámbár az az
ember olyan könnyelmű, hogy szép szóval is el lehet szedni az utolsó garasát…
és az ilyen kolduló nők rendesen csinosabbak a kelleténél és nem hogy
koldulnának, hanem ők az adakozók…
Az
asztalfiókot is szépen rendbe hozta, becsukta és kulcsát felakasztotta a
szegre. Ezt a szeget még ő verte be a kulcs számára, de most a szegen egyéb
lógott, egy tavalyi falinaptárt és egy selyem nyakkendőt is helyére kell tenni
a ruhaszekrénybe. A ruhaszekrény a hálószobában. Bement hát a hálószobába. Ott
is minden úgy volt, ahogy hat évvel ezelőtt – csak a por s a pókháló ülepedett
hat év óta. Még az ő arcképe is ott a falon…
Szépen
rendbe hozta a szekrényt és eközben egynéhány fehérnemű darab került a kezébe.
No, de milyen állapotban! Hisz ennek rendbehozatalához két-három nap kell.
Milyen gyámoltalan is a férfiember asszony nélkül és hogy kell neki züllenie.
Mert nem züllés-e már az is, ha az embernek a nyakravalója a szegen lóg,
ellenben az acélmetszet a fehérnemű között fekszik, mert letörött a horga, így
nem lehet felakasztani. Nem volt kinek megigazíttatni, hát ide került a
fehérnemű közé…
Szánalom
fogta el Magdát ez ember iránt, aki vele olyan…
Azaz,
hogy nem is bánt vele épp oly rosszul. MI is volt közvetlen oka szakításuknak?
Már nem emlékszik, de az mindegy is, hisz az igazi oka az, hogy össze nem
illettek. Az az ember igen önző, sohase gondolt mással, mint magával. azaz
magával se gondolt – de mással sem. Hogy szerette Magda, hogy tudta volna magát
feláldozni érte, hogy lett volna neki a cselédje, sőt volt is, csak egy-két
becéző szót kapott volna tőle, csak ne lett volna mindig eltelve egyébbel,
csupán vele és csak hallgatott volna a szavára. Igen, azt akarta, hogy a férje
lelkét egészen betöltse, azt akarta, hogy férje törődjék vele s hogy ha valami
tanácsot ad neki a felesége, vagy valamit óhajt, azt a férje kövesse. És az ez
ember erre mondta, hogy ő zsarnok, hogy ő uralkodni akar fölötte, ő, aki az
írásait rendezte, a fehérneműit gondozta, aki az életét is feláldozta volna
erre. Igen, sőt még most is. Hisz szereti. Egészséges, jó ízlésű, jellemes
asszony, mindig azt az egyet szereti, akit szeret…
Szereti
még most is… és az a férfi is szerette. Azt biztosan tudta, hogy szerette, sőt
gyengéd, figyelmes iránta még most is… de hisz ő ilyen mindenki irányában.
Végre olyan igazi oka mégsem volt soha a gyanúra… de hát miért nem volt
engedékenyebb iránta, hisz végre ők mégis egymásé. Magda ebben a percben az
elhagyottság egész keserű gyötrelmét átérezte.
…
A lány is férjhez megy. Egyedül, elhagyottan marad, üresen, csak a por- és a
pókháló lepi el a lelkét is, mint ezt a szobát. Gyermek! Az legfeljebb pici
korában tölti be a lelket, így ősz felé, mikor azok kiröppennek, csak az öregek
maradnak egymásnak…
És
őneki nem maradt senkije és annak a szegény embernek sincs senkije. Újra valami
nagy szánalom fogta el iránta. Egyszerre mintha valami villám világított volna
bele a lelkébe, megértette: ha valakit szeretünk, úgy kell szeretnünk, ahogy
annak jólesik, s nem ahogy nekünk. az ő módja szerint való szeretet fenséges,
önfeláldozó, meleg – a magunk módja szerint való csak önzés, ridegítő…
Hogy
ezt csak most látja be…
Annyira
megijedt, mikor ajtónyílást hallott Ez ő…
És
itt fogja érni, a ruhaszekrény előtt – a hálószobában. Annyira megijedt ettől,
hogy elrejtette az ismét rendbe szedett fehérneműt és sírva fakadt. De aztán
összeszedte magát, felemelte az elrejtett fehérneműt, újra a szekrény elé állt,
hogy alaposan rendbe hozza végre a szekrényt.
Az
ura épp akkor lépett be, mikor gondosan, mintha becézné, elsimogatott egy nyári
inget s berakta a többihez, azután egy ott fekvő kék szalaggal csinosan,
kacérul egy csomóba kötözte…
Forrás: Szinérváralja
10. évf. 17. sz. 1913. április 22.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése