Egy lázas éjen a havasok honában
Daloltam első, őszinte dalom,
A szent némaságban kinyilt lelkem zárja
S hangot adott a gyötrő fájdalom.
A havasi szél bársonyos hangjával
Mohón felitta lelkem bus dalát,
s vitte magával, felhők közt bujkálva
Sok égbe nyuló bérc-titánon át…
Csodás dal volt ez, egy izzó lélek hangja,
Fájdalmas bánat mindegyik szava,
Az életemet sirattam el benne,
Ily dal nem kél több lelkemben soha!
S elmult az ének lüktető varázsa,
Győzött a fény a sötétség fölött;
S csodálatos a hajnalhasadásra
Az egész táj fehérbe öltözött…
Zugott az Élet lázas lüktetése,
Csak én gyászoltam némán, szótlanul,
S vártam csodát, mely visszahozva lelkem,
Vártam, míg ajkam ismét dalra gyul.
Hiába!... hisz a lant ott volt a kezemben
De tépett hurja hangot nem adott,
Mert a havasi szél elrabolta lelkem,
S az első igaz, tiszta dallamot…
Azóta a hegyek imádója lettem,
A havas bérce az én otthonom,
Mert ott zokog fel lila fényözönben
A lelkem… az én elveszett dalom…
Forrás: Szinérváralja 10. évf. 45. sz. 1913. november 4.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése